(Figyelő 1996/40. szám)
1996. szeptember 30-án a sajtó által is beharangozott, várakozásteljes közgyűlést tartott a Takarékbank Rt. A legfontosabb napirendi pont a többségi tulajdonos ÁPV Rt. elképzeléseinek ismertetése volt a bank privatizációjáról. Az előterjesztés csalódást okozott a közgyűlés résztvevői számára, hiszen még a napisajtóból is pontosabb tájékoztatást lehetett kapni.
Izgalmas a kérdés: ez a valójában “meg nem tartott” közgyűlés vajon azért sikerült-e így, mert az ÁPV Rt.-nek még igen képlékenyek az elképzelései; vagy mert a takarékszövetkezeti kisebbségi tulajdonosokat nem akarja tájékoztatni, mondván: az ő érdekeik és véleményük elhanyagolható jelentőségű.
Az ÁPV Rt. sajtóból ismert elképzelései a napirendi pontot illetően felületességről és az empátia hiányáról tanúskodnak. Például a Bank és Tőzsde szeptember 27-i számában olyan nyilatkozat jelent meg, hogy az rt. határozott elképzelései szerint nem lehet szó a takarékszövetkezetek többségi tulajdonáról. Az aggály csak annyi, hogy az OTSZ meghiúsíthatja ezen elképzeléseket.
A takarékszövetkezetek szemében már a közgyűlési napirendi pont megfogalmazása is téves, hiszen a Takarékbank Rt. esetében tartalmilag nem privatizációról, hanem reprivatizációról van szó. A többi állami bank az MNB egyes osztályainak részvénytársasági formában történt önállósulásából ered. Többszöri állami tőkeinjekció révén válnak most éretté arra, hogy saját, privát életre keljenek. A Takarékbank Rt.-t viszont a takarékszövetkezetek – az ország 40 éve privát pénzintézetei – hozták létre 8 évvel ezelőtt a csúcsbanki feladatok ellátására mint privát bankot. Ez a bank a piacgazdasági átállás viharaiban, mint megannyi más bank, átmenetileg állami segítségre szorult, és most, megerősödvén, a privátszférába való visszajuttatásáról van szó.
Ez a bank, minthogy a takarékszövetkezetek csúcsbankja, nem egyszerűen egy 40 milliárd forintos mérlegfőösszegű kereskedelmi bank, hisz mérlegfőösszegének jelentős hányada eleve takarékszövetkezeti forrás; hanem ráadásul az összesen 170 milliárdnyi mérlegfőösszegű takarékszövetkezetek munkájának gesztorálását is végzi. Ekként nem egyszerűen egy kereskedelmi bank eladásáról van szó, hanem 200 milliárd forint menedzselési jogának eladásáról, ami a takarékszövetkezeti érdekek feletti rendelkezés eladását is jelenti.
Az ÁPV Rt. felfogása, miszerint az államnak szabad keze van a bank vevőjének kiválasztásában, valamint a banknak a takarékszövetkezeteken kívüli külföldi tulajdonoshoz juttatása a takarékszövetkezetek 40 éves munkájának önkényes kisajátítását jelenti. E módszer irracionális a szövetkezeti szektor jövője szempontjából is, ugyanis a szektor szerveződése 3 forrásból táplálkozhat:
– az első és legfontosabb tényező a takarékszövetkezetek 40 éves tapasztalata és helyismerete;
– a második a bank menedzsmentjének szakmai ismerete és bankpiaci helyzetértékelése;
– a harmadik egy külföldi szövetkezeti bank tapasztalata és szakismerete.
Ezek közül egyik sem nélkülözhető a sikerhez.
A jövő a mi múltunkból táplálkozik, és a takarékszövetkezetek működésén és forrásállományán alapul; így e szövetkezeteknek van annyi önbecsülésük és önbizalmuk, hogy a folyamatot érdekeiknek megfelelően, többségi tulajdonosként, maguk kívánják irányítani.
Miért félnek attól, hogy más legyen a pénzük többségi tulajdonosa? Azért, mert rosszak a tapasztalataik.
Az elmúlt három évben, amióta az állam a többségi tulajdonos, nem lehettek tagjai az igazgatóságnak. Ezzel az állam megakadályozta, hogy a bank legfőbb operatív testülete közvetlenül építsen a takarékszövetkezeti tapasztalatokra és a helyismeretre, és hogy érdekeiket a testületben képviselhessék.
A takarékszövetkezetek ismételten csak az újságokból értesülnek arról, hogy közgyűlésük lesz, hogy az igazgatósági tagok jönnek-mennek, hogy tőkeemelés lesz, és fizetniük kell 300 millió forintot. Ha kérték valamely téma megtárgyalását, az állam azt indoklás nélkül megtagadta. Vitatják a jogukat arra, hogy bankjukat visszavásárolhassák, hogy lehetőséget kapjanak privatizációs javaslat előterjesztésére. Ezért nem bízhatnak abban, hogy egy új többségi tulajdonos – különösen, ha külföldi – nagyobb toleranciával kezeli érdekeiket, és joggal félnek, hogy ha a velük kapcsolatos döntésekből kihagyják őket, akkor a szektor szenvedi ennek kárát. De abban sem bíznak, hogy egy külföldi többségi tulajdonos jól tudja nélkülük, hogy mit kell csinálni például Alsómocsoládon vagy Kisbudméron.
Miért kerültek abba a lehetetlen helyzetbe, hogy 40 évi munkájuk s 200 milliárd forintjuk felett tőlük idegen személyek szabadon, gátlástalanul rendelkezhetnek, és okvetetlenkedésnek tekinthetik, ha beleszólást akarnak ügyük intézésébe? Az ok: az immár nyolc éve létrehozott Takarékbank Rt. formáljogilag még mindig úgy működik, mint egy önálló kereskedelmi bank, és nem tükröződik az a tény, hogy egy integrált szektor része.
Annak ellenére, hogy három éve kormányhatározat kötelezi a tulajdonosi jogokat gyakorló állami intézményeket és főhatóságokat arra, hogy a vidék bankját létrehozzák. Az integráció jogi megjelenítése nem történt meg, vagyis a jogalkotó intézmények tartós mulasztásos jogsértése áll fenn.
Nem jelentéktelen e helyzetben az, hogy a takarékszövetkezeti csúcsszervek nyolc év alatt képtelenek voltak szektorstratégiát alkotni. Ennek hiányában amorf az, hogy milyen bankra van szükség, milyen aktivitással, milyen pótlólagos tőkeszükséglettel; s ezáltal a privatizációs stratégiai elképzelések is a levegőben lógnak.
Igen fontos e szempontból, hogy a bankcsoporttá szerveződő takarékszövetkezeti szektor saját tőkéje a néhány évvel ezelőtti 4 milliárddal szemben már 14 milliárd forint, ami alapjában új megítélést jelent a bank és a takarékszövetkezeti tőkeszükségletek szempontjából.
Másfelől az 1800 fiókkal, 8000 dolgozóval működő takarékszövetkezetek nem képesek eltartani egy 1000 fős takarékhálózatot menedzselő központot, amelynek léte elengedhetetlen ahhoz, hogy kellő részletességgel, piackonform, jól szervezett banki struktúrát alkosson. Még sokáig a szövetkezeti autonómia köreiből kell építkezni, azaz a szektor menedzselésének a takarékszövetkezeti vezetők személyes részvételén kell alapulnia az integráció minden szintjén.
Ezért tévedés és a szektor számára veszélyes a többségi tulajdonos állam azon állítása, amit hároméves tulajdonlási gyakorlata is igazol, hogy a takarékokat akaratuk ellenére boldoggá lehet tenni, és a szektor szervezésében érdemi tulajdonosi jogokat számukra juttatni nem szabad. Nem törődhetnek bele abba, hogy egy szektort, amelynek forrásaik 90 százalékát adják, nélkülük és a fejük felett adjanak el és menedzseljenek, idegen prédának odavetve.
Azt tartják természetesnek, ha a 200 milliárdos mérlegfőösszegben levő “materiális” 90 százalékos takarékszövetkezeti tulajdonukhoz igazodik a mindössze néhány milliárdos állami formáljogi tulajdon, és nem fordítva. Nem fogadják el, hogy a mintegy 15 milliárdos állami bankkonszolidációs segítség, amelyet a szektor kapott, elegendő ahhoz, hogy ne legyenek ismét a 200 milliárdos szektor meghatározó tényezői. Nem fogadják el, hogy az állam 880 millió forintnyi tulajdona erősebb legyen a szektor jövőjét meghatározó kérdésekben, mint a takarékszövetkezetek 12 milliárdos saját tőkéje és 170 milliárdos forrásállománya.
a Baranya Megyei Takarékszövetkezeti Szövetség titkára
