Tenger, homokos partok és pálmafák persze vannak, de nincs az a rum és szivar, ami enyhíthetné a folyamatos nélkülözés miatti frusztrációt – mondja Jorge, aki The Spartan Vlog nevű YouTube-csatornáján a kubai hétköznapok valóságáról tesz közzé videókat. Felvételein kihalt utcák, az ütött-kopott, de még éppen elfogadható állapotú turistanegyedektől egy saroknyira álló romos épületek, üresen tátongó üzletek és vendéglátóhelyek látszanak. Ez már nem a múlt tisztes, átromantizált szegénysége, hanem kőkemény nyomor.
Gyarmatbiznisz
A kubai gazdasági válságok hosszú sorának megértéséhez évszázadokat kellene visszamenni az időben, mondjuk 1763-ig, amikor a britek a spanyoloknak adták a szigetet Floridáért cserébe, de legalább a XIX. század végéig, amikor a polgárháború utáni Egyesült Államok külpolitikájának egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy miután beavatkozik a kubaiak spanyolok elleni függetlenségi háborújába, gyarmatként vagy független partnerként tekint-e majd a szigetországra. A kettő közötti hibrid viszonyrendszer alakult ki, melyben Kuba papíron független volt ugyan, de a Guantanámói-öbölben katonai bázist kialakító amerikaiak számos külpolitikai, illetve gazdasági kérdésben rákényszerítették akaratukat országra.
A hibrid imperializmus korszakának Franklin Delano Roosevelt vetett véget, amikor az 1933-as kubai forradalom idején úgy döntött, kimarad a konfliktusból, és az ott élőkre bízza a szigetország sorsát, noha az Egyesült Államokat a saját törvényei beavatkozásra kényszerítették volna. A következő két évtizedben Kuba független, de amerikabarát demokráciaként működött. Az aranykor Fulgencio Batista 1952-es puccsáig tartott.
Batista elnyomó rendszerével szemben kommunista ellenállás szerveződött, éppen abban az időszakban, amikor az Egyesült Államokban tetőfokán tombolt a kommunizmussal szembeni paranoia.
Miután Fidel Castro és Che Guevara 1959-ben megdöntötte Batista kegyetlen diktatúráját, két évvel később pedig csúfos kudarcba fulladt a CIA által szervezett disznó-öbölbeli invázió, az Egyesült Államok addig soha nem látott gazdasági szankciókkal próbálta megroppantani Castro hatalmát. A helyzetet a Szovjetunió baráti támogatása csak némileg enyhítette, Kuba még éppen elviselhető nyomorban tengette a következő évtizedeket.
A Szovjetunió 1991-es széthullása után végletesen szűk esztendők következtek. Akkoriban nem sokan fogadtak volna nagyobb tétekben arra, hogy a már a hetvenes éveibe lépő Fidel Castro, illetve a rendszere talpon maradnak, mégis így történt. Az ezredforduló küszöbén aztán felbukkant a történelem színpadán egy amerikaellenes, szocialista, populista messiás, aki egy olajban meglehetősen gazdag latin-amerikai ország, Venezuela elnöki bársonyszékét foglalta el. Hugo Chavez bőkezűen támogatta ikonja, Castro rendszerét, ami egy időre ismét stabilizálta Kubát. A venezuelai elnök azonban a hatalomra kerülése után alig másfél évtizeddel, 2013-ban, ötvennyolc évesen, a legjobb kubai orvosok minden igyekezete ellenére meghalt rákban. Az ország irányítását az általa kijelölt utódja, Nicolás Maduro vette át, akire gyorsan ráomlottak elődje elhibázott gazdaságpolitikájának következményei. Hiába bír a világ egyik legnagyobb olajkészletével, Venezuela mára szegényebb országgá vált, mint a lassan hatvan éve gazdasági embargó alatt senyvedő Kuba.
Ezzel nagyjából egyidőben Fidel is betegeskedni kezdett. Először ideiglenesen, majd végül 2008-ban végleg kiadta kezéből a gyeplőt. Bár az ország irányítását öccse, Raul Castro vette át, Kuba kénytelen volt lassú lépésekkel elindulni a megújulás útján. A kubaiak évtizedek óta elfeledett szabadságjogokat kaptak, a gazdaságban megjelenhettek a magánszektor csírái, elterjedt a némileg cenzúrázott, de a VPN-szolgáltatásoknak köszönhetően mégiscsak szabadon hozzáférhető internet.
Barack Obama a második elnöki ciklusának végén kezdett bele az amerikai-kubai kapcsolatok normalizálásába: 2016-ban ő volt az első amerikai elnök, aki 1928 óta kubai földre lépett. Valószínűleg akkor még ő sem gondolta, hogy a hivatali utódja Donald Trump lesz, aki a következő évben tűzre vet mindent, amit neki Kubával kapcsolatban sikerült elérnie. Trumpot pedig hiába váltotta egy ciklus után Obama egykori alelnöke, Joe Biden egyelőre nem adta jelét annak, hogy enyhíteni szándékozna a Kuba elleni gazdasági szankciókon.
Másodállás
Kuba gazdaságának egyik alappillére a turizmus volt, amit lenullázott a koronavírus-járvány, a szigetország lakóinak helyzete ezért nehezebb, mint valaha – mondja Jorge, aki
A járvány előtt még két-háromnaponta keresett ennyit airbnb-zéssel, ám a turisták távolmaradása óta pluszbevétel nélkül maradt. YouTube-videókat némi mellékes kereset reményében kezdett el gyártani. Bár Magyarországról nézve nagyon kevésnek tűnik az a néhány ezer forintnak megfelelő összeg, amit egy kezdő tartalomgyártó kereshet a videómegosztón, egy kubai átlagfizetésnek megfelelő összeg viszonylag könnyen összejöhet.
„Amikor láttam, hogy a Covid-válság tovább fog tartani három hónapnál, gondolkodni kezdtem, hogy mivel kereshetnék egy kis pluszpénzt. Kubában ez egy nagyon gyakori, ám annál nehezebben megválaszolható kérdés. A YouTube tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, még úgy is, hogy tudtam, hosszú idő, amíg egy csatorna elkezd bevételt termelni. Különösen úgy, hogy gyakorlatilag felszerelés nélkül csak annyit tudok csinálni, hogy kiállok az utcára és beszélek. Egyetlen telefonnal csinálok mindent, azzal veszem fel, és szerkesztem a videókat, azzal készítem a feliratokat. Nem egyszerű, ezért is utal a csatornám neve a spártai körülményekre.”
Jegyek és sorok
A pénzügyek kissé komplikáltak Kubában. A peso árfolyama rögzített: huszonötöt kell adni belőle egy amerikai dollárért, visszaváltáskor pedig huszonnégy pesót adnak egy dollárért cserébe. Pontosabban adnának, ha Kubában nem lenne tiltott az amerikai fizetőeszköz használata, és emiatt nem virágozna a fekete pénzpiac, ahol száz lakossági pesót kérnek egy dollárért. Az átlagfizetés 3200 peso, ami hivatalosan 133 dollárt, valójában viszont nagyjából 32 dollárt ér – mondta el Jorge.
A szigetországban különös élelmiszerjegy-rendszer működik. Az emberek minden hónapban kapnak egy tömböt, melyben a cédulák az alapélelmiszerek (tojás, olaj, rizs, burgonya, bab, cukor stb.) fejadagját jelentik. A jegyekért nem adják oda az élelmiszert, azok csak feljogosítják az embert, hogy adott napokon, államilag garantált áron meg tudja venni a termékeket.
A jegyrendszer nem terjed ki a fűszerekre és a zöldségekre, gyümölcsökre sem. Az utóbbiakat a vidékiek megtermelik maguknak, a városiak a minden településen kötelező jelleggel működtetett termelői piacokon vehetik meg. Egy olcsó étteremben egy kubai nagyjából kétszáz lakossági pesóból, vagyis két dollárból lakhat jól. A marhahús igazi luxuscikknek számít, egy kilóért egy félhavi átlagfizetést kell leszurkolni.
A piperetermékek drágák, és nem egyszerű beszerezni őket. Egy szappan vagy egy dezodor nagyjából ugyanannyiba kerül Kubában, mint az Egyesült Államokban, miközben az amerikaiak átlagosan a kubai bérek több mint százszorosát keresik. A ruhaneműkkel hasonló a helyzet:
Egy nadrág 20-30, egy pár cipő 80-90 dollár. Egy nagyobb háztartási eszköz, például egy hűtő beszerzése hónapokig, esetenként évekig tartó projekt.
A kubaiak többsége saját ingatlanban lakik, vagyis nem fizet lakbért, a rezsi pedig olcsó, ha azonban valami elromlik vagy felújításra szorul a ház körül, azt szinte lehetetlen megoldani az alapanyagok és az alkatrészek hiánya miatt. Az oktatás – beleértve az egyetemi képzést – és az egészségügy ingyenes, de a karibi országban sem ismeretlen a paraszolvencia fogalma.
A legtöbb embernek nincs számítógépe, mindenre okostelefont használnak. Mobilkészüléket 100-600 dollár közötti összegért vehetnek, a legdrágább előfizetés havonta 500 peso, ebben a csomagban 8GB internet, 75 perc beszélgetés és 80 SMS van. Vannak kisebb, olcsóbb csomagok is, de a legtöbben nyilvános wifit használnak a parkokban, ahol 25 pesóért két órát lehet internetezni.
Így a családok és az ország büdzséjében is jelentős szerepet töltenek be az emigráns rokonok által hazaküldött összegek, és szinte mindenki próbál valamilyen mellékes jövedelemre is szert tenni. A járvány és a turisták elmaradása miatt azonban egyre nehezebb az élet, ami korábban sem volt egyszerű. A kubaiak, bármennyire is hozzászoktak a nehézségekhez, egyre frusztráltabbak.
Jorge azt mondja, nem is a pénztelenség a legnagyobb gond az országban, hanem az áruhiány, az üresen kongó üzletek, a drága és nehézkes közlekedés, az elmaradottság.
Kubában nem akkor és azt eszik az ember, amit szeretne. Minden attól függ, hogy mikor, mihez lehet éppen hozzájutni, emiatt egyre jellemzőbbek az országra az egészségtelen táplálkozás miatt kialakuló betegségek, a kilátástalanság miatt pedig egyre inkább elharapózik az alkoholizmus.
Ha Európában venni akarsz valamit, elmész a boltba, kifizeted, hazaviszed és kész. Kubában, ha van is jegyed, az adott dolgokat csak adott napokon veheted meg. Például ha tojás érkezik, három napod van megvenni. Ha nem mész érte, legközelebb a következő hónapban vehetsz tojást. A boltoknál mindenért legalább két-három órát kell sorban állni, de előfordul, hogy akár fél napot is. Néha feleslegesen, mert elfogy az áru, mielőtt sorra kerülnél.
Az egyik legfrissebb videójában Jorge hat egymást követő napon zarándokol egy bolthoz, hogy pár alapvető dolgot vásároljon. Elmagyarázza, hogy mivel sokan akartak vásárolni, az embereket csoportokra osztották, és minden csoportnak megmondták, melyik napon állhatnak be a bolt előtti sorba. Az ő esetében ez csúszott majdnem egy hetet, így mire sorra került, a csirkehús és az olaj kifogyott. Néhány óra sorban állás után így vehetett két csomag (húsz darab) virslit, két kis rúd (összesen 800 gramm) felvágottat, tizenkét doboz gyümölcsös joghurtot, két kis doboz (összesen 400 gramm) gabonapelyhet, két doboz (összesen 500 milliliter) csokis tejet, négy tubus fogkrémet, két darab eldobható borotvát, és négy csomag (azaz két kiló) mosóport. Mindezért 864 pesót fizetett, vagyis a havi bére közel negyedét hagyta ott a boltban.
Veszett remények
Kubáról és különösen Havannáról a vidám nyüzsgés jut eszünkbe, de Jorge videóin az utcák kihaltak. Mivel az emberek nem vonják el figyelmet, rögtön szembetűnik a turistanegyedektől csak néhány méternyire álló épületek siralmas lepusztultsága.
Amikor erről kérdezzük, Jorge azt mondja, a koronavírus-járvány elszabadulása óta van így. Nincsenek turisták, a kubaiak pedig csak akkor mozdulnak ki otthonról, ha muszáj. Nagyobb embercsoportokat csak a boltok környékén látni, ha éppen sorba kell állni valamiért, olyankor viszont gyorsan tömegek verődnek össze.
A kivételt a 2021 júliusában egy hétig tartó kormányellenes tüntetések jelentették. Az emberek az akkoriban a szokásosnál is komolyabb élelmiszer- és gyógyszerhiány miatt vonultak utcára, és többek között a jelenleg alig létező magánszektor kiszélesítését követelték, és állami segítséget a járvány gazdasági hatásainak túléléséhez.
A kormány az amerikai szankciókat okolta a nehézségekért, és külföldi szervezeteket vádolt a feszültség szításával.
A tüntetők követeléseinek megfontolása helyett a hatalom egyrészt enyhített néhány import-, és vámszabályon, másrészt sokakat letartóztatott, és több száz embert börtönzött be. A rendőrség és tüntetők összecsapásainak halálos áldozata is volt: a hivatalos információk szerint egy, a Floridában működő kubai emigráns szervezetek szerint legalább öt ember veszítette életét. A tüntetések leverése miatt a Biden-kormány kivetett néhány szankciót az állami, katonai és rendőri vezetőkre.
„Egyszer már megtörtént, miért ne történhetne meg újra?” – válaszol kérdéssel Jorge, amikor arról faggatom, hogy szerinte lehet-e számítani Kubában további kormányellenes megmozdulásokra. Azt mondja,
Sokan remélték, hogy idén, a járványhelyzet enyhülésével a turisták elkezdenek visszaszállingózni Kubába, de Putyin ukrajnai háborújának híre gyorsan lehűtötte a lelkesedést.
„Ahelyett, hogy enyhülne a helyzet, minden egyre rosszabb lesz. Nem az orosz és az ukrán turisták távolmaradása okozza majd a legnagyobb gondot, de világméretű gazdasági válság következik. Oroszország rengeteg hitelt ad Kubának, sok pénzt fektet be az országban, élelmiszerszállítmányokat küld. Ki tudja, mi lesz most ezekkel? Nem reménykedem abban, hogy a közeljövőben javulhat az ország helyzete.”
„Az életben az egyik legfontosabb dolog, hogy minél többet láss a világból. Szeretnék utazni, sok helyet megnézni, de nem hiszem, hogy lenne olyan szeglete a világnak, ahonnan ne akarnék hazajönni. Itt születtem, itt vannak az ismerőseim, a barátaim, itt vagyok otthon. Tudom, bármikor történhet valami, amitől még rosszabb lesz a helyzet, vagy egyszerűen eljöhet a pillanat, amikor úgy érezem, el kell hagynom a hazámat egy jobb élet reményében, de egyelőre nem tervezek elmenni.”
Amikor interjút kértem tőle, Jorge sokáig vonakodott. Azt mondta, a videóiban mindent elmond a kubai valóságról, az alapján nyugodtan írhatok cikket, de nem mer direkt kérdésekre válaszolni, tart a hatalom esetleges retorziójától.
„Törvény mondja ki, hogy a tartalomgyártók nem beszélhetnek politikáról, és nem terjeszthetnek hamis információkat, au utóbbiba pedig bármi beletartozhat. A törvény megszegésért háromezer peso, vagyis majdnem egy havi fizetésnek megfelelő bírság a legenyhébb büntetés, de az ember könnyen elveszítheti az állását is, és nem fog könnyen újat találni, hiszen szinte minden állami kézben van. Nekem eddig nem volt semmi gondom a videóim miatt, a munkahelyemen nem is tudja senki, hogy van egy YouTube-csatornám. A kollégáimmal csak arról beszélgetek, amiről feltétlenül muszáj, egyébként csendben maradok, soha sem lehet tudni.”
