Az ősszel újabb csata várható a nyári szabadságolások idején szünetelő budapesti óriásplakát-háborúban. Az egyik oldalon a Fővárosi Önkormányzat áll – a lándzsáját éppen újra megtaláló városvédő Pallasz Athéné képében -, vele szemben pedig a profi reklámcégek, amint az “élni és élni hagyni” elvét ismételgetik.
Az idén nyáron új fejezet kezdődött a Fővárosi Önkormányzat és a budapesti utcákon hirdető reklámcégek közötti nem mindig felhőtlen kapcsolatban. A júniusi események külsőségeiben nem sokban különböztek az eddigiektől. A polgármesteri hivatal ezúttal a példát mutató és kellő sajtóvisszhanggal kísért bontás eszközéhez folyamodott, például a budapesti fák köré telepített Pepsi- és Dreher-dobozok esetében, a reklámosok pedig eljátszották a rossz szerepét, és közben – csakúgy mint eddig – egységes és kiismerhető szabályozásért kiáltottak.
Ahány ház, annyi plakát
Míg azonban a reklámcégek eddig minden vitás ügyben csak az egyes kerületi önkormányzatokkal kardoskodhattak, most már egy szavuk sem lehetett, hiszen az igazi főszerepet egy tavaly októberben elfogadott és a főváros tulajdonában lévő közterületekre érvényes rendelet játszotta. A bontási akció valódi tétje tehát az volt, hogy sikerül-e ennek az 1995/59 és 60-as rendeletnek a főpróbája: megérti-e mindenki a Fővárosi Önkormányzat üzenetét, hogy új helyzet állt elő a budapesti közterületeken. Pallasz Athéné megtalálta a lándzsáját, és használja is…
A rendelet életbelépése előtt az egyes kerületek teljes függetlenséget élveztek az engedélyek kiadása terén. A saját tulajdonukba tartozó közterületeken lényegében azt és annyi pénzért engedélyeztek, amit és amennyiért csak jónak láttak. Volt ugyan kerületenként eltérő szabályozás, és főleg önkormányzatonként akár száz százalékkal is különböző bérleti díjak, de hogy melyik kerületi illetékes mit és mennyiért volt hajlandó “jónak látni”, arról néhány plakát- vagy pavilondzsungellé burjánzott fővárosi közterület tanúskodik, és a legtöbb plakátcég “önkormányzati kapcsolatokért felelős” vezetője órákat tudna mesélni.
A szabályozott szabályozatlanság egyik szomorú kísérőjelensége volt az is, hogy hihetetlen mértékben megnövekedett az illegális közterület-használók aránya – igaz, ezek nem a profi hirdető cégek közül kerültek ki.
Az új rendelet egységes szellemet lehelt ebbe a szabályozási kavalkádba azzal, hogy pontosan meghatározta: hol, milyen feltételekkel lehet a közterületeket üzleti célra felhasználni; milyen szempontokat kell figyelembe venni egy-egy kérelem elbírálásánál; mennyibe kerül a használat; és nem utolsósorban azt, hogy milyen szankciókra számíthatnak a szabálytalankodók. Egyúttal megragadta azt a lehetőséget is, amely még tavaly tavasszal hullott a városkép iránt elkötelezett vezetők ölébe.
Akkor ugyanis az addig a kerületek tulajdonában lévő közterületek egy része – például a főútvonalak jelentős hányada – a Fővárosi Önkormányzat birtokába ment át, így már jogi akadálya sem volt, hogy az egységes szabályoknak egységes elvek alapján lehessen érvényt szerezni, és megkezdődjön a budapesti nagytakarítás. Az egységes elvet a városvédők szolgáltatták, akik intézményes keretet is kaptak működésükre: a rendelet a főváros tulajdonában lévő közterületek feletti tulajdonosi jogosítványokat és az engedélyekkel kapcsolatos döntést minden esetben a Várostervezési és Városképvédelmi Bizottság hatáskörébe utalta.
Városkép csata közben
Cselovszki Zoltán, a bizottság elnöke elmondta: a megalakulás óta a legfőbb cél az volt, hogy mindenkivel jogviszonyba kerüljenek. Az illegális közterület-használókat megpróbálták felkutatni és távozásra szólítani, az engedélyeseket pedig rendre értesítették arról, hogy fél év türelmi időt kapnak, s ezalatt eldönthetik, hogy meg kívánják-e újítani az engedélyt. – Nagy részük válaszolt a levélre, és kérvényezte a meghosszabbítást, közülük azonban valószínűleg csak a fele számíthat kedvező elbírálásra – mondta Cselovszki Zoltán. A nyári akció azokat érintette, akiknek engedélyük sem volt, és egyezkedésre sem voltak kaphatóak. Hasonló akciókra folyamatosan lehet számítani, a városvédők ezzel is azt kívánják üzenni, hogy nem viccelnek: az illegálisan kihelyezett reklámtáblákat leszerelik, mint ahogy később azoknak is el kell tűnniük, amelyeknek nem hosszabbítják meg az engedélyét.
A reklámcégek nem értik a tréfát, és erre a jelek szerint minden okuk meg is van. Niklai Péter, a Közterületi Reklámszövetség főtitkára keserűen jegyezte meg: a cégek már nem is azt sérelmezik, hogy a döntési folyamatból annak ellenére hagyták ki a szakmai érdekképviseleti szervezetet, hogy erre a kamarai törvény kötelezte volna az önkormányzatot. Az igazi fájdalmat az okozza, hogy minduntalan egy kalap alá veszik őket az illegális közterület-használókkal.
Övezetekre osztva
Niklai Péter szerint a plakátcégek egyszerűen azt szeretnék, ha az önkormányzat egyenlő partnerként tárgyalna velük. Ebbe nem csak az tartozna bele, hogy a hatóság elismerje: ezek a cégek hivatásszerűen űzik a közterületi reklámozás mesterségét, tehát ebből élnek, hanem az is, hogy az íróasztal mögött meghatározott hatósági bérleti díjakat a reklámpiaci kereslethez igazítsák. A már említett rendelet három kategóriába sorolja a fővárost. Az úgynevezett kiemelt övezetekben, tehát a Duna-parton, a Hősök terén vagy a Vörösmarty téren tilos az óriásplakátok elhelyezése, a másik két kategóriában pedig 15 ezer forintos havi bérleti díjat kell fizetni. Niklai Péter az egész szakma véleményét tolmácsolva kijelentette, hogy ez az ár egyszerűen megfizethetetlen. – A táblák átlagára ugyan 25-26 ezer forint, kihasználtságuk azonban mindössze 60 százalék körül van, ami azt jelenti, hogy az egy helyre jutó bevétel még a bérleti díjat is alig fedezi – számolta ki a főtitkár.
Hogy miként élnek meg mégis a plakátosok? Egyszerű a magyarázat. A közterületek körül kialakult szabályozási bizonytalanság és az irreálisan magas bérleti díj elől a reklámcégek évek óta a magántulajdon védelmébe menekülnek. Egy forgalmas helyen lévő családi ház tulajdonosa ugyanis az önkormányzati árak töredékéért is hajlandó naphosszat egy reklámtáblát nézegetni az udvarában, ráadásul még holmi városképi meggondolások sem gyötrik. Az önkormányzat pedig “meg van lőve”, hiszen – magántulajdonról lévén szó – csak az építési engedély megadása során szólhat bele a boltba. Ha pedig a reklámtábla “véletlenül” az építési engedély beszerzése előtt kerül az udvarba, akkor már csak egy fennmaradási engedélyt kell kérvényezni a polgármesteri hivatalban.
Az adatok már ma is szomorú képet festenek arról, hogy óriásplakát-ügyben valójában mennyire nincs szavuk a városvédőknek. Jelenleg Budapesten több mint nyolcezer óriástábla van, közülük azonban csak 1500 található közterületen. Niklai Péter azt hangsúlyozta, hogy néhány évvel ezelőtt, az üzletág beindulásakor éppen ellentétes volt ez az arány, és mindenki azt szeretné, ha a közterületi reklámozás tényleg a közterületen, szabályozott keretek között és a városképi szempontok figyelembevételével történne. A főtitkár szerint a reklámosok már megmutatták, hogy hajlanak a kompromisszumokra, és a városkép védelmét közös ügynek tekintik. Immár két éve működik az óriásplakátcégek közös önszabályozó szervezete, a telepítési tanács, amely az új reklámtáblák kihelyezése és a régiek átépítése során külön figyel az egységes megjelenésre és arra, hogy megszűnjön a sok helyütt még ma is látható óriásplakát-tenger.
Beleillik a városképbe
Cselovszki Zoltán hangsúlyozta, hogy az általa vezetett bizottságnak nem célja az óriásplakátcégek kiűzése Budapestről. Éppen ellenkezőleg: szeretné, ha együtt keresnék azokat a megoldásokat, amelyek a városképnek sem ártanak, és az üzleti szempontoknak is megfelelnek. Ennek érdekében végre folyamatos a munkakapcsolat a bizottság elnöke és a reklámszakmai érdekképviseletek között. Még az is elképzelhető, hogy az idén közös módosító javaslatot dolgoznak ki.
– A reklám és a városkép nem feltétlenül egymás ellenségei – hangsúlyozta Cselovszki Zoltán, és hozzátette: már tervezik azokat a reklámhordozókat, amelyek még a századeleji stílusban felújított Andrássy út hangulatát sem sértik.
Az önkormányzat tehát, úgy tűnik, felismerte, hogy megéri keresni a megegyezést az egyébként is kompromisszumkész óriásplakátcégekkel, különben előbb vagy utóbb nem lesz hatása a magánudvarokba menekülő cégekre, azaz végső soron a városképre. A közterületi reklámcégek pedig láthatólag arra jöttek rá, hogy ha a fővárosban békét kötnek a hatóságokkal, és példát mutatnak önmérsékletből, akkor egyben azt is megmutathatják a közvéleménynek, hogy nem feltétlenül ők az ügyeletes rosszfiúk. Márpedig a plakátcégeknek elemi érdekük kimászni az évek óta tartó elszigeteltségből akkor, amikor a dohány- és alkoholhirdetéseket valószínűleg engedélyező reklámtörvény egyébként is rájuk irányítja a köz figyelmét.
