Hol van már az az idő, amiikor még országos felháiborodást keltett a benzin megdrágítása. Mai eszünkkel, amikor az autóinkat hajtó folyadék literéért – oktánszámtól függően – 150-175 forintot kell fizetni, kicsit nehezen fogjuk fel, hogy 1990 októberének végén azért mozdultak meg a taxisok, mert a kormány 62 forintra kívánta emelni a benzin árát. Tény, hogy 1999 elején az emberek többsége nem érezte túlságosan magasnak a szolgáltatások, illetve az árucikkek év eleji drágulását (lásd külön írásunkat).
Lassan már annak az ideje jön el, amikor a saját bőrünkön érezzük azon tankönyvi tétel igazát: 10 százalékos ráta alatt mennyivel nehezebb 12 hónap leforgásán belül akár egyetlen ponttal is faragni az infláción, mint mondjuk évi 35 százalékról 5-6 százalékponttal lejjebb vinni a pénzromlás ütemét. Persze rögtön tegyük hozzá: szerencsére. Meglehet, évekbe telik majd, míg mondjuk 9-ről 5-re jutunk, de ez már kétségtelenül kellemesebb gond.
Ami persze nem jelenti azt, hogy akár egyetlen kézlegyintéssel elintézhetnénk a dolgot. S nemcsak azért, mert a hazai infláció még meglehetősen messze van a Magyarország által megcélzott Európai Unió (EU) átlagától. Ha ugyanis nem vigyázunk, az 1991. évi mélypontról (35,0 százalék) tavaly decemberre az 1987 óta nem látott 10,3 százalékra lefaragott érték ismét elindulhat a magasabb régiók felé.
Nem véletlen, hogy a kormányzat és a Magyar Nemzeti Bank az elmúlt időszak e téren kétségtelenül kedvező fejleményei ellenére (vagy talán éppen azért) vigyázó szemeit alapvetően még mindig az árszínvonalra veti, azt kívánja továbbra is kordában tartani. E tekintetben a gazdaságpolitika irányítóit – nem fontossági sorrendben említve – a gazdasági növekedés, a költségvetési hiány nagysága és a bérek alakulása izgatja.
Az utóbbin legalább annyi múlhat, mint a makromutatókon. Ennek fő oka, hogy a legutóbbi időkig az érdekképviseletek úgymond visszatekintő módszerrel állapították meg esedékes bérköveteléseiket. Magyarán: a következő időszakra – általában egy évre – kért keresetemelés mértékét ahhoz próbálták igazítani, hogy mennyivel mentek feljebb átlagosan az árak a maguk mögött hagyott egy évben. Ez a megközelítés azonban legalább két ponton sántított. Egyrészt a csökkenő infláció mellett már az adott hónapban mért tényleges (azaz az előző év azonos időszakához viszonyított) pénzromlás is alacsonyabb szintű volt a hivatkozási alapnak tekintett éves átlagnál; ez pedig máris magában rejtett egy reálértelemben vett, az inflációt meghaladó mértékű béremelkedést. Másrészt ezt a rést csak tovább tágította az a tény, hogy az egy évre előre kialkudott bérek – a csökkenő pénzromlás okán – hónapról hónapra nagyobb mértékben haladták meg az aktuális inflációt. S akkor még nem szóltunk az inflációs várakozások szerepéről; a bértárgyalásokon ugyanis az is nagy súllyal esett latba, hogyan ítélték meg a felek az árak jövőbeni alakulását. Márpedig a munkavállalói oldal képviselői – mondhatni, magától értetődő természetességgel – eleve kétkedve fogadták a kormányzat inflációs prognózisait. Effajta ellenérzéseiket csak táplálták a független kutatóintézetek vonatkozó előrejelzései, amelyek – kevés kivételtől eltekintve – nemigen voltak köszönőviszonyban a mindenkori kabinetével.
Mára sikerült eljutni odáig, hogy jobbára már az inflációs várakozás, más szóval az egy évre előre prognosztizált pénzromlás az alapja a bérkövetelésekről folytatott alkudozásnak. Persze mindez a közalkalmazotti, úgymond nem versenyszektorra értendő; az egymással konkuráló munkaadók megállapodási kényszer nélkül, szabadon dönthetnek arról, mennyivel emelik alkalmazottaik keresetét.
Ám még a közalkalmazottak legjózanabb bérkövetelési magatartása sem ér sokat, ha a makrogazdasági mutatók nem a kívánt szinten mozognak. Elgondolkodtató, hogy a Figyelő megbízásából megkérdezett minta egyharmada szerint a belgazdasági folyamatok határozzák meg a hazai infláció 1999. évi alakulását, s csupán alig valamivel több mint egytizedük gondolja úgy, hogy e tekintetben a világgazdasági folyamatok a perdöntőek. Pedig elég csak visszagondolni az idei költségvetést övező számháborúra (lásd 7 kontra 4-5 százalékos növekedés), hogy világos legyen: a kormány is úgy véli, a magyar gazdaság idei teljesítményére (értsd: növekedésére) igen nagy hatással van, milyen lesz az év az ország külkereskedelméből mintegy 70 százalékkal részesedő uniós tagállamokban.
Márpedig ha Nyugaton “a helyzet nem marad változatlan”, annak a hazai GDP, s az alapvetően annak alakulásához szabott költségvetés is kárát láthatja. Persze hasonló hatást válthat ki – paradox módon – az infláció csökkenése, amely a magasabb pénzromláshoz számszerűsített, már amúgy is feszítettnek tűnő bevételi – elsősorban adóbevételi – elképzeléseket keresztülhúzhatja. Ha viszont a költségvetés hiánya a tervezettet jelentősen meghaladja, a pótlólagos finanszírozási kényszer okán máris nehezen teljesíthetők az egyszámjegyű inflációs kormányzati vágyak. Ez esetben értékelődhetnek fel azok az összegek, amelyek minden különösebb gond nélkül, úgymond házon belül mozgósíthatók a deficit csökkentésére. Így például a hitelfelvétel előtt – történjen az akár külhoni, akár belföldi kötvénykibocsátás formájában – még jól jöhet a Postabanknak a múlt év utolsó napjaiban bőkezűen megszavazott támogatás. Ennek egy része ugyanis – szerény becslések szerint úgy 30 milliárd forint, az ennél merészebbek véleménye alapján azonban közel a fele, azaz 70 milliárd forint – kifejezetten effajta költségvetési, vésztartalékolási megfontolásból került a hitelintézethez.
