A magyar gazdaság legmélyebb válságát a gépipar szenvedte el: az ágazat termelése 1989 és 1992 között csaknem 50 (egyesek szerint 60) százalékkal visszaesett. A kibocsátás csupán 1991-ben, a KGST összeomlása idején 29 százalékkal csökkent. A dollárelszámolású rendszerre való átállás zűrzavarát csak tetézte a megfontoltságot nélkülöző liberalizáció.
A nagyokat érintő mentőakcióra azért volt szükség, mert a kisebb beszállító cégek ezek holdudvarában működtek, s az igazi fenyegetést a gépipar belső kapcsolatainak megszűnése jelentette – mondta lapunknak Kirilly Tamás, az Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium (IKIM) főosztályvezetője. A gondolat néhány esetben ugyan helyesnek bizonyult, ám a legtöbb nagyvállalat – mint fővállalkozó – szinte azonnal ejtette beszállítóit, és a szocialista érából visszamaradt hatalmas készleteiből kezdett gazdálkodni, ezzel csökkentve költségeit. Persze a tartalékok egy idő után elfogytak – a korábbi beszállítók azonban addigra jobbára eltűntek a süllyesztőben.
A multik már a kilencvenes évek elején megjelentek Magyarországon: elsőként a General Electric, majd az Electrolux, a Suzuki, az Audi és a General Motors, amelyek itteni kapcsolatai még a nyolcvanas évek közepére nyúltak vissza. A nagy nemzetközi cégek tevékenységének hatása azonban fél évtizede még nem igen érződött – beruházásaik eredményeit csak most kezdjük élvezni. Kirilly Tamás hozzáteszi: keserves az út, amelyet a beszállítóknak meg kell tenniük ahhoz, hogy a nagyok elfogadják a munkájukat. Az IKIM főosztályvezetője teljesen egyetért Lakatos Péterrel, a Videoton Holding vezérigazgató-helyettesével, aki egy nemrégiben tartott elektronikai beszállítói fórumon úgy fogalmazott: a magyar vállalatoknak újra kell tanulniuk a gyártást. A hozzávalókat piacszerűen kell beszerezniük, s el kell sajátítaniuk a nagyvállalatok különféle termelési kultúráját is. Az eladhatóság alapfeltétele pedig a minőség – elsőként ezzel lehet kitörni abból a szűk játéktérből, amelybe a honi gyártók beszorultak.
A kis gépipari beszállító cégek mozgásképtelenségét Kasza Károly, a Mechanikai Művek Rt. vezérigazgatója abban látja, hogy legtöbbjük még mindig magával cipeli a múlt béklyóit. A régebben is beszállítóként működők ugyanis hiába voltak eredményesek a kül- és a belpiacokon: az exportlefölözés rendszerében – amely a nyolcvanas évek végéig érvényben volt – nem tudtak felhalmozni. Technológiájuk így mára zömmel elavult, s nem képesek produkálni a multik által követelt minőséget. Amely cégek pedig mégis beruháztak, azok általában úgy eladósodtak, hogy vagy már tönkrementek, vagy még most is a csőd szélén táncolnak. Kasza szerint most az a kérdés, hogy ki finanszírozza a beszállítók megújulását: az állam vagy a multik?
Ezzel összefüggésben meg kell említeni, hogy az olyan nagy nemzetközi nagyvállalatok, mint a Suzuki, vagy az Electrolux, e téren már sok mindent megtettek. Nem véletlen például, hogy a japán cég esztergomi termelésében már 40-50 százalék körüli a magyar beszállítás aránya. (Valószínűleg a hosszú távú koncepciók eltéréséből adódik, hogy eközben az Opel vagy az Audi esetében legfeljebb 5-10 százalékra tehető ugyanez a hányad; igaz, az utóbbi időben már e cégek is mintha nyitni próbálnának a hazai beszállítók felé.) Az Electroluxhoz tartozó jászberényi Lehel jelenleg 38 százalékban használ fel közvetlenül Magyarországról érkező alkatrészt. Ezt Szűcs András beszerzési igazgató nagyon kevésnek találja, s úgy látja: ez az arány még legalább 20-30 százalékkal növelhető lenne. Szerinte a hazai beszállítókat stratégiai mértékben is minden további nélkül be lehetne vonni a gyártásba, ám ehhez fel kellene gyorsítani integrálásukat. Az Electrolux tesz is ezért: különböző módszerekkel próbálja rávezetni a beszállítókat az új módszerekre és gondolkodásmódra, s támogatja technikai megújulásukat is.
A multikat nem muszáj szeretni, de annyit el kell ismerni, hogy az elmúlt években éppen az e körhöz tartozó cégek fektették be az ide áramló működőtőke javát, s hozzájárultak az ország gazdasági és pénzügyi stabilizációjához is – emlékeztet Rudnay János, a Nemzetközi Vállalatok Magyarországi Társaságának elnöke. A multik szokása az, hogy néhány esztendeig “nevelgetik” az általuk megvásárolt vállalatot, amely csak eztán kezd igazán fejlődni. Jó példa erre a mostanában virágzásnak indult – a gépipar húzó ágazataként számon tartott – számítástechnikai berendezések gyártása. Az amerikai IBM a személyi számítógépek merevlemezeinek előállítását telepítette Székesfehérvárra. Oda, ahová a Videoton Holding vezetője és részbeni tulajdonosa, Széles Gábor csalogatta a neves márkák képviselőit: a Matsushitát, a Panasonicot, az Emerson Electric Groupot, a Kenwoodot és társaikat. Az IBM Storage Kft. e fehérvári ipari parkba építette egyetlen európai gyártóbázisát. A finn Nokia monitorgyárával Pécsre települt. Szintén monitorokat készítenek a Philips szombathelyi üzemében.
Igaz, ezek a korszerű üzemek egyelőre maguk is csak beszállítók. De immár itt is vásárolnak néhány alkatrészt és anyagot termékeikhez, amelyeket egyébként egyelőre főként az anyacég külföldi megrendelői számára készítenek, amit az is jelez, hogy a számítógépgyártás exportja az idén több mint ötszörösére nőtt.
A gépipar másik húzóágazata, az elektronika, illetve híradástechnika “csupán” 170 százalékkal tudta bővíteni kivitelét. A már említett székesfehérvári ipari parkba azok a nagyvállalatok települtek, amelyeket elsősorban a magyar szakértelem és gyártási kultúra hagyományai vonzottak ide. E cégek gyakorlatilag bérmunkát végeztetnek a helybéliekkel. Igaz, az itt készített alkatrészeket, részegységeket egyre többen immár össze is szereltetik. Ezek a cégek a jövőben talán bázisai lehetnek a magasabb fokú bedolgozásnak.
Ami a régi nagyokat illeti, közülük például a BRG, a BHG, a BEAG és a Finommechanikai Vállalat apró vállalkozásokra szakadtak szét, amelyek közül nagyon sok már végleg eltűntnek nyilvánítható. Néhányan – a BHG-ból például – mégis talpon tudtak maradni, mert megtalálták azt a szűk piaci rést, amely lehetővé teszi megélhetésüket. Mások még szerencsésebbek voltak, mert az állandósult tőkehiányukból és technikai-technológiai lemaradásukból adódó hátrányaikat tőkeerős befektetők “dolgozták le”. Bár a Telefongyár palettájáról például e folyamat révén számos termék – így a széles sávú mikrohullámú berendezések gyártása – lekerült, jöttek helyükbe újak: a távközlési fő- és alközpontok. A Siemens itt is jó gazdának bizonyult, mint ahogyan az Orionnál az orosz – és újabban a távol-keleti – befektetők is. Ez utóbbi két befektetőcsoport igazolja: bár a külföldiek – nem titkoltan – piacot is vesznek a magyar vállalatokkal együtt, azért új megrendelőket, új piacokat is hoznak. A svéd Ericsson befektetéseit is valószínűleg a hazai távközlés főközponti rendszerváltó tenderének a megnyerése motiválta, ami – a Siemensszel párban – sikerült is neki. Jóllehet, ezzel a BHG-t végleg kiütötték nyeregből, jelenlétük mégsem átkozható el örökre. Végső soron ugyanis ezek is magyar szakembereket foglalkoztatnak, ráadásul az Ericsson – a külföldi befektetők között élen járva – a magyar agyak kapacitásait is felhasználja szoftverfejlesztésre. (A németek ugyan a svédeknél később és másként, de szintén kialakították itteni szoftverfejlesztő bázisukat.)
Ha a multik a járműipar területén tervezett újabb beruházásokat megvalósítják, a következő két-három évben is fenntarthatják a gépipar erős fejlődését. Élénkülni látszik a külföldiek érdeklődése a hazai gyártású gépkocsi-részegységek iránt is. A Magyar Járműalkatrész-gyártók Országos Szövetségének például ma már 136 tagvállalata és 18 pártoló tagja van, köztük olyan cégek mint a Suzuki, az Opel, a Rába, az Ikarus és néhány minőségellenőrző szervezet. A beszállítók azonban nem csupán a fröccsöntött műanyag termékeket és a kábelkötegeket kínálják (mint például az alacsony bérű és hiányos szakértelemmel bíró, környékbeli országokban dolgozó gyártók): az üvegtől az elektronikáig, a biztonsági övtől a komplett ülésen át a műszerfalakig és karosszéria-elemekig sokféle alkatrészt állítanak elő. Magyarok szállítanak például kipufogót a Rolls-Royce cégnek is, ami nem éppen rossz referencia. A hazai beszállítók megrendelői között megtalálható a Mercedes, a BMW és a Ferrari is, s a nyár derekán a Renault és a Volkswagen küldöttsége is érdeklődő körutat tett Magyarországon.
A nagyobb részegységeket és késztermékeket gyártó Rába is benne volt a kilencvenes évek első felében megmentendők körében. Igaz, nem sokáig, mert a győri társaság valódi problémáit nem az állami tartozások jelentették, hanem az, hogy tudnak-e változtatni a korszerűtlen vállalati szerkezeten, képesek-e gazdálkodásuk javítására, valamint a piaci és a fejlesztési lehetőségek bővítésére. A számok azt bizonyítják, hogy mindez sikerült a győrieknek: a vállalatcsoport idei első féléves adózás előtti eredménye 1,1 milliárd forint volt, 39 százalékkal több, mint az előző évi azonos időszakában. A társaság hamarosan a hazai és a külföldi tőzsdékre kerül, alaptőkét emel, s igyekszik újabb piacokat is találni – akár úgy, hogy maga is befektet. Ilyen kísérlet a likinói buszgyári részvényvásárlás. Zalán Barnabás vezérigazgatója, aki egyben a Magyar Gépgyártók Országos Szövetségének (Magosz) elnöke is, nemrégiben részt vett a nyugat-európai gyártók azonos célokat követő Orgalime nevű szövetségének bécsi konferenciáján, ahol a fő téma az európai csatlakozás volt.
A magyar gyártók integrációját ugyan pártolják a brüsszeli székhelyű szövetség tagjai, de a napnál világosabb, hogy félnek is tőlünk, s mindent megtesznek saját iparuk érdekeinek védelmére – állítja Zalán Barnabás. Szóvá tették például, hogy a térségbeliek – így a magyarok is – mennyiségi korlátozások helyett az utóbbi időben kifinomultabb módszereket alkalmaznak: vámpótlékot vezettek be, szigorították az export-import engedélyeztetést, különféle szabványelőírásokkal, minőségi, környezetvédelmi intézkedésekkel hozakodtak elő. Ez szerintük helytelen, s késlelteti a térség gyártóinak integrációját. A Rába vezére mind-ebből következően úgy gondolja, hogy a megfelelő piaci és marketing munka mellett a műszaki fejlődés adhatja a magyarok kezébe a valódi uniós belépőt.
Széles Gábor, a Videoton-Holding feje, az Ikarus elnöke – egyben a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének (Mgyosz) elnöke – szerint a magyar gazdaságban a távol-keleti fejlesztési modell valósul meg. Olcsó a munkaerő, s a húzóvállalatok négyötöde multinacionális cégek kezében van. Éppen ezért kulcskérdés, hogy sikerül-e a hazai iparnak a jövedelmezőbb tevékenységek irányába mozdulnia. A gépipar uniós csatlakozásáról Széles azt gondolja, hogy néhány gyártási ágban már most érettek a cégek a megmérettetésre. Ilyen a szórakoztató elektronika és az autóvillamosság. Más területen azonban éppen a nyugat-európai vállalatok maguk köré vont – kontingentálással elért – védernyője képezi a belépési akadályt. Széles megjegyezte: a jó versenyhelyzet megszerzése, illetve megtartása nem olyan követelmény, amelynek csak a reménybeli uniós csatlakozásért kell megfelelniük a vállalatoknak – el kell ezt érniük saját jól felfogott érdekükben is.
A magyar gyártók pozícióját javíthatják az olyan lehetőségek is, amelyeket például az olasz Sefigen Gestioni vállalatcsoport ajánlott a Mgyosz-nak. A szövetségek három évre szóló együttműködési megállapodást írtak alá. Ennek megfelelően az olaszok – saját banki hátterüket felhasználva – hiteleket szerveznek a magyar cégeknek, és segítik azokat az exportképes beruházások megvalósításában is. Az egymilliárd dolláros hitelkerettel csupán az a probléma – hallhattuk szakértőktől -, hogy elsősorban feltehetően az olasz exportőröket, illetve tőkebefektetőket támogatja. Mivel a jelentkezők hitelképességét először a Mgyosz vizsgálja, félő, hogy ez a szűrés szubjektív elemeket is tartalmaz majd.
Kirilly Tamás azonban nem ezért pesszimista kissé a hitelkeret megnyitása ügyében. Tapasztalatai szerint – például egészében a mai napig ki nem használt, egymilliárd márkás hitelkeret esete alapján – idehaza egyelőre még nincs elegendő projekt és olyan stabil vállalkozás, amely fel tudná szívni az effajta hiteleket. Meglehet, hogy Széles Gábor – aki mögött megfelelő vagyontömeg, infrastruktúra, termelési kapacitás és piaci kapcsolatrendszer áll – tud majd élni a kínálkozó lehetőséggel.
Erre valóban nem mindenki képes – erősítette meg Kovács Zoltán, a KipCalor Kft. ügyvezetője, a Mgyosz elnökségi tagja. Az ő cége azokhoz a kicsikhez tartozik, amelyek gyakorlatilag a semmiből indultak. A főként ipari méretű erőművek kazánjait és ipari klímaberendezéseket tervező és kivitelező kis csapat a valamikor szebb időket látott, azóta felbomlott Kipszerből vált ki 1991-ben. Kovács úgy véli: a nyolcvanas évek védettségében létrejött és megerősödött cégek merőben más feltételekkel indultak a rendszerváltás utáni versenyben. Az ügyvezető szerint a hazai gyártók közül igen kevés látja előre saját vállalkozása sorsát. Ezért inkább “betagozódik” a nagyokba, mert az egyszerűbb és kényelmesebb. Pedig jó bedolgozó szerinte csak abból lehet, aki egyedül is boldogulni tud. Ellenkező esetben kiszolgáltatottá, rabszolgává válhat.
Az ipari tárca főosztályvezetője viszont úgy véli: éppen a kényszer-kapcsolódás integrálhatja a leggyorsabban és a leghatékonyabban a nagy szervezetekhez, s így a világpiacba a magyar vállalatokat. Nem mindegy, hogy e cégek a nagy rendszerben csavart csinálnak-e, vagy értékesebb termékeket. Hogy inkább az utóbbiakat, azt a kormány a kis- és középvállalkozói, és beszállítói program kialakításával igyekszik segíteni, s ugyanezért ad újabb kedvezményeket a multik beruházásaihoz is.
