A mai napon jelenik meg a csatorna történetének legfontosabb és érzelmileg legsúlyosabb videója
– írta a beharangozóban Jevgenyij Szavin orosz vlogger arról a filmről, amelyben ukrán futballistákkal és edzőkkel beszélgetett. Kemény szavak ezek, főleg azért, mert az egykori focista 2021 elején a Lukasenka-rezsimmel szembeszegülő, és ezért megvert, bebörtönzött vagy megölt sportolókról már készített egy megrázó filmet.
A KraSzava (КраСава) YouTube-csatornát üzemeltető és egy hasonló nevű harmadosztályú focicsapatot is működtető videóblogger több mint másfél hónapig nem jelentkezett azok után, hogy országa megtámadta Ukrajnát. Aztán mégis kamerát ragadott, és megpróbálta kideríteni, hogyan lehetséges, hogy az egész világ kiáll az ukránok mellett, csak a saját hazájában, Oroszországban nem hajlandók megszólalni az emberek. Például azok a sztárfocisták, akiknek pedig nagyon is számítana a véleménye.
Az országunk által kirobbantott háború csak Mariupolban már több civilt és gyermeket ölt meg, mint ahányan 8 év alatt meghaltak Donbaszban
– írta Szavin, aki úgy érezte, választania kell, félelemben akar élni vagy tiszta lelkiismerettel, és az utóbbi mellett tette le a voksát. Persze, a film miatt félnie kell a putyini Oroszországban a retorzióktól – de erről majd később. Most nézzük, miről szól a Jarmolenko. Háború. Miért hallgatnak az oroszországi focisták című film.
Szavin már az 1 óra 18 perces videó 30. másodpercében egyértelműsíti, melyik oldalon áll az orosz–ukrán háború megítélésének kérdésében, méghozzá a szóhasználatával: háborút emleget, holott Oroszországban tilos nevén nevezni a történteket, a putyini propagandagépezetben a „különleges művelet” kifejezéssel eufemizálják a szomszédos ország porig rombolását.
Február 24-én Oroszország háborút kezdett Ukrajna ellen. Igen, pontosan ezt a szót fogom használni. Nem fogom valahogy máshogy nevezni vagy kisípolni, mint más bloggerek. Hanem azt fogom mondani, amit gondolok, és amit látok.
Szavin azzal kezdi, hogy az egész futballvilág felszólalt a most zajló „őrület” ellen: ligák, klubok, focisták, szurkolók. Kivéve a közpénzekkel felpumpált orosz futball képviselőit, akik a mai napig csendben vannak. Azt mondja, személyes beszélgetések során elmondták neki a helyi véleményvezérek, hogy nem támogatják a háborút, mégsem mer egyikük sem nyíltan kiállni a vérengzés ellen.
Még mindig a bevezetőnél járunk, három perc sem telt el a filmből, de már látjuk a lebombázott ukrán városokat, az utcákon heverő halottakat, az óvóhelyeken tömörülő embereket, miközben belenézhetünk az egyik orosz híradóba is, amelyben a bemondó rezzenéstelen arccal a kamerába mondja: „Az ukrán lakosságot semmi nem veszélyezteti, légi vagy tüzérségi támadást nem intéznek Ukrajna városai ellen.”
Az ukrán sztárok
A következő helyszín: London, a West Ham United stadionja. A focihoz értők már kitalálhatták, hogy Andrij Jarmolenko, az ukrán válogatott csapatkapitánya, az angol klubcsapat sztárja következik. A csatár azzal nyit, hogy azért adott ukránként interjút egy orosz focibloggernek, hogy elmondhassa az oroszoknak, mi zajlik Ukrajnában. Ugyanis szerinte rengeteg ember lehet, aki nem érti a helyzetet, vagy épp elképzelni sem tudja, milyen vérontás történik a szomszédjukban. Jarmolenko ezek után visszaidézi február 24-e reggelét.
Az anyukám itt volt velem Londonban. Reggel 5-kor ébresztett. Azt mondta, elkezdődött a háború.
Jarmolenko mellett a filmben feltűnik többek közt:
- a horvát Dario Srna, a Sahtar Donyeck korábbi játékosa, jelenlegi elnöke,
- Andrej Voronyin, a Liverpool, a Baver Leverkusen és más topcsapatok exjátékosa, a Dinamo Moszkva egykori másodedzője,
- Olekszandr Alijev, az ukrán válogatott korábbi játékosa,
- és az Everton, valamint az ukrán nemzeti csapat hátvédje, Vitalij Mikolenko.
Srna elmeséli, hogy ez már a harmadik háború az életében (1982-ben született egyébként), hiszen 1991-ben Horvátországban élt, 2014-ben pedig Donyeckben. Voronyin azt mondja, a gyerekei ébresztették azzal, hogy háború van, ő pedig mondta nekik, hogy ne hülyéskedjenek, hagyják aludni. Aztán látta az értesítéseket a telefonján. Mikolenko elmeséli, hogy egyszer sírt az elmúlt hetekben – amikor apja elindult a háborúba.
Alijevről itt még csak annyi derül ki, hogy ő volt leginkább tűzközelben, és ez ezúttal szó szerint értendő: az exfocista Kijevben tartózkodott az orosz támadás megindulásakor.
Könnyeket láttam, halottakat, megölt gyerekeket. Úgy, hogy közben az oroszok azt állították, csak hadi létesítményeket támadnak. Sosem gondoltam, hogy egyszer át kell élnem ilyesmit, hogy egy olyan országban élek majd, ahol háború van.
Inna Jarmolenko is feltűnik a filmen, ő Andrej felesége, aki Kijevben volt, amikor elkezdték lőni a várost. Azt mondja, először annyira megijedt, annyira féltette saját és gyermeke életét, hogy hányingere lett. Kinézett a robbanások után az ablakon, és azt látta, hogy mindenki autókban ül: az emberek elkezdték elhagyni a fővárost. Ők is nekiindultak, de a nagy dugó miatt nem jutottak messzire: az első éjszaka egy parkolóban aludtak, aztán egy pincében, majd felszálltak egy buszra. Nem ígérték nekik, hogy épségben el tudják hagyni a környéket.
Andrej Jarmolenko aztán elmeséli Szavinnak, hogy amikor végre kiérkezett Londonba a felesége és a fia, a gyerek könnyek közt mondta el neki, hogy pontosan tudja, mi történt: az oroszok megtámadták Ukrajnát. A futballista maga is elsírja magát, amikor erről mesél.
Miért hallgatnak az orosz focisták?
Ez a film egyik központi kérdése. Idézzük Szavin és Andrej Voronyin párbeszédét:
– Beszéltél orosz játékosokkal? Felfogják egyáltalán a helyzetet? Több millió menekült, szétbombázott városok, megölt gyerekek. És ezt mi kezdtük. A mi országunk. Miért vannak csöndben az orosz játékosok?
– Nem tudod, miért vannak csöndben? Mert bezárják őket, baszki. Elüldözik, seggbe rúgják, lecsukják. Ezért vannak csöndben. Mert semmit nem szabad mondani.
Voronyin azt mondja, ezrek írtak neki, elnézést kértek, biztosították, hogy nem támogatják a háborút. De nyíltan senki nem meri felvállalni a véleményét. Mert félnek. Jarmolenko korábban maga is feltette ezt a kérdést az orosz kollégáinak. Egy videóban, orosz nyelven. Idézünk belőle:
Andrij Jarmolenko vagyok, ukrán válogatott játékos. Szentpéterváron születtem, de Ukrajnában nőttem fel, és 100 százalékban ukránnak tartom magam. Lenne egy kérdésem az orosz válogatott játékosaihoz. Srácok, miért van az, hogy összeszartátok magatokat, és nem mondtok semmit? Embereket ölnek meg az országunkban. A feleségeinket, anyáinkat, gyermekeinket. De ti nem mondtok semmit, nem kommentáljátok az eseményeket.
Azt mondja, sok orosz válogatott játékost ismer személyesen, többen is azt mondták neki, hogy ennek nem így kellene lennie, hogy az elnökük rosszul cselekszik. A videóban arra is kéri őket, hogy fogjanak össze, és merjék kimondani a véleményüket. „Tudom, hogy néhányan közületek szeretitek megmutatni a tökeiteket a kamerának, de most itt az ideje, hogy a való életben is tökösek legyetek.”
Még mindig az igazság ki(nem)mondása a téma, és itt egy roppant érdekes hasonlatot hoz be Dario Srna. A Sahtar egykori sztárja a videóbíró-rendszerrel von párhuzamot:
Miért létezik a VAR-rendszer? Hogy igazságos legyen a játék. Ha gól született, akkor az gól. Ha tizenegyes volt, akkor meg kell adni a tizenegyest. Ha háború van, akkor az háború. Ha Oroszország agresszor, akkor agresszor. Ilyen egyszerű.
Jarmolenkóhoz hasonlóan Alijev is azt mondja: az orosz focisták egyszerűen „be vannak szarva”. Ha csak egyikük meg merne szólalni, már akadna más is, aki felvállalná a véleményét – és akkor minden máshogy alakulhatna. Természetesen a filmben a legtöbben Anatolij Timoscsukot bírálják, aki ukrán létére – 144-szeres válogatott, az ukrán nemzeti csapat egykori kapitánya – nemhogy nem ítélte el az orosz agressziót, de megtartotta másodedzői posztját is a szentpétervári Zenitnél.
Aztán Alijevről a film egyik pontján kiderül, hogy ezekben a pillanatokban is a háborús zónában van. Beállt katonának. Azt mondja, a saját szemével látta, mi történt Bucsában, Borogyankában és más vérengzések helyszínén, de az Oroszországban élő rokonai, köztük a saját szülei nem hisznek neki. A többi futballistával ellentétben, akik pénzzel – elég jelentős összegekkel – támogatták az ukrán hadsereget, ő úgy döntött, fegyvert ragad.
Talán nem vagyok tökéletes katona, de egy gépfegyvert meg tudok fogni, és tudok lőni is. Lesz is rá szükség. Megmondom őszintén: ha kell, lőni fogok.
A film következményei
A film egyik legérdekesebb pillanata, amikor Jarmolenko visszakérdez, és felteszi a kérdést Szavinnak, hogy ha már a gyáván hallgató orosz focistákról kérdez, ő oroszként hogyhogy meg mert szólalni, és filmet mert készíteni az Oroszországban betiltott témában.
Szeretnék a gyerekeim szemébe nézni, amikor majd egyszer megkérdezik, hogy mi volt ez az egész.
A videó április 18-án került ki a YouTube-ra (azóta 1,2 milliós megtekintésnél jár). Már másnap arról írt a Radio Szvoboda (Szabad Európa Rádió), hogy a II. ligában (ez az orosz harmadosztály) játszó Kraszava, amelynek Jevgenyij Szavin az elnöke, nem léphet pályára a krasznogorszki stadionban, ahol a csapat az eddigi hazai mérkőzéseit játszotta. Egy országgyűlési képviselő szerint a Kraszava csapat várhatóan megszűnik, egy másik politikus pedig már fel is jelentette Szavint nyugati propaganda terjesztése miatt.
A klubelnök-vlogger azt mondja, az edzéseket ezen túl magánpályákon tartják meg, de valahogy megoldják, hogy a hazai meccseket is le tudják játszani, nem akarják felfüggeszteni a részvételüket a bajnokságban.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
