Ha ősember, akkor barlang! Ezt már egészen kis gyermekkorunkban megtanultuk, még ha nem is volt teljesen igaz az összefüggés. Ma már ugyanis valószínűbbnek tartjuk, hogy csak időszakonként költöztek be őseink ezekbe a sziklaüregekbe, s a legtöbb emberi szállás mindig is szabad téren volt. Annyi azonban bizonyos, hogy évtízezredek óta használjuk ideiglenes otthonunknak a barlangokat. Az első lakóépítmények alighanem az ezek bejárata elé emelt szélfogók voltak, amelyek kicsit otthonosabbá, védettebbé tették a menedéket.
Klösz György gyönyörű fotója is bizonyítja, hogy ilyen kiegészített „lakóbarlanggal” még a huszadik század elején is találkozhattunk, ráadásul egy világvárosban: Budapesten. A Gellért-hegy oldalában tátongó nyílás többek szerint Pest város névadója volt: az a szó ugyanis régi szláv nyelveken üreget jelent. Elképesztő kontraszt van a fotón a háttérben látható többemeletes parti házsor és a népviseletbe öltözött szegényember hajléka között. Persze valójában nem is volt olyan közel a barlanghoz a nagyváros. Budapest ugyan már épp megszületett (a kép 1874 körül készült), de a legközelebb csak a Lánchídon lehetett átkelni a Dunán. A Szent Iván-barlang – ahogy akkoriban hívták a helyet – még a városszéli Tabánon is túl volt.
Érdekes, hogy a képen látható építmény – ahogy a barlanglakások általában – igyekszik egy hagyományos ház formáját hozni. Erre utal a kerítés, a kapu, s ami a legmeglepőbb, a teteje is. Ezen a helyen valószínűleg felesleges volt nyeregtetőt imitálni, inkább csak a hagyomány miatt formálhatták ilyenre.
Az országban számos helyen találunk „barlanglakásokat”, ám ezek többsége csak a nevében az. Jellemzően puha kőzetbe vájt mesterséges üregekről van szó. Ezek is a szabadon álló falusi házak jellemző vonásait viselik magukon: a sziklafalat olykor a megfelelő magasságban fehérre meszelték, kerítették, s ahol lehetett, egy kis cseréptetővel is kiegészítették. Előfordult, hogy még tornácot is vágtak a homlokzat elé.
Hogy a Gellért-hegy barlangját ma Sziklatemplomként ismerjük, az egy huszadik századi szokásnak köszönhető. Bár számos kultúrában szent helyekként tisztelik a barlangokat, a nyugati kereszténységben nem honosodott meg a kultuszuk. (Még úgy sem, hogy Jézus a hagyomány szerint barlangban született – igaz, erre semmiféle utalás nincs a Bibliában – és barlangba is temették el.)
A ritka kivételek egyike nálunk a középkori barátlakások Tihanyban, bár könnyen lehet, hogy azokat is keletről érkezett, ortodox szerzetesek vájták a tufába.
Persze azért a népi vallásosságban mindig félelemmel vegyes tisztelet övezte ezeket az alvilágba vezető nyílásokat. Nem véletlen, hogy mondjuk a vidámparkok szellemvasútjai is „barlangokban” futnak végig a félelmetes szörnyetegek között.
Ám a 19. század derekán egy Bernadett nevű francia kislánynak jelenése volt Lourdes-ban: egy barlangban megpillantotta Szűz Máriát. Ennek hatására kezdtek Európa-szerte, úgynevezett lourdes-i barlangokat építeni, vagyis olyan mesterséges, barlangszerű alkotásokat, amelyben a Szűzanya szobrát helyezték el, mint egy kápolnában. Elsősorban templomokban, templomkertekben, de akár olyan búcsújáró helyeken is, mint amilyen Mátraverebély. Ez utóbbi helyen kialakított „Lurdi barlang” (ahogy akkoriban írták), azért is volt különösen érdekes, mert a környéken számos remete élt korábban is természetes vagy mesterséges barlangokban.
Amikor húszas–harmincas években Bernadettet boldoggá, majd szentté avatták, a jelenség tovább erősödött. Ekkor határozták el, hogy a Gellért-hegy barlangját is templommá alakítják. Lux Kálmán a természetes üregeket megtartva nagyjából a kétszeresére növelte a járatrendszer nagyságát – helyenként robbantással „építve” a templomot. Bár csak 1931-ben adták át az elkészült építményt, a barlang szája már a húszas években is díszes kerítést kapott, az előtte levő teret pedig rendezték: kellemes pihenőhelyet építettek, vasbeton lábú, „piros padokkal”. Évekkel később ugyanilyen típusú padokkal alakítottak ki szabadtéri miséző helyet a barlang előtt.
A szomszédban pálosok telepedtek meg egy neoromán stílusú, romantikus kolostorban. A kommunista rendszerben azonban nem sokáig működhetett itt a rend. A pálosokat 1951-ben börtönre vagy halálra ítélték, a barlang bejáratát pedig vastag betonfallal zárták el. Csak a rendszerváltás után bontották ki ismét – a betonfal egy darabja ma is ott látható mementóként.
A két világháború között divatba jött barlangszentélyek egyik érdekes mellékhajtása egy világi alkotás volt. Alighanem ez az ország legfurcsább Trianon-emlékműve. Egy jókora mesterséges barlang, Nagy-Magyarország alakú szájjal, amit a salgótarjáni kálváriadombon alakítottak ki – messziről is jól látható helyen és méretben. A szocializmus idején előbb eltorzították a formáját, majd el is falazták. Néhány éve ismét kibontották és rekonstruálták a szobraival együtt.
A Gellért-hegyihez hasonló méretű barlangtemplom nincs ugyan az országban, de kisebbek azért akadnak. Görömbölytapolcán például két birkaakolnak használt barlangból alakították ki a Sziklakápolnát. A településnek azonban nem ez a leghíresebb barlangja, de még csak nem is a Görömbölytapolcai-kőfülke, ahonnan őskori leletek kerültek elő. Igazi nevezetessége ugyanis a barlangfürdő, melyet ma már miskolctapolcaiként ismerünk (1950 óta hívják így a településrészt, amióta Miskolchoz csatolták).
A görömbölyi gyógyvizeket már a törökök is ismerték, a következő évszázadokban pedig egész komoly fürdőturizmus alakult ki a környéken, fürdőházzal és hozzá tartozó vendégfogadóval. Érdekes módon magát a szenzációt jelentő barlangot csak 1959-ben kezdték használni fürdőzésre. A fürdő szimbólumává vált, Kagylónak nevezett vasbeton héjat Zsuffa András tervei szerint építették meg 1970-ben. Bár az alkotás hivatalosan egy csigaházat formáz, nem nehéz benne meglátni egy barlang száját sem.
Ekkorra már kifejezetten divatba jöttek barlangok. A sokáig csak remeték és a legszegényebb réteg által lakott helyeket turisták kezdték felkeresni. A huszadik század elején készült képeken a „barlangászok” még legtöbbször egyszerű turistának vannak öltözve, sőt: egyesek galléros ingben és nyakkendőben indultak a hegyek gyomrába. A későbbi fotókon már egyre több speciális felszerelés jelenik meg a fejlámpától kezdve a kezeslábasig, de sisakot jó darabig nem viseltek a barlangok felfedezői.
Persze voltak helyek, ahol erre nem is volt szükség. Egyre több barlangot kezdtek ugyanis átalakítani a tömegturizmus igényeinek. Ott van például a Bátori-barlang a Budai-hegységben, mely a nevét egy itt élt remetéről, boldog Báthory Lászlóról, az első magyar bibliafordítóról kapta. (Igaz, nyelvünk közben annyit változott, hogy ma már máshogy írjuk a személy és a róla elnevezett földrajzi fogalom nevét.)
Egy századfordulós képen még büszkén pózolhat egy turista a bejáratánál, de a tízes években már vasrács zárja el az érdeklődőket. Úgy megnőtt a forgalom a sokáig érdektelennek tartott helyen, hogy gondoskodni kellett a védelméről (na meg az óvatlan látogatókéról is). Ám egy 1929-ben készült képen már azt látjuk, hogy egy egész mutatós építményt emeltek a bejárat elé. A Budai-hegységet ekkor már behálózták a turistautak, amelyek mellett számos „látnivalót” alakítottak ki. Többek közt egy emlékhelyet a szentéletű remetének, amit a világháború után sajnos leromboltak.
A század első évtizedeiben azonban nem csak a bejáratok kiépítése indult meg, de egyre többet tettek azért is, hogy könnyebb legyen „felfedezni” a földalatti járatokat. Lépcsőket és létrákat építettek, nyílásokat bővítettek, sziklákat fúrtak át, köveket támasztottak alá, járdákat betonoztak, és világítást vezettek az örök sötétség birodalmába.
A nevezetesebb barlangok bejáratait a felismerhetetlenségig átalakították. Olyanok lettek, mintha csak egy alagút nyílásai volnának. Helyenként szabályos kapuszárnyakkal zárták be az üregeket a nyitva tartási időn kívül.
Merthogy a barlangok hamarosan üzleti vállalkozásokká nőtték ki magukat. Az Baradla aggteleki bejáratánál készült, 1939-es fotón már a tömegturizmus szinte minden kelléke látható: a turistabusz, a jegypénztár és persze egy reklámfelirat is. Kicsivel odébb a Barlang Szállót találjuk. A lillafüredi Szent István-cseppkőbarlangnál pedig már nem csak az elmaradhatatlan „piros pad”, de egy „levelező lapok, emléktárgyak” feliratú bódé is fogadta a látogatókat a harmincas évek elején.
A barlangok fogadóterei a huszadik század második felére helyenként komoly komplexumokká nőttek, ahol bolt, büfé, mosdó, parkoló, irodák, esetleg oktató- és kiállítótermek is helyet kaptak. A környezetbe illesztés nem csak a természetben volt komoly feladat (itt a század első felében jellemzően a környék természetes építőanyagaihoz, esetleg népi hagyományaihoz nyúltak vissza), hanem a városokban is.
Budapest például azon kevés világváros egyike, amely alatt hatalmas barlangrendszerek húzódnak, s ezek egy része a nagyközönség számára is látogatható. A Szemlő-hegyi-barlangnak például majdnem 300 méteres szakaszát építették ki világítással, járdákkal, lépcsőkkel. A hosszú éveken át zajló munkák lezárásaként a nyolcvanas években a Pusztaszeri úton megépült a látványos fogadókomplexum, amelynek jó része a föld alatt van. Onnan egy mesterséges, lejtős akna vezet le a barlang látogatható részébe. Az építéshez a felszínt is alakítani kellett a lejtős terepviszonyokhoz, a környék beépítettségéhez és az ott kanyargó útpályához.
Az UVATERV-ben megálmodott komoly építészeti és mérnöki alkotás tulajdonképpen ugyanazt a célt szolgálja, mint évtízezredekkel korábban az első építmények: otthonosabbá és biztonságosabbá tették egy barlang bejáratát.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/barlangok
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
