Bimbódzó demokráciánk egyik próbatétele, hogy a vezetőik mandátumának megnyújtásával éppen a politikai változásoktól függetlenített intézmények – például az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a különböző állami felügyeletek vagy épp a Magyar Nemzeti Bank – élén a mindenkori parlamenti választásokat követően történik-e módosulás.
Mindjárt elsőre, négy évvel ezelőtt nem sikerült megfelelni ezen a vizsgán. A Horn-kormány beiktatása után alig fél évvel Bod Péter Ákos – formailag önként – kinevezési időtartama felénél távozott a jegybank elnöki posztjáról. Mint akkor mondta, ennyi időt adott magának annak kiderítésére, “vajon tud-e a körülötte sűrűsödő politikai konfliktusok közepette is a kormánytól független elnökként dolgozni”. Hasonló kudarctól kímélte meg magát Botos Katalin, aki – közvetlenül az új kabinet megalakulását követően – azért állt fel a székéből, mert úgy érezte, hogy a bankfelügyelet elnöki tisztét a kormány bizalmi állásnak tekinti.
Nos, valóban annak tekinti, csak éppen nem mindenki számára ugyanazon megközelítésből. Nyilván nem könnyű úgy együtt dolgozni mondjuk a jegybankkal, hogy annak vezetője nem élvezi a kormány bizalmát. Ez esetben ugyanis felettébb nehéz megfelelni a bankok bankjáról még 1991 végén megalkotott törvény azon passzusának, amely szerint ezen intézmény részt vesz a kormány gazdaságpolitikai programjának kialakításában. Ám a bizalmi állás más olvasatban azt is jelentheti, hogy minden új kormány tiszteletben tartja a gazdaság irányításában jelentős szerepet betöltő bank személyi összetételét. Már csak saját jól felfogott érdekéből is, hiszen amikor gazdasági miniszterek és apparátusok jönnek-mennek, a független jegybank kevés kivételként a folyamatosságot jelenti. S ha történetesen addig még jól is működött, mi több, érdemeket szerzett a megroggyant gazdaság stabilizálásában, akkor a bizalom megvonása külföldön is bizonytalanságot kelthet az ország egészével szemben.
Nem véletlen, hogy a pesti tőzsde – a napokban kétségtelenül kissé misztifikált, ám azért mégis csak valós – félelme egyebek között abból a tényből táplálkozott, hogy a választásokon győztes párt elnöke eleddig finoman szólva is hűvös viszonyt tartott a Magyar Nemzeti Bank több mint három éve hivatalban lévő, 2001 márciusában lejáró mandátumú első emberével. Ezt csak fokozta, hogy a fiatal demokraták gazdaságpolitikai korifeusa először még beszédes hallgatásával megtagadta a választ arra a kérdésre, vajon kitölti-e az idejét Surányi György. A választások után alig negyvennyolc órával tett nyilatkozatában Orbán Viktor Fidesz-elnök mondataiból pedig azt lehetett kiérezni, mintha a személycsere nem a bizalom bázisán, hanem csupán az alkotmány, illetve a törvények tiszteletben tartása okán nem kerülne szóba.
Márpedig belegondolni is rossz, hogy a két félnek esetleg közel három évig kell ilyen jellegű kapcsolatban együttműködnie; láttuk már, mit szülhet egy efféle megterhelt viszony. Hiszen hiába a jó szándék, s a jegybankkal úgymond napi kapcsolatban álló fő gazdasági tárcák élére kinevezendő szakemberek közismerten korrekt személyes kapcsolata a bankelnökkel, azért azt nem nehéz belátni, hogy ez a “műfaj” közvetítőkön keresztül nem művelhető. A személyes ellenérzéseket félretéve – az érzelmi harmónia a nagypolitikában amúgy sem alapvető feltétel -, az ország érdekében a kormányfőnek és a jegybankelnöknek együtt kell munkálkodnia. Az utóbbi – legjobb tudomásunk szerint – ennek jegyében kereste a másik elnökkel a találkozás lehetőségét, ám a legutóbbi időkig csupán azt az ígéretet kapta, hogy majd csak a koalíciós tárgyalások lezárultát követően lesz mód a hivatalos tereferére.
Pedig akár a tőzsde hektikus mozgását is jócskán csillapíthatta volna, ha valamivel korábban összefutnak. Mint ahogyan az a nálunk érettebb demokráciát ápoló országokban, például Németországban vagy Nagy-Britanniában szokás – függetlenül attól, hogy az érintettek azelőtt mennyire szívelték egymást. Mert ettől még el lehet vitatkozni a követendő gazdaságpolitika, s az annak részét képező monetáris elvek – utóbbin belül is különösen az árfolyam-alakítás – részleteiről. Főként, ha az elképzelésekben eddigi ismereteink szerint nincsenek is olyan áthidalhatatlan ellentétek, s ráadásul mindkét fél mozgástere szűkre szabott: törvényi és gazdasági racionalitási szempontból egyaránt.
