Az idén márciussal zárult öt negyedév során a fejlődő Közép- és Kelet-Európa gazdaságai – az Európai Unió tíz társult tagja és Horvátország – összesítve évi 3,5-4,0 százalékkal növekedtek. Általános visszaesésről vagy elhúzódó agóniáról tehát nincs szó, a térség gazdasága az unióét 1,0-1,5 százalékponttal meghaladó mértékben bővül. Másrészt viszont látványos felzárkózásról sem beszélhetünk: ilyen tempó mellett a térség egy főre jutó nemzeti jövedelme mintegy száz év alatt érné utol az uniós átlagot. A lényeget tekintve tehát a viszonylagos elmaradottság hosszú évtizedekre fennmaradna.
Az összesített adatok mögé tekintve azonban markáns rétegződés figyelhető meg. Az unió által középtávú felvételre kijelölt öt gazdaság – a több mint 60 millió lakost számláló cseh, észt, lengyel, magyar és szlovén térség – az említett időszakban évi 5 százalékkal növekedett, míg a fenti körből kimaradtak összességében stagnáltak. Az utóbbiak jó része ráadásul akut fizetésimérleg- és adóssággondokkal, illetve politikai instabilitással – vagyis a növekedés szempontjából előnytelen körülményekkel – küszködik.
A fejlődő Közép- és Kelet-Európa tehát kettészakadni látszik. A tehetősebb országok lendületesen – bár nem gondok nélkül – haladnak a felzárkózás útján, míg a kevésbé fejlettek egyelőre a kibontakozást keresik. Az előbbiek és a fejlett világ közötti különbség csökken, míg az utóbbiaknál egyelőre növekszik.
Az egyes országok fejlődése és uniós tagjelöltsége között érdekes kölcsönhatás figyelhető meg. Egyfelől eleve azokat szemelték ki a következő bővítési forduló tagjelöltjeivé, amelyek a legfejlettebb politikai, gazdasági és jogi viszonyokkal rendelkeznek. Másfelől a kiválasztottak fejlődését nagyban segíti a tagjelöltség ténye, amely jellemzően több külföldi befektetést, gyorsabb reformokat, a jogrendszer ütemesebb fejlesztését, sőt, erősödő politikai stabilitást von maga után. Az e körből kimaradtaknak ezzel szemben kedvezőtlenebb körülmények között kell megküzdeniük a felzárkózás problémáival: kevesebb külföldi befektetés és bizonytalanabb politikai viszonyok mellett, következésképpen lassabban haladó reformfolyamat révén. Emiatt a tagjelöltek és a többi átalakuló ország fejlődési esélyei között szélesedik a szakadék.
Az öt jelölt e pillanatban azzal az egyedülálló eséllyel rendelkezik, hogy az elkövetkező mintegy tíz év során a fejlett gazdaságok sorába emelkedjék. A felzárkózás kulcsa az a mindjobban elismert tény, hogy a térségbe érkező befektetőt olcsó, ám termelékeny munkaerő, elfogadható infrastruktúra, viszonylag alacsony politikai kockázat és növekvő mértékben az Európai Unióra emlékeztető jogi, kormányzati, pénzügyi és általános gazdálkodási környezet fogadja. A másik döntő tényező, hogy a drága munkaerővel termelő fejlett gazdaságok iparvállalatainak nyereségessége fokozódó nyomás alatt áll az olcsón termelő új piacgazdaságok – például Délkelet-Ázsia – erősödő konkurenciája miatt. Az öldöklő verseny arra kényszeríti az említett vállalatokat, hogy mozdítható és kevésbé bonyolult tevékenységeiket gazdaságosabban termelő térségekbe telepítsék át, s a továbbiakban az így – például Japán és Délkelet-Ázsia, az Egyesült Államok és Latin-Amerika, vagy az Európai Unió valamint Közép- és Kelet-Európa között – kialakult vertikális integrációk keretében versenyezzenek egymással. Ez az irányzat a közepesen bonyolult feldolgozóipari tevékenységek exportjához, a nemzetközi befektetések növekedéséhez és a befektetéseket fogadó országok gyorsuló felzárkózásához kell, hogy vezessen.
E forgatókönyv szépsége, hogy jóval több közönséges víziónál. Sőt, bízvást állítható, hogy az utóbbi egy-két évben régiónk gazdasági növekedését meghatározó folyamattá vált. A térség vezető országaiban növekvő számú és méretű külföldi feldolgozóipari beruházás valósul meg, amelynek nyomán az említett ágazat tevékenysége évi 10 százalékot meghaladó mértékben bővül. Ezen államokban a gazdaság egyre inkább exportvezéreltté válik: árukivitelük évi 20-30 százalékkal, a világkereskedelem bővülését messze meghaladó mértékben gyarapodik. Az erre alapozott növekedés döntően a gépipar ágazataiban látszik megvalósulni, ami az érintett országok technológiai adottságait viszonylag kedvező színben, mintegy “középhaladóként” tünteti fel. Mára egyértelművé vált, hogy a térség számára a felzárkózás hordozója a feldolgozóipari – elsősorban gépipari – exporttevékenységek fejlesztése. E folyamatban a kivitel és közvetve az egész gazdaság növekedése nem annyira a világgazdasági konjunktúra, hanem a nemzetközi termelési kooperáció bővítésének függvénye.
A régió vezető reformországaira tehát – köztük hazánkra is – jelenleg fordított gravitáció hat, amely szorgos munka és az áramlat tudatos kihasználása esetén a térséget egy bő évtized leforgása alatt a fejlett gazdaságok közé emelheti.
Mindenfajta kapálózás fölöslegesnek tűnik.
(A szerző a Credit Suisse First Boston igazgatója)
