Mundus vult decipi, ergo decipiatur – a világ azt akarja, hogy becsapják, s be is csapatik.
A világ bedugta fülét a kevés Kasszandra-jóslat hallatán, amely arról szólt, hogy az egyre dagadó részvényárfolyamok hamarosan kipukkadó buborékok csupán. A világ becsapta önmagát, s hitt – mert hinni akart – a kilencvenes évek közepe óta mesterségesen felpumpált tőke- és pénzpiacok, részvényárfolyamok délibábjának. Mára azonban eltűnt a bizalom, a tőke visszamenekül a fejlett piacokra, biztonságosabb instrumentumok védettebb kikötőibe, nagy veszteségekkel, olcsó zsákmányt hagyva hátra az árak esésére spekuláló kontreminőröknek, akiknek jó része még olcsóbb kínálatra vár.
Az ismétlődő megrázkódtatások alaposan megtépázták a pesti tőzsde részvényszekcióját is, ahol ugyan zömében külföldiek játszanak, ám a hazaiak sem élveznek védettséget a világhangulattal szemben. A tőke exodusa miatt a jegybank a forint védelmében többször intervencióra kényszerült, amire utoljára három évvel ezelőtt volt példa.
Mondhatjuk persze, hogy környezeti ártalomról van szó, mert a gazdaság egyensúlyi és növekedési mutatói, illetve a vállalati eredmények jók, hazánk gazdasági kapcsolata Oroszországgal pedig igencsak meglazult. A befektetések mozgásában azonban erőteljes a szubjektív elem. Ami az orosz, illetve az ázsiai, latin-amerikai piacokkal kapcsolatban gyanússá válik a befektetők szemében, az bennünket is sújt. S hogy esetleg indokolatlanul, az sovány vigasz.
Alapvetően bizalmi válságról van tehát szó, s a kilábalás sem történhet másként, mint a bizalom helyreállításával. S ez elsősorban a valuták stabilitásán múlik, ami nem könnyű feladat, mert amikor újra kell indítani a növekedést, aligha lehet e stabilitást magas kamatlábakkal alátámasztani. Az sem zárható ki, hogy bizonyos árfolyamok egyszerűen nem tarthatók. Ez volt a helyzet a túlértékelt rubellel, amely mögött megfelelő gazdasági háttér nem, csak beígért reformok álltak.
A szabad lebegtetés sem orvosság, mert azt igazából csak nagyméretű gazdaságok engedhetik meg maguknak, amelyeknek szigorúan kézben tartott költségvetési és monetáris politikájuk van, s tagolt, diverzifikált pénzügyi piacokkal bírnak. Más országok jobban járnak, ha valamely valutához kapcsolják árfolyamukat – rögzítve, vagy csúszóleértékeléssel.
A tőkemozgások liberalizálásának teljes vagy részbeni megszüntetése a gazdaságpolitika szegénységi bizonyítványa; azt mutatja, hogy irreális árfolyamot kívánnak fenntartani. Ez a módszer már középtávon is katasztrofális torzulásokkal jár, nagy presztízsveszteséget, s esetünkben szerződésszegést is jelentene. Erre nincs okunk.
Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy miközben sok minden amellett szól, hogy Magyarországot nem indokolt a válság sújtotta övezetbe sorolni, ezek az érvek lényegében irrelevánsak. Immár több mint egy évtizede ugyanis annak, hogy a tőzsdei részvényárak és a devizaárfolyamok reálgazdasági eredményektől való meghatározottsága gyengévé vált. Annál gyorsabb és erőteljesebb az előbbiek romlásának visszahatása a reálgazdasági produkcióra, az adott ország forrásainak veszteségei és drágulása nyomán.
A mértékadó nagybefektetők nagyon is képesek különbséget tenni Oroszország és Magyarország teljesítményei között. Ők azonban térségekben, hagyományos, illetve feltörekvő piaci kategóriákban és kockázatokban gondolkodnak. S abban, hogy valamely régió – ezen belül ország – rizikójának való kitettségüket új jelenségek esetén mennyire kell mérsékelniük.
Érdemes és hasznos az érvek hangoztatása, ha az akár egyetlen befektetőt is visszatart magyar papírjainak eladásától, esetleg újabbak vásárlására ösztönzi. Fontos azonban, hogy a pénzügyi kormányzat tisztában legyen azzal: e környezeti ártalmak bizonyos hatásai ellen a forint relatív reálfelértékelődése nem garantáltan jó orvosság. Arra sem vennék mérget, hogy ha a devizák sorozatban leértékelődnének, akkor volnának olyan egyéb versenyképességi előnyeink, amelyek az olcsóságot pótolnák. Az sem kizárható, hogy egy ilyen folyamat során a tartalékok intervenciós feláldozásának nem lesz arányos eredménye. Az intézkedések legalább is kétesélyesek. Politikailag persze nem könnyű a forint védelmét elutasítani. Ha nem interveniálnak, akkor a látszat a “bűnös mulasztásé”, az viszont csak utólag derül ki, hogy az áldozatnak volt-e értelme.
A talponmaradás forgatókönyveit azonban érdemes alaposan kidolgozni, mert az ázsiai válság közel sem szűnt meg, s az oroszországi krízisnek sem igen látni még a végét. Legalább magunkat ne csapjuk be…
