Gazdaság

INFORMÁCIÓS SZUPERSZTRÁDA MAGYAR MÓDRA – Se gazda, se felelős

A közelmúltban megszületett amerikai médiatörvény lehetőséget nyújt a távközlési, szórakoztatóipari, audiovizuális cégeknek ahhoz, hogy közös vállalkozásokat hozzanak létre az új típusú technológiákra alapozva. Ehhez képest Magyarországon a médiatörvény arra sem fordít figyelmet, hogy olyan technológiák jelentek meg, mint például a digitális műsorsugárzás. Ráadásul miközben az adatok, tárolásuk, elosztásuk, feldolgozásuk a fejlett világ központi kérdésévé válik, Magyarországon egyre alacsonyabb színvonalra süllyed a statisztikai feldolgozás az informatika területén, megoldatlan az állami adatbázisok összekapcsolása, az informatikai fejlesztés koordinálatlan.

Magyarországon 1986-tól működik az az Információs Infrastruktúra Fejlesztési Program (IIF), amelynek célja, hogy a kutatás, a fejlesztés, a felsőoktatás, a könyvtárak és közgyűjtemények igényeihez igazodó infrastruktúrát és szolgáltatásokat hozzon létre.

Az IIF-ről szóló egyik jelentés szerint a program kezdeti szakaszának alapvető eredménye 1987-től egy országos, nyilvános csomagkapcsolt (X.25) számítógépes hálózat megindítása volt. Csak 1991-től, a HBONE projekt keretében került sor egy olyan hazai gerinchálózat kiépítésére, amely közvetlenül csatlakozott az Internetre. 1995-re sikerült összekötni a hazai nagyvárosokat és néhány egyéb vidéki várost (Veszprém, Gödöllő, Nyíregyháza, Sopron). Kiépült nagysebességű városi hálózat Miskolcon, Debrecenben, Pécsett, Szegeden is, amelyekhez a felsőoktatási intézményeken kívül közép- és általános iskolák, kórházak és egyéb közintézmények is csatlakozhatnak. 1995 elején 512 IIF-intézményt tartottak nyilván. Az IIF-intézményekben jelenleg óvatos becslések alapján mintegy 50 ezer felhasználója van az Internetnek. (A felsőoktatási-tudományos szférán kívül pedig maximum 10 ezer Internet-előfizetője van a kereskedelmi Internet-szolgáltatóknak.)

A hazai hálózat fejlesztésével párhuzamosan rendszert váltott országban az államigazgatás korszerűsítésére irányuló törekvések találkoztak a Európai Unió kezdeményezéseivel. A közösség 1994-ben kidolgozta az információs társadalom kialakítását célzó, Martin Bangemann nevével fémjelzett programot, amely nyitott, így Magyarország is bekapcsolódhatna a nyugat-európai partnerekkel együttes munkákba. De ebben a pillanatban más úton jár az IIF és az egyetemi szféra, illetve a kormányzat. Lévén nincs kormányszinten felügyelete az informatikának, a feladatok megoszlanak a külügy-, pénzügy-, ipari-, művelődési-, hírközlési minisztérium között. Ez pedig – a belső hatalmi játékszabályoknak megfelelően – egy kellően nem ismert iparág esetében az ellenérdekeltségek kialakulásához vezet.

Az államigazgatás informatikai hátterét 1971-1985-ig a Számítástechnikai Központi Fejlesztési Program (SZKFP), majd 1990-ig az Elektronizációs Gazdaságfejlesztési Program (EGP) adta. E programok hatására valósultak meg az alapnyilvántartások (népesség, gépjármű, bűnügyi) és némi haladás történt a munkafolyamatok számítógépesítésében is. A hatvanas-hetvenes években létrejöttek ugyan szervezési és számítástechnikai intézetek, amelyek a minisztériumi adatfeldolgozások szakosított bázisaiként működtek, viszont a telekommunikáció fejletlensége, a korszerű eszközök beszerzési korlátai (COCOM) miatt a nyolcvanas évek végéig az államigazgatásban csak alacsony színvonalú alkalmazásokra volt lehetőség. A gazdasági-politikai átalakulás ezeket az intézményeket is felőrölte, feladatukat a minisztériumok, főhatóságok informatikai szervezetei vették át. Ezzel kezdődött a káosz. A folyamat a változások szakszerű menedzselésének hiánya miatt jelentős értékvesztéssel járt, az adatbázisok elavultak. Súlyosbította a helyzetet, hogy a kormányzati szervek feladat- és hatásköreinek módosulása következtében egyetlen minisztériumnak sem volt feladata a kormányszintű informatikai alkalmazások és a telekommunikáció összehangolása.

A kormány felismervén ezen ellentmondásokat, koordinálni igyekezett a fejlesztéseket. Ezért 3296/1991 számú határozatával létrehozta az Informatikai Tárcaközi Bizottságot (ITB), illetve a Miniszterelnöki Hivatalon belül az ITB operatív munkaszervét, az Informatikai Koordinációs Irodát (IKI). Az ITB a koordinációhoz csupán jogi teret kapott a nap alatt, de hatáskört nem. Ma is főként ajánlásokat dolgozhat ki, amelyeket vagy elfogadnak vagy sem, esetleg tanulmányokat készíthet a fejlesztések fontos irányairól, és olyan akciókat szervezhet, mint a megállapodás a szoftver-cégekkel, hogy a kormányhivatalok jogtiszta szoftvereket használjanak. Eredményt jelent, hogy az ITB előterjesztésére a kormány határozatot hozott a központi államigazgatási szervek informatikai fejlesztéseinek koordinálására (1039/1993). Ez a rendelkezés előírja a minisztériumok és országos hatáskörű szervek részére az informatikai fejlesztési tervek rendszeres készítését és aktualizálását. A koordinálásra tett előremutató lépés: e határozat rendelkezik a tervek egyeztetési és véleményezési mechanizmusáról is.

Mivel a közigazgatási szervezetek zöme ma már működésképtelen az informatikai eszközök alkalmazása nélkül, a közigazgatás évi 30 milliárd forintot költ fejlesztésekre, beszerzésekre. 1993. év végére a közigazgatásban 55 ezer számítógép működött, ebből a központi államigazgatásban közel 50 ezer. A számítógépek 84 százaléka személyi számítógép. A számítógépek bruttó értéke meghaladta a 17 milliárd forintot. A gépek nettó értéke viszont csak 36 százalékos, amely a fizikailag és erkölcsileg elavult gépek arányának növekedését jelzi. A központi államigazgatásban az információrendszerek fejlesztésével, a rendszerek üzemeltetésével több mint 4500 főállású informatikus foglalkozott.

A tervszerűtlenül és az információrendszer működtetésében érdekelt más szervezetek igényeinek figyelmen kívül hagyásával összehangolatlanokká (összekapcsolhatatlanná) váltak az elvégzett fejlesztések. Ezek különösen olyan nagy rendszereknél jelentkeztek – esetenként megbocsáthatatlanul pazarló módon -, mint az adó, vám, határőrségi, rendőrségi, cégbírósági, önkormányzati, társadalombiztosítási, államháztartási információrendszerek.

A zsákutcákból kivezető megoldást került meg a novemberi 1106/1995. számú kormányhatározat. A központi államigazgatás informatikai koordinációjának továbbfejlesztéséről szóló döntés szerint “a központi államigazgatás informatikai stratégiájában foglalt feladatok összehangolására létre kell hozni a kormányzati informatika stratégiai irányító szervét a Kormányzati Informatikai Irányító Bizottságot (KIIB)”. Ebben a bizottságban helyet kap a BM, az IKM, a KHVM, a PM, külügy és a népjóléti tárca közigazgatási államtitkára, illetve állandó meghívottként a Központi Statisztikai Hivatal elnöke, esetenként az Alkotmánybíróság, az ÁSZ, a Legfelsőbb Bíróság képviselője, a legfőbb ügyész, és a társadalombiztosítási önkormányzatok képviselői. Viszont a kormányhatározat nem teszi azt lehetővé, hogy egy érdemi döntéshozó szerv jöjjön létre, ugyanis kimondja: a KIIB informatikai stratégiai döntéseit az érintetteknek kormányzati ajánlásként kell figyelembe venni. Eszerint a kormányzati oldalról a fejlesztéseknek, az évente elköltött 30 milliárd forintnak nincs se gazdája, se felelőse.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik