Az álhírek vagy azok cáfolatai uralják a médiát, de ahány oldal, annyiféle álláspont létezik, melyik hír számít fake news-nak. Ebben a kaotikus helyzetben hogyan lehet kutatni az álhíreket?
Általában kérdőíves kutatás keretében vizsgáljuk a hamis hírek észlelését, megpróbáljuk modellezni azokat az ingereket, amelyek egyébként érik az embereket. Például egy meglévő álhíroldal alapján mesterségesen létrehozunk hamis híreket, amelyek úgy jelennek meg a felhasználó előtt, mint egy Facebook-poszt. Ha valaki megnyitja ezt a bejegyzést, még nem tudja, hogy igazi vagy hamis hírrel találkozik. Később rákérdezünk a felhasználónál, hogy mennyire tartja hitelesnek az adott hírt, találkozott-e vele korábban, megosztaná-e az ismerősei között. Ezt követően az ál- és igaz hírek hitelességére adott pontszámokból számolunk egy indexet, ez mutatja meg, hogy egy adott személy inkább az igaz vagy a hamis híreket tartja hitelesebbnek. Az index alapján megvizsgáljuk, hogy a demográfiai tényezők, az életkor, a nem, vagy a legmagasabb iskolai végzettség mennyiben befolyásolja, hogy egy álhírt igaznak tartottak vagy sem, illetve megnézzük, hogy a demográfiai tényezőkön felül bizonyos kognitív képességek vagy szociális tényezők hogyan határozzák meg, hogy valaki felismer-e egy fake news-t.
Milyen konkrét feladatokat kapnak a résztvevők?
Azok, akik képesek analitikusan gondolkodni, sokkal hatékonyabban ismerik fel az álhíreket, ezért ezt mérjük fel. Felveszünk a személyekkel egy találós kérdések sorozatából álló kérdéssort, de nem adjuk meg előre a választ, nyitott kérdéseket teszünk fel. Ilyen volt például az, hogy
Emily apjának három lánya van, Május, Június, hogy hívják a harmadik lányt?
Ha az ember nem gondolkodik, egyből rávágja a rossz választ, például, hogy július, de ha az illető alaposan végiggondolja a kérdést, és hatékonyabb az analitikus gondolkodása, akkor felül tudja írni a rossz választ, és meglátja, hogy a kérdésben ott a megoldás.
Az eredmények alapján hogyan lehetne leírni egy tipikus álhírfogyasztó embert?
Amikor az iskolai végzettséget vizsgáltuk, arra jutottunk, hogy minél magasabb a végzettség, annál inkább ismeri fel valaki az álhíreket. Ez egyébként némileg összefügg az analitikus gondolkodással és a digitális írástudással: aki többet tanult, az jobban teljesített ezeken a területeken is. A pártpreferencia esetében egy rendkívül leegyszerűsített kérdést alkalmaztunk: a kormánypártot támogatná vagy az ellenzéket. Azért csak ezt a két pólust kérdeztük meg, mert a korábbi kutatások alapján kiderült, hogy Magyarországon ez számít igazán, majdnem mindegy, hogy valaki konzervatív, baloldali vagy liberális, a lényeg, hogy vagy a kormánypártot támogatja, vagy azzal szemben határozza meg magát. Például egy 2017-es vizsgálatunk alapján a Jobbik szavazói teljesen olyan mintákat mutattak a politikai álhírek felismerésében, mint a baloldali szavazók.
Összességében, azok, akik a kormánypártra szavaznának, sokkal kevésbé ismerik fel az álhíreket, sokkal inkább bedőlnek nekik.
Náluk a digitális írástudás is gyengébb, és az analitikus gondolkodás terén is rosszabbul teljesítenek, ami szerintem elég meglepő eredmény. Főleg úgy, hogy ők hitelesebbnek értékelik a hamis híreket, mint a valós híreket. Megdöbbentünk, hogy ennyire kritikus a helyzet.
Csak Magyarország teljesít ilyen rosszul?
Az Egyesült Államokban is bőven találunk példákat, például a 2016-os elnökválasztás kapcsán, ami Donald Trump és Hillary Clinton között zajlott. Egy elemzés azt vizsgálta, hogy három hónappal a 2016-os elnökválasztás előttig, tehát augusztusig még az igazi hírek megosztása felülmúlta a hamis hírekét, azonban az elnökválasztást megelőző három hónapban, azaz 2016 augusztusa és novembere között már a hamis hírek megosztása volt a gyakoribb. Készült egy kutatás 2018-ban is, amely szerint a Clinton- és a Trump-szavazók között szignifikáns különbség volt, a Clinton-szavazók sokkal könnyebben tudták elkülöníteni az álhíreket és az igazi híreket, mint a Trump-szavazók. Ezt a kutatást magyar mintán is megismételtük, és azt kaptuk, hogy az ellenzéki szavazók is könnyebben tudták megkülönböztetni az ál- és a valós híreket, mint a kormánypárti szavazók. Viszont volt egy nagyon jelentős és sokkoló különbség a magyar és az amerikai adatok között: az USA-ban, bár a demokraták ügyesebbek voltak, azonban általánosságban elmondható, hogy minkét párt szavazói általánosságban hitelesebbnek tartották az igazi híreket az álhírekhez képest. Magyarországon azonban a kormánypárti szavazók hitelesebbnek tartották az álhíreket az igazi hírekhez képest, és ez a nagyon sokkoló eredmény.
Befolyásoló tényező lehet, hogy ezeket az információkat a kormánypárttól kapják? Azaz, ha a kormány mondja, akkor biztos igaz, és pusztán azért hiszik el, mert az ország vezetőinek hinniük kell, ami talán feloldozást is adhat.
Valamennyire lehet, de a két leginkább érintett réteg esetében más áll a háttérben. Van az idősebb, vidéki réteg, akik már nem interneteznek, és akik csak kormánypárti tévéhez, rádióhoz és újsághoz jutnak hozzá, nem találkoznak más információkkal. Van egy másik réteg, amelyik megtehetné, hogy jobban utána olvas a dolgoknak, és másik tévécsatornára kapcsol, vagy rákeres az interneten, azonban ők a véleménybuborékok miatt nem fogják ezt megtenni. Pedig ők hozzáférhetnének ellenzéki médiumokhoz is.
Vagy a közösségi oldalakhoz.
A közösségi médiában kiegyenlítettebb a helyzet, mint például a tévékben vagy a printmagazinokban. Az jó, hogy végre azok is felszólalhattak, akik addig nem kaptak lehetőséget, de nem mindegy, hogy ki és mire használja ezt a lehetőséget. Ha a dezinformációról beszélünk, látjuk a korlátokat az online térben. A közösségi média kapcsán felmerül a nagy techvállalatok felelőssége is. A Facebook már jelzi, ha hamis hírt oszt meg valaki, és lehetőséget biztosít arra, hogy jelentsék az emberek, ha valamit félrevezetőnek találnak. A Twitternél viszont aggasztóak a folyamatok, nemrég még letiltották Donald Trump oldalát, mert a volt amerikai elnök álhíreket osztott meg, most viszont már olyat terveznek, hogy 8 dollárért elérhetővé teszik a hitelességet bizonyító pipát, így tulajdonképpen bárki hiteles forrásként tüntetheti fel magát. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek.
A pandémia alatt a Facebook igyekezett eltávolítani a koronavírust tagadó bejegyezéseket, és a járvány lecsengése óta mintha az lenne látható, hogy a vírussal kapcsolatos hamis hírek vereséget szenvedtek. Ez utólag nem tud meggyőzni valakit, aki korábban az álhíreket olvasta?
Sok olyan álhíroldal van, ami korábban Covid-szkeptikus vagy koronavírus-tagadó híreket publikált, és mára átállt az orosz propaganda terjesztésére. Azok az álhírfogyasztók, akik tagadták a vírus létezését vagy az oltás hatékonyságát, nagy valószínűséggel szimpatizálnak Oroszországgal az oroszbarát álhírek következményeként. Ha valaki ebben a fake news-univerzumban él, az ide kapcsolódó társoldalak híreit fogyasztja, és úgy érzi, biztos információkat kap, így fenntartások nélkül kezeli a további tartalmakat még akkor is, ha azok nyílegyenesen szembemennek a korábbi irányvonallal. Például azok az emberek, akik elhiszik hogy a Covidot egy laboratóriumban hozták lére, nagyobb valószínűséggel hitték el, hogy a vírus nem is létezik.
Az álhírgyártók felismerik ezt a fogyasztói igényt?
Ahogy említettem már, a 2016-os amerikai választásokat megelőző időszakban fordult elő először, hogy több álhírt osztottak meg, mint igazit, ráadásul a dezinformációs kampányokról is lehullt a lepel, amikor kiderült, hogy orosz hekkerek beavatkoztak a választásokba. Ennek ellenére nem lettek tudatosabb hírfogyasztók az emberek, ráadásul ezt a felfokozott helyzetet még jobban felforgatta a koronavírus-járvány. A legtöbben még nem tapasztaltak ilyen helyzetet, hogy nincs egy látható ellenség, de folyamatos a fenyegetettség.
Az álhírek ebben a dimenzióban segítségként is szolgálhatnak, egyfajta kapaszkodót adnak a sok bizonytalan tényező között, magyarázatot adnak az elsőre érthetetlennek vagy felfoghatatlannak tűnő folyamatokra, történésekre.
Sokan rosszul jártak a járvánnyal, például elvesztették a munkájukat. Az ilyen esetekben meginog ez a kontrollérzés, így a koronavírus is úgy tud működni, mint egy ellenségkép, az álhírek pedig adhatnak egyfajta kontrollérzést az embernek, ami segít túlélni a nehéz helyzeteket.
Meg lehet pontosan határozni, hogy az álhírek terjedésének milyen látható káros hatásai vannak?
A következményeket Magyarországon is láthatjuk, az igazi és álhírek annyira kettéosztották a társadalmat, sosem volt még annyira polarizált a társadalom, mint most. A polarizáltság és a társadalmi széthúzás általában is csökkenti az összefogást az egyes csoportok között, erre lehet jó példa globális szinten a klímaválság elleni küzdelem.
De láthattunk már példát a történelemben, amikor sokkal súlyosabb következményekkel járt a dezinformáció. A II. világháború előtti időszak tökéletesen megmutatta, milyen eredménye lehet annak, ha valaki sokáig és kitartóan álhírekkel operál.
Az első világháború után szerte Németországban tapasztalható volt a csalódottság, a németek igazságtalannak tartották a békekötést, megrendült a pozitív kollektív identitás, és megingott az emberek önbizalma. Erre jött rá a világválság, ami súlyosbította az állapotokat. Jött a válasz, hogy mindenről a zsidók tehetnek. Ez adott egy kontrollérzést, hogy igen, tudom már, miért történtek a dolgok, tudom, ki a hibás. Visszaállította a német nemzet pozitív önértékelését, ezért is lehetett ennyire hatékony a goebbelsi propaganda. Tizenöt évig érett a folyamat, ami a második világháborúban csúcsosodott ki. Ez is alátámasztja, hogy a dezinformáció népszerű elem a populista rendszerekben, mivel a hatalom megtartásának egy fontos eleme. Kreálunk egy ellenségképet, majd azt kommunikáljuk, hogy állandó támadás alatt állunk.
Az autokrata vezetők megmentőnek állítják be magukat, a normalitás egyfajta követeként. Ezt az ellenségképet nagyon jól kiszolgálják a dezinformációk.
Az álhírek egy újfajta diktatórikus formát is eredményezhetnek. Sokszor előkerül a kérdés, hogy jelenleg Magyarországon diktatúra van vagy sem. Azonban egyik válasz sem helytálló teljesen, ma már nem úgy néz ki a diktatúra, hogy jön érted egy fekete autó, sokkal inkább információk visszatartásával, megváltoztatásával manipulál a hatalom, ezért hívjuk ezeket a rendszereket spin diktatúrának. Ez egyfajta információs autokrácia. Viszont a fake news sok esetben megalapozhatja ezt, igazolást adhat az erőszakra.
Hogy lehet ma küzdeni az álhírek ellen?
Laikusként eszünkbe juthat egy kézenfekvő megoldás: ha terjed valamilyen álhír vagy összeesküvés-elmélet, akkor megpróbálhatjuk azt cáfolni, elmondjuk, hogy mi az igazság. Azonban a kutatási eredmények azt mutatják, hogy ez egyáltalán nem működik. Az emberek többnyire a meglévő nézeteikhez, álláspontjukhoz igazítják az információt, tehát, ha mi ezt megpróbáljuk megcáfolni, akkor akár épp ellenkező eredményt érhetünk el. A megszólított azt hiheti, hogy mi is részesei vagyunk annak a megtévesztő mestertervnek, aminek az a célja, hogy őket, a rendes embereket bajba sodorjuk. Tehát még rosszabb eredményeket érünk el.
Az álhírek kutatóiként milyen eszközeik vannak arra, hogy tudatos és felelős hírfogyasztásra ösztönözzék az embereket?
Ahogy említettem, a hamis hírek cáfolata nem működik, de az analitikus gondolkodás fejlesztésével lehet eredményeket elérni. Nem direktben az álhíreket kell cáfolni elsősorban, hanem ezt a tudatos, szisztematikus gondolkodást kell erősíteni. Három elterjedt beavatkozás, vagy úgynevezett intervenció van.
Az egyik az úgynevezett nudge, ami magyarul bökést jelent, ezt főleg akkor szokták használni, amikor el akarják érni, hogy valaki változtasson a viselkedésén.
Például, egy kísérletben az egészségesebb étkezés felé akarták terelni az embereket, ezért megcserélték a menzákon az ételek sorrendjét, mert tudták, hogy az emberek fentről lefelé olvassák el a menüt. Fentre tették az egészséges ételeket, lentre pedig az egészségteleneket, és az emberek nem is olvasták végig a listát. Egészségesebben étkeztek, pedig nem is tudatosan döntöttek az egészséges étkezés mellett. Ez tehát egy olyan viselkedésváltozást eredményez, ami nem tudatos, a kutatók ezt próbálták átvinni az álhírek elleni harcba azt feltételezve, hogy az emberek nem is figyelnek oda, amikor megosztanak valamit, kvázi robot üzemmódban görgetnek, mint ahogy a tekintetük is egyből egy menüsor elejére ugrik. A nudge-intervenció a gyakorlatban úgy működik, hogy mielőtt a személyek megosztottak egy álhírt, felugrott egy pop-up-ablak, amelyben megkérdezték, hogy hitelesnek tartják-e, amit olvasnak. Önmagában ez a kérdés elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra megálljanak, és elkezdjenek gondolkozni. Ezt követően azok, akiknél felugrott ez a pop-up ablak, végül kevesebb álhírt osztottak meg azokhoz képest, akik nem vettek részt az intervencióban. Ezt a kísérletet több, mint 20 ezer ember részvételével lefolytatták Twitteren, és hasonló eredményt kaptak. Az emberek nem tudták, hogy manipulatív célzattal jött fel az a pop-up, de eredményes volt.
Az intervenciós eredmények különösen annak fényében fontosak, hogy korábbi kutatások szerint az emberek 60 százaléka el sem olvasta a Twitteren, amit megosztott.
Hátránya ennek az invenciónak, hogy az illető nem tudatosan cselekszik, és hogy rövid távú a hatása, hetekkel, hónapokkal később már nem ismerik fel hatékonyabban az álhíreket azok, akik részt vettek a nudge-intervencióban.. Másik hátránya, hogy épp azokra nem hat, akik a leginkább sérülékenyek az álhírekre. Most tavasszal jött ki egy több kutatás eredményét összegző metaelemzés, amely szerint a nudge-intervenció épp a konzervatívokra nincsen hatással, akik egyébként a legsérülékenyebbek a dezinformációra. Előnye viszont, hogy sok százezer emberhez eljut, és csak pár másodpercet vesz igénybe.
Hogy történik a másik két típusú beavatkozás?
Egy másik típusú intervenció a digitális írástudást fejleszti, ilyen például a „Legyél te is álhírvadász!” nevű oldal. Ennek hátránya, hogy hosszabb, legalább fél órát igényel, viszont tudatosabb és hosszabb távú hatása van, mint a nudge-nak. Viszont azok, akik a leginkább sérülékenyek, nem fognak tudni ennyi időt rászánni a részvételre, illetve sokszor nincs internet-hozzáférésük, vagy nem rendelkeznek olyan szintű digitális írástudással, hogy használni tudják az internetet. A harmadik típus az úgynevezett beoltás-elmélet. Az intervenció során megtanítunk a résztvevőknek olyan technikákat, amelyekkel az álhírgyártók dolgoznak. Erre jó példa a Bad News Game játék, amelyben egy álhírgyártó bőrébe kell bújnia a résztvevőnek. Többek között az lesz a feladata, hogy egyszerre növelje a hitelességét és a követőtáborát. Erre hat stratégia létezik, például, hogy a résztvevő összeesküvés-elméleteket gyárt, vagy minél több érzelmet visz bele a kommunikációba, így közvetve növeli a polarizációt, azaz minél inkább eltávolítja egymástól a két szemben álló oldalt.
Miután ezt megtanulta, jelentősen javult az álhírfelismerő képessége, ráadásul hosszú távon, egy hónappal később is mérni lehetett a hatását.
Ennek a módszernek szintén hátránya, hogy sok időt vesz igénybe, és hogy épp azokhoz nem jut el, akiknek a legnagyobb szükségük lenne az álhírek kiszűrésére. Viszont előnye, hogy mivel játékos formában történik az invenció, a résztvevők nem érzik ezt direkt oktatásnak.
Mindhárom intervenció esetében elhangzott, hogy épp azokhoz nem jut el, akiknek szükségük lenne rá. Mennyiben lehet eredményes az álhírek elleni harc, ha nem vesznek részt benne azok, akiknek kellene? Hogy lehetne ezt helyzetet feloldani?
Kormányzati segítség nélkül ez szinte lehetetlen. Ha Magyarországot nézzük, az álhíreknek leginkább kitett embereknek sokszor internetük sincsen, vagy ha van, nem olvassák a független, kritikus oldalakat. A legsérülékenyebb célcsoportot elméletileg személyes terepmunkával lehetne edukálni, de ez hosszú és drága folyamat, ráadásul kevés embert lehet elérni.
A kormány is sokat tehetne az edukációért, például ha az igazságot közvetítené a médiában és nem a propagandát sulykolná, másrészt javítana a vidéken élő, leszakadó régiók internet-hozzáférésén és digitális írástudásán.
Ha ez a feltétel adott, akkor tudnánk mi még ezt tovább erősíteni a terepmunka segítségével.
Az álhírek elleni harc ezek szerint kormányzati felelősség?
Abszolút. Elsőként fel kellene számolni az egyoldalúan tudósító médiát. Ha kormányzati szinten nincs változás, akkor nincs az a civil erő, ami meg tudná fordítani a folyamatokat. Arra viszont nem látok esélyt, hogy a kormány elkezd majd hirtelen nem álhírekkel kommunikálni. A figyelem fenntartása, megmentő szerepben való tetszelgés továbbra is fontos lesz, vagy talán még fontosabb, ha azt nézzük, hogy a háború mellett súlyos inflációval, megélhetési gondokkal kell számolni. Az egzisztencia elvesztése is hatással lehet arra, ki, mennyiben hisz az álhíreknek. Külföldi kutatások bizonyítják, hogy azok voltak leginkább fogékonyak a Covid-tagadó álhírekre, akik a járvány alatt elveszítették a munkájukat, és ezáltal bizonytalanná vált az egzisztenciájuk. Nem zárható ki, hogy Magyarországon is találunk hasonló példákat. Más kutatások szerint a konzervatívok fogékonyabbak inkább az álhírekre. Ezek a csoportok nagy átfedésben vannak a kormánypárti szavazókkal, így a kormánynak nem áll érdekében, hogy lemondjon az álhírekről, az álhírek léte a kormány fennmaradásának egyik kulcsa.
