Az elmúlt hetekben sok mindent megtudtunk a 31 éves BKV-s pályafutásáról. De mi volt a buszozás előtt?
Szakközépiskolába jártam, építőanyag-ipari szakra, aminek az utolsó évét eltrehánykodtam: negyedikben megbuktam két tárgyból. Így nem mehettem érettségire, pótvizsgát tettem – egy tárgyból sikerült is, de a matek nem. Akkor azt mondta anyám: „fiam, eleget tartottalak, etettelek, menj el dolgozni, aztán megoldod”. Mivel középiskolásként voltam őszi munkán a Budapesti Porcelángyárban, gondoltam, megjelenek az épületben 1979. szeptember 3-án, hétfőn, hogy van-e számomra munkalehetőség. Volt. Egy betanított munkás mellé kerültem, mosdókagyló-készítést tanultam. Egy év szakmai gyakorlat után visszamentem a középiskolába, levelező szakon egy negyvenes átlagéletkorú osztályban megcsináltam az érettségit, majd egy év technikusképzés után lett két keményfedeles bizonyítványom, amit később soha semmire nem használtam.
Fiatalon nősültem, a feleségem hozta a lányát a kapcsolatba, akit még az esküvő előtt a nevemre vettem, így lett egy gyerekem. Közben katona is voltam, majd mentem vissza a porcelángyárba, később pedig Veresegyházra egy maszek keramikushoz: virágtartókat, kaspókat készítettünk. Aztán, mivel a rendszerváltás előtt eléggé beindult a maszek taxizás, én is ki akartam próbálni. Trabantom volt, de a taxizáshoz vettem egy négyajtós Daciát. Aztán mégis máshogy alakultak a dolgok, méghozzá a Népsport miatt.
Mondanám, hogy értem, de…
Nekem akkoriban a Népsport volt a bibliám: az iskolában, a pad alatt még a harmadosztályú focibajnokság eredményeit meg az asztalitenisz-OB híreit is elolvastam. Egyszer, amikor már szinte elolvastam a lapot, észrevettem egy hirdetést: a BKV-hoz kerestek buszvezető-tanulókat. Két évre kellett leszerződni. Hát mondom, megpróbálom. És nagyon megszerettem, az utolsó pillanatig örömforrás volt ez a munka.
Mi volt benne a legjobb?
A kedvenc visszatérő pillanatom talán az volt, amikor éjszakásként a garázsból indultam át Káposztásmegyerre kezdeni a 914-essel, és mentem át a tök üres Megyeri hídon. Mindegy, hogy épp negyvennel, ötvennel vagy – ha kifért a csövön – hetvennel. Meg hogy láthattam Budapestnek a napfelkelte előtti, napnyugta utáni égi tüneményeit. A Margit hídon jöttem-mentem tizenhét évig, és amikor este vezettem, mindig megcsodálhattam a panorámát: az égbolt előtt a Vár sziluettje, a Palota, a Mátyás-templom – ezek beégtek az agyamba. De imádtam a Margitszigetre is járni a 26-ossal. Nyolc éven át.
Ez volt a leghosszabb idő, amit egy járaton töltött?
Nem, a Rózsadombon kilenc évig voltam a 91-esen és a 191-esen, és közben a belvárosban a City-buszon.
Miért pont a 32-esen búcsúzott?
Négynapos eseményként hirdettem meg a Facebookon a búcsút, az első három napon a metrópótlón mentem, ott a legnagyobb élmény az volt, hogy az ötéves unokám is jött velem egy kört: mondtam előtte a lányomnak, hogy még mielőtt nyugdíjba megyek, szeretném, ha Olgi jönne egy kicsit buszozni Robi papával. Az utolsó napom valóban a 32-es vonalán volt, így kértem a beosztást. Másfél évig dolgoztam ott, nagyon szerettem, de megosztó vonal volt: velem ellentétben a sofőrök nagy része utálta. Egy-egy sáv van a Nagy Lajos király útján mindkét irányba, reggel torlódások vannak, de úgy álltam hozzá, ha tudok, megyek, ha nem, megállok. Ha esetleg késünk, délelőtt akkor is helyre rázódik a dolog, elég jó menetrendje van a járatnak.
Sokat jártam a 32-essel Fradi-meccsre a Vasas-pályára. Nem nagyon emlékszem nyugodt utazásra, a vehemensebb szurkolók általában ütötték az ablakokat, a többiek ritmusra ugráltak. Ilyen kalandban is volt része?
Leginkább Újpesten volt ilyen, előfordult, hogy beszóltam, amikor hangosan cigányoztak. A fülkeajtó be volt húzva, verték egy kicsit, aztán mikor leszálltak, páran kiabáltak, hogy „szállj ki, játsszuk le!”. Egyébként az éjszakás kollégák között volt, aki nem hozott ki buszt úgy, hogy belülről a tolózár vagy a rigli nem működött: induláskor magára zárta, és amíg volt utas a buszon, addig ki nem nyitotta. Én, mondjuk, kedveltem a körúti éjszakai járatot, nyitott ajtóval mentem, de én eleve azt szeretem, ha van élet meg zsivaj, amikor péntek, szombat éjszaka a körúton egyik buliból a másikba mennek az emberek.
Hát…, én azért éltem át durva pillanatokat éjszakai buszokon.
Jó, hát olyan volt, hogy két embert leraktam, aggódtam is, nem kerül-e elő rugós kés. Utána megfogadtam, hogy többé ilyet nem teszek. Meg előfordult olyan, hogy a régi Ikarus 280-as csuklós buszon behánytak a sofőrfülke mögé.
Mit tehet ilyenkor a sofőr?
Bementem busszal az első benzinkútra, ott vannak kannák meg vödrök az ablakmosáshoz. Szóltam az utasoknak, hogy helyzet van, menjenek odébb, és akkor zsutty, két kanna víz meg egy kis söprögetés, és mentünk is tovább. Ugye, ennek a protokollja az lenne, hogy utasok le, irány a garázs és a fertőtlenítő tisztítás. De hát az utasok éjjel háromkor mennének haza Káposztásmegyerre, most tegyem le azt az ötven embert, amikor lehet, hogy csak fél óra múlva jön a következő busz?
Bár nem láttam vonatkozó statisztikát, fogadni mernék, hogy az utóbbi két évben a közlekedési eszközökön a legtöbb vitát a maszkviselés kérdése váltotta ki. Jutott önnek is a felesleges szóváltásokból?
Ilyen konfliktusom nem nagyon volt, de emlékszem egy aranyos esetre: a metrópótlón szóltam valakinek, hogy vegye föl a maszkot, és akkor kialakult egy beszélgetés, amiből kiderült, az utas aznap reggel szabadult a Gyorskocsi utcából. Az engedélyével bemondtam a mikrofonba, amit elmesélt nekem: hogy mennyire szokatlan most neki idekint, hogy emberek közt van és utazik a buszon, és milyen jó érzés ez neki. Kapott kedves szavakat is, és persze volt, aki beszólt, hogy biztos csak átmenetileg van szabadlábon. Neki azt válaszoltam, hogy ez az ember megkapta a büntetését, és letöltötte. De mindenkinek jár egy esély. Jól éreztem magam utána, mert olyat tudtam mondani, ami ennek az embernek nagyon jól esett.
Amikor telefonon beszéltünk, elmesélte, hogy egyszer, miközben dugóban várakoztak az utasokkal, a Következő buszon című Kispál-dalból idézett nekik, hogy kicsit csökkentse a feszültséget. Erről viszont eszembe jutott, hogy az egyik volt kollégáját annak idején kirúgták, miután viccelődött az utasokkal, jó hangulatot csinált a buszon.
Igen, emlékszem rá. Láttam a videóit, és tényleg fasza dolog, hogy rákészült, meg otthon megcsinálta a műsort, amit a telefonjáról bejátszott, de már akkor is az volt a véleményem, hogy azért túltolta egy picit. Jópofa dolog volt, csak kellett volna egy mérték: ezt napi hét-nyolc órában nem lehet csinálni, mert van egy felelősségteljes munkája, amire végig rohadtul figyelni kell. Ezt amiatt is tudom, mert én is csináltam olyan hibát, hogy ott volt mellettem egy kollega, beszélt hozzám, és rá is figyeltem, aztán majdnem elindultam egy olyan jelzésre, ami nem nekem szólt. Illetve el is indultam, de időben rájöttem, és fékeztem. Ha akkor valaki a buszon elesik, nagy baj lett volna. Ha nem csak a munkára figyel az ember, könnyebben hibázik.
Többször is volt részem olyan élményben, hogy a sofőr megkérdezte tőlünk, utasoktól, hogy merre kell menni. Ez akkor van, amikor új járatra kerül a buszvezető?
Igen, velem is előfordult még zöldfülű koromban: elküldtek trolit pótolni, és ahogy az István utcáról kiértem az Ajtósi és a Dózsa sarkára, megkérdeztem az utasokat, hogy egyenesen menjek, vagy be, balra a Ligetbe, mert ugye a vezeték erre is ment, meg arra is. Többen is segíteni akartak, majd azt hallottam, hogy már egymással vitatkoznak: „Minek mondja, ha nem tudja?!”. Összevesztek.
És hogy reagált az utazóközönség a búcsúnapi eseményekre?
Közrejátszott a véletlen is, ugyanis előző naptól vezették be az elsőajtós felszállást a csuklós buszokon, munkaszüneti napokon és hétvégén, így mindenkit, aki felszállt, azzal fogadtam, hogy „Jó napot kívánok, jegy, bérlet, köszönöm szépen, vegyen egy cukorkát, jó utazást!”. Ott volt a jobb első ülésen egy rakás cukor. Látták a táblát is az ablakban, és jöttek az ilyen szövegek, hogy: „Maga megy nyugdíjba? El se hiszem, maga még nincs annyi idős!”, és hasonlók. Volt, hogy a járdáról is látták a táblát és integettek, a nyitott ajtón bekiabáltak, hogy „jó nyugdíjas éveket!”, de olyan is volt, hogy egy terepjáró lefékezett előttem, és a sofőr kiintegetett az ablakon.
De nem büntetőfékezésből kifolyólag.
Nem bizony. Csupa pozitív élmény ért, hatalmas adrenalinlöketet adtak, és ez még csak a munkanap eleje volt, addig még nem is jöttek ismerősök. Aztán a műszak második felétől sorra érkeztek: Tilos rádiósok, az újságíró Gerlóczy Feri, a költő Sajó Laci, aki jegyzetelt, mindent fennhangon kommentált, mint a Muppet Show-ban a két öreg fönn az erkélyen, kínálgatta az embereket pálinkával meg poénkodott velük. Én is néha válaszoltam neki a mikrofonba, de azért óvatosan.
Nem igaz, ami néhány lapban megjelent, hogy az utasoknak meséltem a 31 év történeteit, hiszen nekem elsősorban vezetni kellett a buszt, és arra figyelni, hogy utolsó nap se kerüljön szar a palacsintába, és ne üssem el Rozi nénit, se Rozi néni kiskutyáját.
Ha lehetett volna, miről sztorizik?
Elmesélem, ahogy keresztbe ment a busz előtt a vízisikló a Margitszigeten, vagy azt az esetet, amikor baromi nagy eső volt a szigeten, és – mivel nem volt megfelelő a vízelvezetés a kertmozinál – a Dunáról berepült vadkacsa ott fürdőzött a hatalmas tócsákban az út közepén. Rengeteg érdekes történet volt, annak idején ezekről verseket is írtam, meg buszos sztorikat a Facebookra, „pompásan buszozunk” hashtaggel, Garaczi László könyvcíme nyomán.
Zenész barátai muzsikáltak a járaton, és azt mondja, mióta nyugdíjas lett, folyamatosan koncertre jár. Honnan ez a mánia?
Ez a zene dolog a második gyerekkorom. LGT-koncertekkel kezdődött, aztán jött a KFT-klub, majd a Kispál és a Borz megismerése – nagyon el akartam menni a koncertjükre is, végül 1996-ban miattuk voltam először a Sziget fesztiválon. Akkor beleszerettem a Sziget-feelingbe is, és utána minden évben mentem – már nem csak a Kispál miatt. Aztán éveken át az éjfél előtt egy perccel kezdődő éjszakai beosztásom mellett el tudtam járni Zöld Pardonba, megnéztem sok olyan zenekart is, amiket nem is ismertem. Nekem a válásom után nem adatott meg, hogy boldog párkapcsolatban otthon, kockás papucsban üldögéljek a fotelban, és olvassam a Mozgó Világot, inkább eljárok bulikba. Így érzem jól magam, rengeteg embert megismertem a közönségből, illetve zenészeket is.
Azért a bulizást nem tolja túl: azt mesélik, a törzshelyén is baracklevet tesznek ön elé a pultra. Az alkoholmentes lét a buszvezetéssel függ össze?
Ja, nem, csak van egy ilyen tudatosság bennem, mindig távol tartottam magam a szervezetre ártalmas dolgoktól. Az alkoholt nem is szeretem. Maximum olyasmit ittam egy-egy alkalommal, ami tényleg finom, egy jó fröccsöt vagy egy száraz pezsgőt.
Nem ez volt az első munkahely, ahonnan bulihangulatban távozott: a Magyar Narancs rikkancsaként hasonlóképp emlékezetesre sikeredett az utolsó munkanapja.
Nagyjából tizenöt éven át minden szerdán az aluljáróban voltam, alternatív módon terjesztettem a MaNcsot, és 2015 nyarán az utolsó napomon ott is zenész barátaim muzsikáltak, hatalmas hangulatot csináltunk a Nyugati aluljáróban. Az utolsó napom után behívtak a szerkesztőségbe, és elbúcsúztattak. Kaptam egy plakátot, amin én szerepelek az újság címlapján, majd megjelent rólam egy cikk a lapban, Az utolsó rikkancs címmel.
