Az 1990 és 1993 közötti időszak a gazdaságban egy drámai transzformációs válság ideje, amelynek a foglalkoztatáspolitika szempontjából legfontosabb jellegzetessége az óriási gazdasági visszaesés mellett a dinamikusan növekvő munkanélküliség volt. Az azóta eltelt néhány év, illetve a választások óta eltelt periódus egy minőségileg más időszakot jelent, amelynek az alábbiakban nyolc jellegzetességét sorolnám fel:
1. A munkanélküliségi ráta stagnált, egyúttal azonban a munkanélküli-járadékban részesülők számának gyors csökkenését, illetve a jövedelempótló támogatásban részesülők növekedését figyelhetjük meg.
2. A regionális, a tartós és az ifjúsági munkanélküliség válságai fennmaradnak, s a magát baloldalinak valló kormányzat mindhárom jelenség kezelésében hatástalan és meddő maradt.
3. A foglalkoztatáspolitikára költött pénzek nemcsak reálértékben, hanem nominálisan is lényegesen csökkennek, s a korábban erősíteni ígért aktív foglalkoztatáspolitika is fokozatosan teret veszt a GDP-ben mért részesedését tekintve.
4. A foglalkoztatáspolitika szempontjai továbbra sincsenek jelen kellő súllyal a gazdaságpolitikai döntésekben, a történéseket alapvetően rövid távú kincstári, fiskális érdekek mozgatják.
5. A fokozatos átalakítást ígérő kormányprogram helyébe lépő sokkterápia hatására a belső vásárlóerő drasztikusan szűkül, ami nagy számban visz csődbe kisvállalkozásokat, vagy akadályozza a hazai piacra alapozó kisvállalatok középvállalatokká erősödését.
6. A foglalkoztatáspolitikai érdekegyeztetést az MSZP-SZDSZ-kormány centralizálja, elvonva a szociális partnerektől azokat a döntési jogosítványokat, amelyeket a tripartit rendszer kialakításánál a jobboldali kormány részükre megadott. A döntések az Érdekegyeztető Tanács Munkaerőpiaci Bizottságából átkerülnek a munkaügyi miniszterhez, illetve az ő felügyelete alá tartozó és az általa kinevezettekből álló Munkaerőpiaci Tanácshoz. Nő a bizalmatlanság a szociális partnerek és a kormányzat között.
7. A munkanélküli-ellátás reálértékben fokozatosan jelentős értékvesztésen megy keresztül, s ezért mára megszűnt a bér-segély arány munkanélküliséget ösztönző szerepe.
8. A foglalkoztatottak számának folyamatos csökkenése nem állt meg, azonban ez nem a munkanélküliek növekedésében nyilvánul meg, hanem részben az inaktívvá válás folytatódásában, részben abban, hogy tovább bővül a feketegazdaság. Térnyerésében meghatározó szerepet játszik a transzformációs válság, de nem elhanyagolható tényező a Horn-kormány által még tovább gerjesztett jogszabályi bizonytalanság és a közterhek további növelése.
Az az elmozdulás valószínűsíthető, hogy az állami alkalmazottak száma (különösen az oktatásban és az egészségügyben) jelentősen csökken, s nőhet azon piaci szektorban dolgozók száma, ahol a termelékenység és a kereseti lehetőség is dinamikusan nő. Az állami szektorban a magánszektorhoz képest már eddig is jelentősnek minősíthető bérlemaradás tovább nőhet. Ez a folyamat egyértelműen az állami alkalmazottak további kontraszelekcióját erősíti.
Vajon mit lehet tenni a kormányzati hatalomváltást követően a szűkebb foglalkoztatáspolitikában és mit átfogóbb módon a gazdaságpolitikában? A továbbiakban, a teljesség igénye nélkül, erre keresem a választ.
A munkanélküliségi ellátórendszert alapjaiban nem célszerű megváltoztatni, s a bér-segély arány foglalkoztatást ellenösztönző szerepe megszűnt. Amin érdemileg lehet javítani, az a munkaközvetítés, a munkaügyi központok szolgáltatói szerepének erősítése, a gazdasági kamarákkal és az üzleti szektorral való intenzívebb kapcsolattartás. A jelenlegi aktív eszközök közül ösztönözni kell a részmunkaidős foglalkoztatást és a közmunkák szervezését.
Az ifjúsági munkanélküliség csökkentésében döntő jelentőségű lenne a középfokú tanintézetekből lemorzsolódók szervezettebb és átfogóbb iskoláztatása, képzésbe vonása, speciális tanterveket használva.
Az egyik legfontosabb állami beavatkozási lehetőség az infrastrukturális beruházásoknak a jelenleginél sokkal erőteljesebb támogatása. Mivel a regionális válsággócok többnyire a határ menti régiókban vannak, így a határ menti kereskedelem fellendítése döntő fontosságú.
Sajnálatos módon az a választási jelszó, hogy a munkanélküliség szempontjai hangsúlyosabban lesznek jelen a gazdaságpolitikai döntéseknél, csak szlogen maradt. Az infrastrukturális beruházásoknál pedig az eddigieknél sokkal nagyobb súllyal kellene figyelembe venni a multiplikatív vagy indirekt módon jelentkező hatásokat a foglalkoztatotti létszámra. Az élőmunkaterhek csökkentése kedvezően befolyásolná nemcsak a nemzetközi és hazai versenyképességet, de a munkaerő olcsóbbá tételével ösztönözné a foglalkoztatást is.
Átláthatóbb, kiszámíthatóbb és stabilabb szabályozókra van szükség (például évről évre változik a személyi jövedelemadó rendszere, s ma egy adóbevalláshoz egy kicsit is komplikáltabb esetnél már könyvelőre van szükség), miközben a közterheket is csökkenteni kellene. Megjegyzendő, hogy miközben a Bokros-csomag az állam háttérbe húzódását hirdette, mégis az újraelosztás növelését, a bevételek fokozását produkálta a vámpótlék bevezetésével.
Az ezredforduló gazdaságpolitikája nem támaszkodhat a polgár becsapására és megsarcolására, hanem sokkal inkább partneri közreműködésre, s arra, hogy az állam világossá tegye: nem a pillanatnyi költségvetési érdekek szemüvegén keresztül látja a dolgokat, hanem hosszú távú, kiszámítható, a polgárok életét segítő politikát folytat. Ennek a homlokterében a középrétegek segítése és a feketegazdaság fokozatos visszaszorítása kell, hogy álljon.
