Ahogy a régi vicc mondja, a szocializmus ugyan jó dolog, de este, ködben, a pesti körúton autózva a kapitalizmus mégiscsak jobb. Mert például az ember az üzletek kirakata fölött nem azt látja, hogy Röltex, hanem azt, hogy Erma, s máris tudja hol tart. A születőben lévő hírközlési stratégiáról is sokan állítják, hogy koncepciója az utóbbi idők egyik legjobb szakmai tervezete volt. Ám az a demokratikus vitákban annyira “kilúgozódott”, hogy a kormány elé kerülő változata már alig hasonlít az eredetire, s ilyeténképpen kevéssé alkalmas az “eligazításra”. Szóval, azért a demokráciának – a kapitalizmusnak – is vannak hátulütői.
Pedig az információs társadalom, a jövő század felé kacsintgató távközlési piaci szereplők régóta vártak erre az iránymutatásra. A kidolgozást vezető és a kritikákat igénylő szaktárca – bennfentesek véleménye szerint példaszerűen – mindent meg is tett az ügy érdekében. Ha az első változat fércmunka lett volna, akkor nyilván az érdektelenség szürke homályába veszett volna. De nem így történt, s épp a tervezet erényei ingerelték vitára a hozzáértőket. Az arra felkértek – annak rendje és módja szerint – védték, illetve támadták az anyagot, a jó szándékú javaslatok azonban az esetek többségében kioltották egymást. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha az egyik észrevételt beépítik a szövegbe, úgy a másikat ki kell hagyni, s mi lesz akkor a demokráciával? Valaki biztosan megsértődik, ráadásul joggal. A megoldás kézenfekvő: a vitatott részeket törölni kell a dokumentumból. S lőn. Mígnem végül üres szólamok gyűjteményévé silányult a koncepció.
Kár érte. Mert így megint csak magyarázhatják a bizonyítványukat az illetékesek, akár a szocializmusban. Pedig a kettő nem ugyanaz. Akkor ez “rendszerspecifikus” volt, ma viszont a fejletlen hazai tőkés gazdasági állapotok kényszerétől szorongatva, az enerváltság, vagy éppenséggel a demokrácia csapdájába esve kell magyarázkodniuk.
A szokásos év eleji telefondíj-emelkedésen sopánkodva a polgárok újfent a szolgáltatókat és a minisztériumot szidják. Most már szabad, hiszen demokrácia van. És piacgazdaság, ahol mindenki annyi telefont vehet magának, amennyit tud. Csakhogy a fizetőképes kereslet kapitalizmusban érvényesülő diktátuma a telefóniából – mint olykor az élelmiszerboltból – szintén kiszorítja a szegényebbeket.
Az értékeknek a helyükre kell kerülniük – mondtuk a nyolcvanas évek végén, az értékzavaros szocializmust elemezve. Most a hírközlési stratégia megszületése egyebek mellett azért is fontos, mert a piac ezredforduló utáni felszabadítására készülve megint csak rendezni kell néhány dolgot. A telefonálásnak például a huszonegyedik század első éveire az állam által garantált polgári alapjoggá kellene válnia. A piaci szolgáltatásokat azonban a fogyasztóknak meg kell fizetniük – még akkor is, ha a jelenlegi távközlési díjak nem piaciak. Miért is lennének azok, ha a Matáv és a helyi szolgáltatók még egy darabig – törvényesen – élvezhetik kialakult monopolhelyzetüket? És miért ne élveznék a versenyre felkészülés e néhány évének sajátos szabadságát? Gondoljunk csak a kilencvenes évek elejének elkapkodott liberalizációjára, amely miatt ágazatok tűntek el, s tömegek kerültek az utcára.
Az elmúlt években az állást vesztett emberek képzettebbik csoportja újra munkába állhatott. Telefont is vásárolt, de a növekvő díjakat fizetni már nem mindegyikük képes. Persze általában nem ők telefonálnak és Interneteznek éjszaka, februártól immár kedvezményesen. Ők inkább álmodoznak. Talán épp arról, hogy a világháló virtuális boltjából rendelnek maguknak egy kilót a háromhatvanas kenyérből…
A vitákban elszürkült hírközlési stratégia még nem került napvilágra, így csak remélni lehet, hogy – még ha keretszabályként is – rendeltetésének megfelelően működik majd. Az idő mindenesetre sürget. A távközlés alapjainak rendbetétele és a szolgáltatók közötti jövőbeni verseny feltételeinek tisztázása nélkül ugyanis csak a káosz következhet. Azt pedig jobb lenne elkerülni. S nem csak a ködös Pesten, az éjszakai körúton autózva.
