A kétezres években az alacsony költségvetésű független filmek körében hódított az úgynevezett mumblecore alműfaj, aminek jellegzetessége a naturalista színészi játék és párbeszéd volt, de belefért – sőt, szinte kötelező elem lett – az improvizáció is. Ezekben az alkotásokban a szöveg sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a cselekménynél, és a középpontban általában fiatal felnőttek személyes kapcsolatai állnak. Az évtized közepén a mumblecore-hullám egyik meghatározó alakja lett Greta Gerwig – színésznőként, íróként és rendezőként egyaránt. Készített filmet Joe Swanberggel közösen, majd Noah Baumbach alkotótársa lett. Együtt írták meg a Frances Ha című filmet, ami feltette Gerwiget a térképre, legalábbis ami a fősodorbeli alkotásokat illeti.
A Frances Ha egy húszas éveiben járó, a saját életében kissé elveszett táncosnő hétköznapjait mutatja be. A címszereplő főhős tele van művészi elképzelésekkel, de folyamatosan kudarcot vall; jól képzett, de a pénzügyi helyzete instabil; a boldogságot keresi, de közben hajlamos felelőtlen döntéseket hozni. Mindezek Gerwig saját húszas éveire is jellemzők voltak, így volt miből inspirációt merítenie a forgatókönyv írásakor.
Nem lehetett eltántorítani a céljától
Greta Gerwignek felnőve semmi köze nem volt Hollywoodhoz, de már kiskorában vonzotta a színház világa, gyerekként például balett-táncos szeretett volna lenni.
Intenzív gyerek voltam. Ha szerettem egy tevékenységet, akkor azt nehezemre esett csak félgőzzel végezni. A balett esetében ez ijesztő méreteket öltött – ha tehettem volna, naponta négy órát foglalkoztam volna vele a hét minden napján. És ez a világ kicsit olyan, mint egy szekta. A balett-tanárok és a diákjaik közti kapcsolatok nem mindig teljesen normálisak
– nyilatkozta Gerwig a Guardiannak tíz éve.
Mint elmondta, az anyja egy ponton nem tűrte tovább a lánya elvakultságát. A balettművész, aki oktatta, ugyanis „balettos nevet” szánt a kamaszlánynak, Scarlettnek akarta hívni Greta helyett. Gerwig mamának ez már túl sok volt, és inkább modern táncra, pontosabban hip-hopra íratta be a lányát, ahol nyoma sem volt ilyen fanatizmusnak.
Anyám elég jól ismert engem ahhoz, hogy tudja: nem tud megakadályozni abban, hogy valaminek a megszállottja legyek, de a fókuszomat át tudja helyezni.
Középfokú tanulmányai befejeztével Gerwig terve az volt, hogy musicalszínházi diplomát szerez, anyja azonban ekkor is közbeavatkozott. Azt mondta neki, nem fog évi 40 ezer dollárt kidobni azért, hogy lánya megtanuljon sztepptáncolni. Úgyhogy végül angol és filozófia szakon diplomázott, de egy ideig még a jogi pályán is elgondolkodott.
Jelentkeztem drámaírás mesterszakra, de minden iskolából elutasítottak. Úgy éreztem, a színház ajtaja bezárult előttem, de ha filmről volt szó, a bejárat résnyire nyitva maradt. Ha van bármilyen erényem, akkor az az, hogy jól tudok besétálni a résnyire nyitva lévő ajtókon
– vélekedett utóbb.
Különösebb elvárások nélkül vágott bele a művészi pályába; egyetlen vágya az volt, hogy megéljen abból, amit szeret. Mivel filmes felsőoktatási képzésre nem jutott be, forgatásokon szívta magába a filmkészítéshez szükséges tudást. Miközben hajszolta a hollywoodi álmot, főként technikai jellegű munkákból tartotta fenn magát. Az apró győzelmek vitték őt előre az úton, mint például, amikor megkapta a színész-szakszervezeti igazolványát, vagy amikor annyit spórolt, hogy csak a színészi és írói munkáiból ki tudta fizetni a rezsiköltségeit.
Számos film elkészítésében vállalt részt ekkoriban, és a mumblecore szcénában mérsékelt hírnevet is szerzett magának, a mainstream siker azonban sokáig elmaradt. Aztán jött az első Baumbach-kollaboráció, a Greenberg, amiben olyan sztárok oldalán szerepelt, mint Ben Stiller, Rhys Ifans és Jennifer Jason Leigh. Gerwig azt várta, a premier után megváltozik az élete, és a telefonja folyamatosan csörögni fog, de nem így lett. Bár a kritikusok pozitívan értékelték a filmet, nem lett belőle közönségsiker, és pénzügyileg is megbukott. Gerwig majdnem egy évig nem kapott filmes munkát ezután.
Depressziós voltam és rengeteget sírtam. Nehéz év volt. Huszonöt éves voltam, és azt gondoltam: ennek kellene életem legjobb időszakának lennie, én mégis nyomorultul érzem magam. Visszatekintve azt kívánom, bárcsak kihasználtam volna ezt az időt, és többet írtam volna, de akkor úgy éreztem, hogy a színészettel kell foglalkoznom, szóval elkezdtem újabb színészórákat venni. Az életem áldása és átka, hogy azt hiszem, csak akkor boldogulhatok, ha egyetlen célom és hivatásom van. De valójában akkor vagyok a legboldogabb, amikor sok mindent csinálok egyszerre
– mondta el utóbb élete ezen szakaszáról.
Szerencsére valami jó is kisült a Greenbergből, ugyanis ezzel a filmmel szökkent szárba Gerwig és Baumbach munka- és magánkapcsolata. Ami előbbit illeti, pár évvel később együtt írták meg az előző filmjüknél sokkal könnyedebb hangvételű és nagyobb sikert hozó Frances Hát, amit további együttműködések követtek (az Amerikai álomlány, a Fehér zaj és a Barbie forgatókönyvét is együtt hozták össze). Ami pedig az utóbbit illeti: immár több mint egy évtizede alkotnak egy párt, és időközben két gyerekük is született.
Gerwig színésznőként közönségfilmekben is feltűnt (Csak szexre kellesz), és többek között dolgozott együtt Woody Allennel (Rómának szeretettel), Whit Stillmannel (Hölgyek a pácban), Mike Millsszel (Huszadik századi nők), Pablo Larraínnel (Jackie) és Wes Andersonnal (Kutyák szigete), de a forgatókönyvírás mindig jobban érdekelte. Pár éve aztán úgy érezte, elég időt töltött megfigyeléssel és azzal, hogy nevet szerezzen magának a filmiparban, eljött az ideje, hogy kezébe vegye sorsa alakítását. Gondolt egy nagyot, és elkezdte a saját filmjeit megrendezni.
Felnövéstörténet, családi dráma, ellentmondásos gyerekjáték
Első önálló filmjének forgatókönyvén évekig dolgozott. Mikor elkészült vele, tudta, hogy ezt a filmet neki kell megrendeznie. A szakmabeliek és laikusok által egyaránt elismert Lady Bird átütő siker lett, egyebek mellett öt Oscar-jelölést kapott, köztük a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb rendező kategóriákban is esélyes volt. Pedig nem tipikusan olyan alkotás, amit az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia általában értékel. Több szempontból is különlegesnek, mondhatni hiánypótlónak számít a filmtörténetben:
Gerwig olyan filmekre válaszul írta meg a forgatókönyvet, mint Richard Linklater Sráckora vagy éppen a Négyszáz csapás, François Truffaut klasszikusa.
Ahogy a Frances Ha esetében, ennél a filmjénél is sokat merített élete történéseiből. Gerwig Sacramentóban nőtt fel, az anyja kórházi nővérként dolgozott, Greta katolikus lánygimnáziumba járt a kétezres évek elejéig, és mindent megtett, hogy az érettségi után New Yorkban építsen fényes karriert. A címszereplő Lady Bird – akit a filmben Saoirse Ronan alakít – hasonló adottságokkal indul, a Lady Bird mégsem önéletrajzi film, a főhős pedig éles ellentéte annak, amilyen Gerwig volt iskoláskorában – ahogy azt a rendező több alkalommal hangsúlyozta.
A film történései közül semmi sem történt meg velem szó szerint. Ez nem dokumentumfilm, hanem teljes mértékben fikció. Ugyanakkor a középpontjában vannak olyan alapigazságok, amik nagyon mélyen rezonálnak azzal, amit én igaznak vélek
– fogalmazott a rendező. „Lady Bird egy hősnő minden hibájával együtt, akit én találtam ki” – mondta el a karakterről, akit úgy jellemez, mint „a lány, aki szerettem volna lenni bizonyos értelemben”. Ahogy a filmbéli anyát (Laurie Metcalf alakításában) sem Greta Gerwig édesanyja ihlette, sőt. „Laurie karaktere egyáltalán nem hasonlít az anyámra” – árulta el a rendező, majd arra is kitért, hogy a Lady Birdben megjelenő anya-lánya dinamika a forgatókönyv írása közben alakult ki, azt nem a saját édesanyjával való kapcsolatáról mintázta, azonban szerinte a legtöbben bizonyos fokig képesek azonosulni azzal.
Egy interjú során Gerwig elmondta, azért zavarja, ha az emberek azt hiszik, a Lady Bird az ő életén alapuló igaz történet, mert az azt sejteti, hogy kevesebb kreatív erőfeszítéssel járt a forgatókönyv megalkotása.
Nagyon sokáig írtam, és nagyon keményen dolgoztam a forgatókönyvön, hogy mindent pontosan eltaláljak, és nem szeretem, ha azt sugallják, hogy mindez nem a képzeletem műve, mivel teljes mértékben az.
Greta Gerwig nem kevésbé sikeres következő filmje Louisa May Alcott Kisasszonyok című, polgárháborús regényének újabb korhű, mégis modern feldolgozása volt. Bár a kritikák nagy többsége – köztük a 24.hu-n megjelent is – az egekig magasztalta a filmet, Gerwiget „csak” a forgatókönyvért jelölték Oscarra abban az évben, a rendezésért nem. A film egyébként ezen kívül további öt jelölést kapott, köztük a legjobb film, a legjobb női főszereplő (Saoirse Ronan), a legjobb női mellékszereplő (Florence Pugh) és a legjobb eredeti filmzene kategóriában, a legjobb jelmeztervezés díját pedig végül meg is kapta a 2020-as díjátadón.
Első két filmjén egyértelműen érződik a mumblecore-mozgalom hatása: mindkettőben sok a párbeszéd, több hosszú monológ elhangzik, a szereplők gyakran egymás szavába vágnak a vita hevében – ahogy ez gyakran előfordul a való életben is. Gerwig azonban elődeitől eltérően semmit nem bíz a véletlenre: rendezőként elvárja színészeitől, hogy mindig ragaszkodjanak a forgatókönyvhöz, mindent pontosan úgy mondjanak el, ahogy az le van írva. Ahhoz, hogy ez működjön, természetesen az is kell, hogy Gerwig szövegei mindig természetesek legyenek, élethűnek hangozzanak. Ahogy karakterei sem kategorizálhatók soha egyetlen csoportba, egyikük sem kizárólag jó vagy rossz, a köztük lévő kapcsolatok pedig sosem egydimenziósak.
Aztán jött rendezői pályafutása legutóbbi gyöngyszeme, az ikonikus babáról szóló Barbie. Sokan elcsodálkoztak, hogyan illik ez bele Gerwig eddigi életművébe, mostanra azonban már tudjuk, hogy az aggodalom fölösleges volt, a rendező ugyanis csavart egyet a dolgon: olyan mélységgel és érzékenységgel ruházta fel a játékbabát, és olyan mélyrehatóan igyekezett feltárni a női lét problémáit, ahogy tette ezt korábbi filmjeiben is.
Valami anarchikusat, vadat, vicceset és katartikusat akartam csinálni. A gondolat, hogy valóban így fogadták, egészen rendkívüli
– mondta el a filmről.
A film – női rendezők esetén szinte példa nélküli módon – óriási, 130–140 milliós büdzséből készülhetett el, de a várakozásoknak megfelelően a mozipénztárakat is letarolta: nyitóhétvégéjén 155 millió dolláros bevételt termelt az amerikai mozikban – ezzel Greta Gerwig filmje lett a legnagyobb bevételt generáló, női rendező által készített film. Magyarországon pedig több mint 111 ezer néző váltott rá jegyet az első napokban, ezzel az év eddigi legnagyobb nyitányát tudhatta magáénak a film.
A Barbie-t a rózsaszínben moziba járó közönség mellett a kritikusok is jól fogadták, a 24.hu szerzője például az év legjobb filmjének, a legjobb dolognak nevezte, ami idén a mozikban történt, „de az utóbbi sok-sok év távlatából is toplistás”. Bár a blockbuster stílusában élesen eltér Gerwig korábbi alkotásaitól, és első blikkre nem is feltétlen tűnik Oscar-várományosnak, nem kizárható, hogy jövő tavasszal kiérdemel pár jelölést az Akadémiától. Ha más miatt nem is, akkor már csak azért, mert több korábbi jelölt részt vett az elkészítésében: Gerwig mellett a filmbéli Barbie-Ken páros, azaz Margot Robbie és Ryan Gosling, valamint Noah Baumbach társforgatókönyvíró is esélyesek voltak már korábban Oscarra. Ráadásul a díszlet, a jelmez, a smink és a haj is megérdemelnék az elismerést, és ha van igazság a világon, az I’m Just Ken című szám Gosling előadásában az eredeti dal kategóriában kap majd jelölést.
A feminista rendező
Bár az Akadémia elismerése nem feltétlen fokmérője egy jó filmnek, kétségtelen, hogy Gerwig sajátos rendezői stílusa és filmjeivel elért sikerei Hollywood legjelentősebb női rendezői közé emelték. Nőként nyilvánvalóan a női sorsok feminista hangvételű filmekben történő bemutatásában jeleskedik, és ezt a feladatot komolyan is veszi, nem mellesleg pedig minden eddigi alkalommal tökéletesre is vizsgázott belőle. Többször beszélt már arról, hogy írás közben igyekszik olyan karaktereket alkotni, akiknek a története nem akörül forog, hogy bepasiznak-e, és a sztori végkifejlete soha nem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, legalábbis nem úgy, ahogy azt a tündérmesékben megszoktuk.
Szeretek a nőkről más nőkkel kapcsolatban írni, legyen szó akár anyákról és lányaikról, barátnőkről, nővérekről, mentorokról vagy alkalmazottakról és főnökeikről. Azért, mert a férfiak nem tudják, mit csinálnak a nők, amikor ők nincsenek ott. Ezek erőteljes, bonyolult, gazdag kapcsolatok, amik megérdemlik a saját helyüket azon történetek gyűjteményében, amiket arról mesélünk el, mit is jelent embernek lenni.
Persze, először neki is bizonyítania kellett, hogy saját jogon jutott el oda, ahova. A férjével közösen megírt filmjeit eleinte kétkedve fogadták a szakmabeliek.
Ami nagyon bántott akkoriban, hogy az emberek azt kérdezték: »Segítettél megírni a forgatókönyvet?« És akkor mindig azt mondtam: »Társíró voltam. Nem szimplán besegítettem.« Ettől mindig felforrt a vérem.
Újságcikkekben gyakran nem úgy hivatkoztak Gerwigre, mint egyenrangú alkotó, hanem mint Noah Baumbach múzsája. „Greta Gerwig színésznőnek ugyanolyan felszabadító hatása volt Noah Baumbachra, mint Diane Keatonnak Woody Allenre: megnyitotta őt, és szédületes felszabadultságot kölcsönzött a filmjeinek” – olvasható egy jellegzetes példában, amit az Economist hozott le.
Nem szerettem, hogy múzsának neveztek. Nem akartam ezzel kapcsolatban túl élesen fogalmazni, vagy azt követelni, hogy adják meg nekem, ami kijár, de úgy éreztem, hogy nem csak egy kívülálló voltam ezeknél a projekteknél. Félig az enyémek voltak, ezért nehéz volt elfogadni, hogy mások ezt nem veszik észre
– magyarázta Gerwig erről az időszakról, amikor titokban már nagyban dolgozott a Lady Birdön.
Tudtam, hogy saját jogon akarok író és rendező lenni, úgyhogy úgy éreztem, ez a »múzsázás« vagy bármi is volt, egy olyan szerep, amivel a szívem mélyén nem azonosultam.
Egy újságíró egyszer arról kérdezte: Baumbach személye megnyitott-e számára bizonyos ajtókat. Gerwig bevallotta, hogy ez lehetséges, de visszautasította, hogy ez olyan sokat számítana az ő karrierje szempontjából. Elismerte, hogy Baumbach személye, a vele való közös munka hihetetlenül fontos számára, és a férfi segített neki megtalálni a saját hangját, fontos szereplője lett az életének.
Nem akarok idegesítőnek tűnni, de egyébként is megcsináltam volna. Megtalálom magamtól a megfelelő ajtót, és aztán szélesre tárom. Szerencsés vagyok, hogy munkatársakra és rokon lelkekre találtam, de nincs szükségem másra, egyébként is eljutottam volna idáig. Lehet, hogy ez arrongánsan hangzik, de így van
– felelte ekkor.
Filmográfiáját nézve mostanra sikerült bebizonyítania, mennyire jól megállja a helyét egyedül, férfitámogatás nélkül is. Greta Gerwig eddigi pályafutása bátran nevezhető sikertörténetnek. Egyéni látásmódja, történetmesélő képessége és persze rendkívül sikeres filmjei révén 2023-ra megérdemelten került a szakma krémjébe. És ki tudja még, mit hoz a jövő a rendezőnek (legalább két Narnia-filmet a Netflixnél biztosan, mint ahogy pár hete kiderült), aki épp ma tölti be a negyvenet. Korábban úgy nyilatkozott, szürreális érzés átlépni a középkorúság küszöbét.
De az a helyzet, hogy tényleg mindennek a közepén vagy – legalábbis nekem nagyon olyan érzés. Vannak kisgyerekeim, vannak filmjeim. Az egész elég kaotikus, de nagyon-nagyon csodálatos.
