Jelenlegi nyugdíjrendszerünk felosztó-kirovó jellegű (pay-as-you-go), s az államháztartás egyik alrendszereként működő társadalombiztosítás része. E rendszerben a nyugdíjakat a gazdaságilag aktívak munkajövedelméhez kapcsolt járulékokból fizetik ki, az aktívak pedig e járulékfizetéssel jogosultságot szereznek arra, hogy keresőképtelen korukban az akkori aktívak járulékfizetéseiből kapjanak nyugdíjat. Bármennyire fájdalmas és bárhogy tiltakozzanak is ellene a mai nyugdíjasok, ők a ma járulékot fizetők eltartottai; ennek nem mond ellent, hogy erre az eltartásra a jogosultságot járulékfizetéssel szerezték meg.
A ma hazánkban létező nyugdíjbiztosítási rendszer elméletileg és gyakorlatilag hibátlanul működhet, ha a nyugdíjjáradékot élvező nyugdíjasok és a nyugdíjjárulékot fizető aktívak aránya nagyjából stabil. E stabilitást azonban számos tényező veszélyezteti. A legfontosabb ilyen veszély a népesség öregedése. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer stabilitását veszélyeztető másik tényező gazdasági: a gazdaság válsága (a megszokottnál nagyobb) munkanélküliséget okoz, amely a járulékfizetők kiesésével egyrészt rontja a járulékfizető-járadékos arányt, másrészt a munkanélküliek ellátása (a megszokottnál nagyobb) költségvetési kiadást jelent. A harmadik veszély az aktívak azon törekvésében van, hogy jövedelmüket a járulék- és adófizetés alól való kibújással növeljék, vagyis a legális helyett a feketegazdaságban vállaljanak munkát. A magyar nyugdíjrendszer problémáinak mai kiéleződésében az utóbbi kettőnek (tudniillik a munkanélküliségnek és a feketegazdaságnak) van nagyobb szerepe, de az igazi, tartós veszélyt a demográfiai helyzet rosszabbodása jelenti.
A nyugdíjreform elméleti megalapozásához abból kell kiindulnunk, hogy az időskor egészének anyagi biztonságát megteremteni nem társadalombiztosítási feladat. Egy polgár életében a nyugdíjaskort megérni nem olyan rendkívüli esemény, amelynek “kockázatát” törvényekben kötelezővé tett, társadalmi szinten létrehozott kockázatközösséggel kellene megosztani. Annak a valószínűsége, hogy valaki megéri a nyugdíjkorhatárt, sokkal nagyobb, mint annak, hogy előtte meghal. Néhány évtizeddel ezelőtt ez még nem így volt – ez az a fejlemény a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban, ami a probléma újragondolására kell, hogy késztesse a döntéshozókat.1
Amennyire nagy valószínűséggel bekövetkező esemény az egyes ember életében a nyugdíjaskor megérése, épp olyan bizonytalan a nyugdíjasként eltöltött idő hossza. A hosszú élet az a “kockázat”, amelyre nem várhatjuk el az egyén felkészülését, s amit a társadalombiztosítás keretében kell kezelnünk. Tehát a polgárok időskori anyagi biztonságának megteremtésére hivatott nyugdíjrendszernek a nyugdíjkorhatártól egy nem túl magas életkorig nincs köze a társadalombiztosításhoz; a tb csupán intézményi keretet ad ahhoz, hogy a törvényben előírt, kötelező nyugdíjcélú megtakarításait a polgár felhalmozza. Ez a felhalmozás arra hivatott, hogy megélhetését ebben az életszakaszban biztosítsa, míg a túl magas életkor és a halál között a nyugdíjat a társadalombiztosítás folyósítja, szerzett jogosultság alapján. Vita tárgya lehet, hogy mi az az előre meghatározott életkor, amelynek betöltéséig a nyugdíjas nyugdíjcélú megtakarításai nyújtják a fedezetet megélhetéséhez. Úgy gondolom, ez a határ a 82. és a 87. életév között húzódik, tehát 62 éves nyugdíjkorhatárral számolva – ami nem a végső szó a nyugdíjkorhatár-emelések történetében – a polgárnak 20-25 év nyugdíjfedezetét kell felhalmoznia aktív életszakaszában. Amennyiben a polgár 82-87. életévét betölti, nyugdíjának folyósítását a nyugdíjrendszer társadalombiztosítási ága veszi át.
Joggal vetődhet fel a kérdés: e nyugdíjrendszerben mi történjék azokkal, akik keresőképes korukban önhibájukból vagy önhibájukon kívül nem voltak képesek olyan mértékű nyugdíjcélú megtakarításra, amely fedezetet kínálhatna a társadalmilag elfogadható mértékű nyugdíjjáradék folyósítására? E probléma megoldása nem a nyugdíjrendszer feladata, hanem a társadalom szociális ellátórendszeréé, ami kizárólag azok számára jelenti a jövedelmek újraelosztását, akik arra rászorulnak. Másrészt e nyugdíjrendszer valóban csak az időskorúak anyagi biztonságának megteremtésére hivatott, tehát nem terjed ki a nyugdíjkorhatár betöltése előtt baleset vagy betegség miatt munkaképességüket elvesztettekre, a mai rokkantnyugdíjasokra. Az ő anyagi biztonságukat megteremteni – a nyugdíjkorhatár betöltése előtt – a társadalombiztosítás mint a polgárok kockázatközösségét és egymás iránti szolidaritását biztosítani hivatott intézmény feladata. A nyugdíjkorhatár betöltése után pedig belép a nyugdíjrendszer. Az is megfontolandó lenne, hogy a véglegesen munkaképességüket vesztők ellátásának fedezete, addigi nyugdíjcélú megtakarításuk átcsoportosítható legyen, ennek kimerülése esetén pedig megélhetésüket a társadalom szociális ellátórendszere biztosítsa. Mindez annyit jelent, hogy azok ellátása, akiknek megrokkanása ténylegesen rontja életesélyüket, nem vagy csak csekély súllyal jelenik meg az államháztartás kiadásai között. Ugyanez a helyzet a kiskorú gyermeket nevelő szülő elhalálozása esetén is. Az árvaellátásnak nevezett pénzbeli támogatás fedezete a szülő(k) egyéni számláján nyilvántartott nyugdíjcélú megtakarítás, amelynek kimerülése esetén lépne be a társadalombiztosítás.
A magántulajdon
A polgár kötelező nyugdíjcélú megtakarítása – mint a nyugdíjrendszer várományfedezeti eleme – a magántulajdona. Természetesen e magántulajdon korlátozott, csak bizonyos célra és bizonyos módon használható. A cél csak az időskori anyagi biztonság megteremtése lehet, a mód pedig a nyugdíjjáradék folyósításának törvényben rögzített módja. E magántulajdon abban az értelemben is korlátozott, hogy öröklésének szabályai eltérnek a polgári jog öröklésre vonatkozó szabályaitól. Míg a polgári jog szerint a “törvényes örökös elsősorban az örökhagyó gyermeke”, és a házastárs csak leszármazó hiányában örököl, addig a nyugdíjcélú megtakarításnál ez éppen fordított. Az örökös a házastárs, és csak házastárs hiányában az örökhagyó gyermeke, illetve unokája. A szabad kedvezményesének csak akkor lenne tere, ha az örökhagyónak felsorolt közeli hozzátartozói nincsenek. Az egyéni számlán nyilvántartott nyugdíjcélú megtakarítás öröklését illetékfizetési kötelezettség terhelné, amelynek progresszivitása attól függene, hogy az örökös életkora és munkaképessége szerint milyen távol áll a nyugdíjcélú megtakarítás eredeti céljától. A 75 éves korában elhunyt férj egyéni számláján még megmaradt összeget más illetékkel venné saját egyéni számlájára a 68 éves, mint a 48 éves özvegye. Utóbbinak még van lehetősége nyugdíjcélú megtakarításainak gyarapítására…
Az így beszedett illeték fedezetét (vagy annak egy részét) képezné a II. nyugdíjelem kifizetéseinek. Így egy olyan újraelosztás valósulna meg, ami igazságosabb a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer mai gyakorlatánál. Bár a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek egyik deklarált célja a magas és az alacsony jövedelműek közötti jövedelemkülönbségek csökkentése, a magasabb jövedelműek általában magasabb várható élettartama ezt a visszájára fordítja, ami azt jelenti, hogy az alacsony jövedelműektől indul a jövedelemtranszfer a gazdagok felé.2
A piac I.: a verseny
Abban teljesnek tűnik az egyetértés, hogy a várományfedezeti nyugdíjelem ne egyetlen intézmény legyen, s az intézmények magánkezelésűek legyenek. Amennyiben a nyugdíjrendszer várományfedezeti elemének csupán egyetlen intézménye lenne – például a mai Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság -, ennek döntései pillanatokon belül átpolitizálódnának, s nem a gazdasági racionalitás lenne a meghatározó. A várományfedezeti nyugdíjelem létjogosultságát nem az adja, hogy a polgárok befizetett nyugdíjjárulékait számon tartják, és más polgároknak történő azonnali nyugdíjkifizetés helyett befektetik, hanem az, hogy a várományfedezeti nyugdíjelem egyes intézményei képesek a befizetések reálértékét legalább megőrizni, esetleg gyarapítani. Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, a gazdasági racionalitást kell a trónra ültetni. Ennek eszköze pedig a várományfedezeti nyugdíjelem egyes intézményei közötti piaci verseny.
E piaci versenyben annak kell elvinnie a pálmát, aki adott időszak alatt a befektetések hozamából egységnyi tőkére vetítve magasabb hozam jóváírására volt képes. Tegyük hozzá, hogy a hozamjóváírás magas mértéke nem csupán a jó befektetői teljesítményt dicséri, hanem az alacsony önköltséget is.
A piaci verseny megteremtése érdekében elsőrendű feladat a várományfedezeti nyugdíjelem intézményei (hozam)teljesítményeinek összehasonlíthatóvá tétele. (Az önkéntes kölcsönös nyugdíjpénztárak számviteli-elszámolási rendszere ezt sajnos nem teszi lehetővé.) Az összehasonlíthatóság csak akkor szolgálja a piaci versenyt, ha e teljesítmények megfelelő nyilvánosságot kapnak, ami a polgárok tájékozódását és orientációját szolgálhatja. Mindennek pedig akkor van jelentősége, ha a polgárok megtakarításaikat átvihetik abba a nyugdíjpénztárba, ahol magasabb hozamokat remélhetnek.
A fenti gondolatsorból az is következik, hogy nem igazán lenne piackonform megoldás a nyugdíjpénztárakat munkahelyekhez, ágazatokhoz stb. rendelni, azoknak nyugdíjpénztár-alapítási kötelezettséget előírni. E struktúrák csak akkor tartósak, ha az átlépés tiltott; ha viszont az átlépés szabad, akkor a tagi körök határai úgyis feloldódnak. Lehet ugyan nyugat-európai példákat mutatni, ahol a szerveződési elv munkahelyhez, ágazathoz kötött. Ez a megoldás azonban ott is a múlt sajátos emléke, történelmi relikvia.
A piac II.: a versenyzők
Kézenfekvő, hogy a mai nyugdíjpénztár továbbfejlesztett változata legyen a nyugdíjrendszer várományfedezeti elemének egyik intézménye. Kérdés azonban, hogy a szövetkezeti elven szerveződő nyugdíjpénztár (legfőbb döntéshozó szerve a tagok összességéből álló közgyűlés, amelyen minden tagnak egy szavazata van, amely megválasztja a pénztár vezetőit és dönt minden fontos, a pénztár működésével kapcsolatos kérdésről) egymagában alkalmas-e arra, hogy a polgárok nyugdíjcélú megtakarításainak intézményes keretet adjon. A nyugdíjpénztár mellett – erősen fetisizálva – annak nonprofit jellegét, demokratizmusát szokták felhozni, s azt, hogy az a tagok tulajdonában van. Ám ha elfogadjuk azon állítást, hogy a polgárok elsősorban abban érdekeltek, hogy nyugdíjcélú megtakarításaik befektetésének hozamából egységnyi tőkére vetítve minél magasabb hozamot írjanak jóvá, akkor nem elégedhetünk meg csupán a nyugdíjpénztárral. Mert dicséretes ugyan a demokratizmus, s aki akar, az járjon nyugdíjpénztárának közgyűlésére, de ne kényszerítsük erre azt, aki megelégszik azzal, hogy jó kezekben tudja megtakarításait. Másrészt erősen kétséges e demokratizmus hatékonysága: valóban lehet-e hatékony befektetési stratégiát megfogalmazni – előre? A közgyűlés csak az (utólagos) morgás jogának gyakorlásakor bizonyulhat hatékonynak: a vezetők eltávolításakor, a befektető lecserélésekor stb. Ráadásul a közgyűlési rendszer úgy drágítja a nyugdíjpénztár működését, hogy nem teszi hatékonyabbá, s tagjait olyan döntések meghozatalára kényszeríti, amelyeknek eldöntése nem várható el tőlük. Az a gazdaságilag racionális cél, hogy nagy, több tíz- vagy százezer tagot tömörítő pénztárak jöjjenek létre, s hogy ezek a szó legszorosabb és legpozitívabb értelmében demokratikusan vezetettek és hatékonyak legyenek, nem teljesíthető egyidejűleg. Ezért a nyugdíjpénztárak két típusát kell megkülönböztetni és jogilag kodifikálni: 1. az önkormányzó nyugdíjpénztárat, amely a jelenlegi szervezeti elveken működik; 2. a nem önkormányzó nyugdíjpénztárat.
A két nyugdíjpénztár számviteli, nyilvántartási, adminisztrációs stb. rendszere tökéletesen azonos, azok csupán az irányítási rendszerükben különböznek. Az önkormányzó-nem önkormányzó nyugdíjpénztár terminológia nehézkessége miatt az önkormányzó nyugdíjpénztárat nevezzük továbbra is nyugdíjpénztárnak, míg a nem önkormányzó nyugdíjpénztár nyerje a keresztségben a nyugdíjalap nevet! Tehát a nyugdíjreform keretében megteremtendő várományfedezeti nyugdíjelemnek két intézményét kell kodifikálni: a nyugdíjpénztárakról és a nyugdíjalapról kellene szólnia az új törvénynek3.
A piaci versenyt tehát nem csak az biztosítja, hogy a teljesítmények mérhetőek, összehasonlíthatóak, nyilvánosak és az átlépés lehetősége adott, hanem a várományfedezeti nyugdíjelem két típusa: a nyugdíjpénztár és a nyugdíjalap között is folyik a verseny. A polgárok pedig aszerint is választhatnak, hogy mennyire tartják fontosnak a demokratikus részvételt.
A nyugdíjalap legkönnyebben speciális nyíltvégű befektetési alapként képzelhető el. Nyugdíjalapot nyugdíjalap-kezelők hozhatnak létre, egy nyugdíjalap-kezelő egy nyugdíjalapot működtethet. Nem csak a nyugdíjalap tevékenységének megkezdéséhez kell felügyeleti engedély, hanem a nyugdíjalap-kezelő alapításához is. Törvényben határozandók meg a nyugdíjalap-kezelővel, illetve tulajdonosaival szemben támasztott követelmények, mint például a jó üzleti hírnév előírása, a társasági forma, a törzstőke, illetve az alaptőke minimális nagysága, a tevékenység végzésének tárgyi és személyi feltételei, a működési garanciák, a tulajdonosok által az alaptőkén, illetve törzstőkén felül vállalt garanciákat is beleértve. Tanácsos lenne annak kikötése, hogy egy személy közvetve vagy közvetlenül csak egy nyugdíjalap-kezelőben lehet tulajdonos4. A nyugdíjalapok felállításánál ügyelni kell arra, hogy lehetőleg ne alakuljanak ki oligopóliumok. A nyugdíjalapok mellett szóló érv, hogy az alapkezelőkre vonatkozó kellően szigorú szabályozással 25-30 alá szorítható a számuk, ez pedig lényegesen megkönnyítené az állami felügyelet dolgát, s emellett legfeljebb 300 nyugdíjpénztárral kellene bajlódni. Azonban, ha a nyugdíjrendszer várományfedezeti eleme csak a nyugdíjpénztár lenne, rendkívül széttöredezett, többezres szféra jönne létre, amelynek állami felügyelete szinte megoldhatatlan. Utaljunk csak a takarékszövetkezetekre, amelyek ellenőrzése többszörös erőfeszítést kíván az Állami Bankfelügyelettől, mint ahogy az mérlegfőösszegüknek a pénzintézeti szféra összesített mérlegfőösszegéhez viszonyított arányából következne.
Kötelezően és önkéntesen
A nyugdíjrendszer várományfedezeti elemének megteremtése szükségtelenné, meghaladottá teszi a mai önkéntes kölcsönös nyugdíjpénztárakat. Ehelyett a jelző nélküli nyugdíjalapokat és a nyugdíjpénztárakat kellene felhatalmazni arra, hogy a kötelező mellett önkéntes befizetéseket is elfogadjanak. Ez ugyan némileg bonyolultabbá teszi a nyilvántartást, de nem kettőzi meg az intézményrendszert. Az önkéntes befizetés két helyről származhat: a törvényben előírt kötelezőnél magasabb befizetés, valamint azon önkéntes befizetése, akit a törvény – koránál fogva – nem kötelez a befizetésre. Az adórendszernek az önkéntes befizetéseket egy bizonyos szintig kedvezményeznie kell. Tanácsos lenne, hogy az adórendszerbe olyan szabályok épüljenek be, amelyek a nyugdíjkorhatár előtt lehetővé teszik a polgárok számára egyéni számlájuk “feltőkésítését”, cserébe a megfelelően hosszú járadékszolgáltatást lehetne kikötni.
Tanácsos lenne az önkéntes befizetések felhasználásának olyan irányú bővítését is megfontolni, hogy – a tagi kölcsön helyett – azok az egyes polgárok, illetve családjuk szociális vésztartalékaként tudjanak funkcionálni. Például munkanélküliség, tartós betegség stb. esetén, egy törvényben megállapított időtartam után, időtartamig és összeghatárig, ehhez az összeghez hozzá lehessen férni. Így a szociális ellátórendszer egy részét a polgárok saját szociális “portfóliójából” lehetne működtetni. Ez segítség az előre nem látható nehéz élethelyzetekben, de a polgár semmiképp sem érdekelt annak igénybevételében, mert a saját megtakarításait csökkenti. Az állam szerepe e rendszerben annyi, hogy adókedvezménnyel segíti e szociális portfóliók felhalmozását. A szociális portfólió azonban – egyelőre – szociálpolitikai sci-fi.
A polgárokat joggal foglalkoztatja, hogy a nyugdíjalapokba-nyugdíjpénztárakba befizetett és az azok által befektetett megtakarításaik biztonságát mi és ki garantálja.
A garanciák
A választ több szinten adhatjuk meg. A makroszintet a globális, regionális és a hazai gazdasági, pénzügyi és politikai helyzet jelenti. Egy világméretű gazdasági recesszió hatása lehet nagyon kellemetlen, csökkentheti az összes nyugdíjcélú megtakarítás reálértékét, de – remélhetőleg – a világ már kiépítette azokat a nemzetközi gazdasági és pénzügyi intézményeket, amelyek a válságokat kezelni, tompítani tudják. A legközvetlenebb veszélyt hazánk háborús konfliktusba sodródása jelentené. De minden olyan válság, amely a várományfedezeti nyugdíjrendszert megrendítené, a felosztó-kirovó rendszerre is ugyanilyen hatást gyakorolna.
A várományfedezeti nyugdíjelemre a fő veszélyt azonban a mindenkori magyar kormány és benne is elsősorban a pénzügyminiszter jelenti. Könnyen támadhat az a gondolatuk, hogy egyensúlyi problémákra hivatkozással – például a megszokottnál kissé magasabb inflációt gerjesztve – megcsapolják a nyugdíjcélú megtakarítások reálértékét. Ezt megtehetik például úgy, hogy a törvényben kötelezően előírnak állampapír-vásárlási kötelezettséget, majd alacsony hozamú papírokat bocsátanak ki, amit a törvény betartása érdekében meg kell vásárolni.
Ezért fontos, hogy a várományfedezeti nyugdíjelem tiszta piaci viszonyok között működjön, ahol az állampapírok megvásárlását is csak piaci eszköz: a megfelelő hozam garantálhatja. Ez persze nem a jelenlegi – gazdaságilag irracionális – állampapír-kamatkondíciók megtartását jelenti, de annyit feltétlenül, hogy minimális reálhozamot kell ígérni. A kormány és a pénzügyminiszter jelzett “mesterkedései” ellen két garancia is van: az egyik a Magyar Nemzeti Bank elnöke, akinek legfőbb feladata, hogy ne engedjen a kormányzati nyomásnak, ha az nem piaci eszközökhöz kíván nyúlni a monetáris politikában; a másik a négyévenként ismétlődő választások, ahol a kormányt a fentiek miatt (is) le lehet váltani.
A biztonság mikroszintjén elsősorban a letétkezelést kell kötelezővé tenni. A nyugdíjpénztárak jelenlegi szabályozásának egyik legelképesztőbb hiánya, hogy a letétkezelés nem kötelező. Ha a befektetésialap-letétkezelés a pénzintézeti törvényben pénzintézet által végezhető tevékenységként szerepel, érthetetlen, hogy ez miért nem kötelező a nyugdíjpénztárak számára. Felesleges megvárni az első skandalumot. A nyugdíjalapok-nyugdíjpénztárak biztonságát szigorú pénz- és számlakezelési szabályok jogszabályba foglalásával is fokozni kell, amelyet a jelenlegi szabályozás még hírből sem ismer. A nyugdíjalap-nyugdíjpénztár pénzforgalmi számlájának vezetése olyan speciális pénzintézeti tevékenység kell, hogy legyen, amely például szabályozza az átutalások lehetséges címzettjeit.
Amire viszont nincs szükség, az a kötelező garanciaalap létrehozása. Hamis az az érvelés, amely az Országos Betétbiztosítási Alap mintájára tartja szükségesnek a létrehozását. A lényeges különbség az, hogy az OBA pénzintézeteknél elhelyezett betéteket biztosít, amelyek ellenértékéből a pénzintézetek hiteleket nyújtanak. Ha a pénzintézet hitelkihelyezései rosszak, s azokat nem fizetik vissza, a pénzintézet sem tud a betéteseknek fizetni. E helyzet áthidalására találták ki a betétbiztosítást. De mit biztosítana a kötelező garanciaalap? A portfóliókban lévő állampapírokat? Azokra az állam vállal garanciát, de ha ő nem fizet az általa kibocsátott állampapírokért, akkor miért tudna fizetni a garanciaalap? Az nem kifogásolható, hogy maguk a nyugdíjalapok-nyugdíjpénztárak hozzanak létre garanciaalapot bizonyos vásárlásaik kockázatait, esetleg bukásukat enyhítendő. De az ilyen papírok esetén az igazi biztonságot a befektetési keretszabályok jelentik, amelyek a távolról sem blue chipek vásárlását a portfólió néhány tizedszázalékára korlátozzák. A széles körű garanciavállalásoknak megvan a sajátos veszélyük. A garanciavállalás, bár megnyugtatja a polgárokat, a felelőtlenséget viszi a rendszerbe: nem kell erős figyelem és koncentrálás, ha alattam a védőháló. Ennek kockázatát megosztani pedig nem más, mint a felelőtlenség intézményesítése.
1 Az 1993. évi halandósági tábla szerint a nők 89,0 százalékos valószínűséggel élik meg az 55. és 82,4 százalékos valószínűséggel a 62. életévüket. A férfiaknál ezek a valószínűségek közismerten rosszabbak: ők a 60. életévüket 65,6 százalékos, 62. életévüket pedig 61,5 százalékos valószínűséggel élik meg. Ha a keresőképes korba lépetteket nézzük, a nyugdíjkorhatár megérésének valószínűsége természetesen magasabb. A keresőképes kor kezdetének a betöltött 20. életévét tekintve ez a valószínűség a nőknél 90,5 százalék (55. életév), illetve 83,3 százalék (62. életév), a férfiaknál pedig 67,1 százalék (60. életév), illetve 62,8 százalék (62. életév). 2 Magyarország. Szerkezetváltás és tartós növekedés. Világbank. Washington, D. C. (1995) 32. o.
3 Az átlépések szabadsága, az úgynevezett hordozhatóság (portability) ellen a chilei példával szokás érvelni. Ott ennek teljes szabadsága odavezetett, hogy a hozamok tizedszázalékos különbsége – amelyre az egyes nyugdíjalapok reklámtevékenysége erőteljesen rásegített – “hirtelen felindulásból” átlépési rohamot indított meg, számos adminisztratív, likviditási stb. problémát okozva. Ezt azonban könnyű kivédeni: például csak az év adott egy vagy két, törvényben meghatározott napján van lehetőség az átlépésre. A chilei tapasztalatokon okulva hasonló megoldást választott például Argentína. 4 Ez Chilében, Csehországban nem sikerült, Argentínában igen. Chilében a legnagyobb négy nyugdíjalap kezeli az összes tag 65 százalékának nyugdíjcélú megtakarításait, Csehországban szintén négy nyugdíjalap uralja a piacot. Argentínában viszont a megoszlás sokkal egyenletesebb.
