Gazdaságunk éppen kilábalt az egyensúlyvesztés állapotából, s elkerülte a válság mélyre húzó örvényeit, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége máris vadvízi evezésre treníroz. Eközben pedig úgy viselkedik, mint a Bourbonok: nem felejtett és nem tanult semmit. Jövőre ötszázalékos reálbérnövelést követel, holott az éppen hogy megszületett makrogazdasági egyensúly szempontjából a kettőnél több már sok lenne. A szakszervezeti vezetők nyilvánosan megfogalmazták azt is, hogy az export mellett ideje lenne már a belföldi fogyasztás növelését is bevetni a növekedés ösztönzésére, jóllehet, a korábbi évek tapasztalata alapján tudhatják, nincs veszélyesebb, mint a bizonytalanul egyensúlyozó ladik elejét teljesítmény nélküli bértömeggel megterhelni.
A lapátokkal való hadonászás is igencsak veszélyes. Különösen azért, mert a legnagyobb munkavállalói tömörülés követelései minden bizonnyal irányadóak lesznek a többi érdekképviselet számára is, akik némi népszerűség-növekedés reményében szintén készek az Érdekegyeztető Tanács őszi tárgyalásain átülni az MSZOSZ csónakjába.
Pedig több mint negyedszázada először lehetünk tanúi annak, hogy miközben az államháztartás hiánya és az infláció csökken, a gazdaság pedig növekszik, aközben a külkereskedelmi mérleg alig romlik. Sőt, az idén – a gazdasági élénkülésnek köszönhetően – minden bizonnyal megáll az életszínvonal csökkenése is, igaz, a többletből – fájdalom – már nem részesül mindenki. A jövedelmek elosztása ugyanis már nem szocialista elvek, hanem a tőkés rendszer alapján történik, s ez bizony nem a hagyományos szerkezetű költségvetési szférában dolgozóknak kedvez.
Nehezíti a helyzetet, hogy az éppen hogy csendes vizekre jutott csónakban a kormánytagok sem egyfelé húznak: a miniszterek többet akarnak adni az agrárlobbynak, a katonáknak, a biztos uraknak, a választások szempontjából most igencsak fontossá lett elmaradott térségek lakóinak, a sztrádák építésére, a nemzet színházára, a fővárosi metróra, a kisvállalkozásoknak, s még ennél is többet a nyugdíjasoknak. A miniszterelnök által beígért több mint huszonegy százalékos nyugdíjemelés már önmagában is eléggé megterheli az államháztartást, nem beszélve arról, mi történik, ha a választási évre való tekintettel, minden jogos és jogtalan igényt kielégítenek. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjemelés csak akkor nem okozna pénzügyi feszültségeket, ha más területeken nem akarná a kormány jövőre pótolni a lemaradást. Nem beszélve arról, hogy amikor a kabinet az infláció folyamatos mérséklődésére számít, felelőtlenség az ez évi nettó keresetnövekedésnek megfelelően emelni a nyugdíjakat.
A helyzet ugyan még nem veszélyes, de már előrevetíti, milyen örvények között kell jövőre épségben a kikötőbe evezni. A legutóbbi kampány óta ugyanis jól tudjuk, hogy súlyos árat kell fizetni a választási gazdaságpolitikáért a választást követő évben. Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy-két milliárdot ne lehetne elkölteni a “matrózok” menázsijának javítására. De nem sokat! A gazdaságkutatók nagyjából ki is számolták, hogy mennyit. Eredményül, a bruttó hazai termék arányában alig félszáz milliárd forintra jutottak.
Nincs tehát még itt az ideje annak, hogy elkezdődjön a szakszervezetek által is óhajtott osztogatás, s a reálbérek növelésével is óvatosan kell bánni. A másfél-két százalékot meghaladó reálbér-növekedés ugyanis már rövid távon is azzal a veszéllyel járhat, hogy nem csökken az infláció vagy megbomlik a külgazdasági egyensúly.
Azt pedig a most éppen elefánt módjára viselkedő szakszervezetek sem akarhatják, hogy újra a két évvel ezelőtti állapotok uralkodjanak a gazdaságban. A túlköltekezés ugyanis a gazdasági növekedésnél gyorsabb ütemben bővítené a belföldi keresletet, s tarthatatlanná válna a folyó fizetési mérleg és az államháztartás tervezett hiánya. Innen pedig egyenes út vezet a stabilizáció eredményeinek szétzilálásához, s két év múlva ismét ott tarthatunk, ahol a part szakad.
