Élet-Stílus

Így cigiz(t)ünk mi. Amikor még úton-útfélen rágyújtottunk

Lissák Tivadar / Fortepan
Lissák Tivadar / Fortepan

Ma már szinte elképzelhetetlen, hol mindenhol volt lehetőség rágyújtani a 20. század legnagyobb részében, ha valakinek épp kedve – és képe – volt hozzá. Képe, mert bár tiltó törvényeket csak viszonylag a közelmúltból ismerünk, a dohányosok és a nemdohányzók harca azért időtlen idők óta tart. Fotóinkon ez kevésbé szembetűnő, de mi azért tudjuk, amit tudunk. Lássunk néhány korabeli sztorit.

Fortepan

Az itt rendelkezésünkre álló pár bekezdésnyi helyet ki tudnánk tölteni csupán azzal, ha felsorolnánk a tereket, ahol egy-két évtizeddel ezelőtt még bárki gond nélkül pöfékelhetett. Itt van mindjárt az utazás. A távolsági buszokon és az utasszállító repülőkön korlátozták legkorábban a cigizést (ez utóbbiakon teljes tiltás csak úgy az ezredforduló körül lépett életbe), de a vonatokon Európa-szerte néhány évig még ez után is találtak az utasok füstölésre kijelölt szakaszokat. Aki utazott még dohányos vagonban, az aligha felejti el a levegőjét…

Németh Tamás / Fortepan

Egy szabadkai úr idevágó tapasztalatait a Magyar Szó ismertette 1986-ban. A Vojvodina expresszel, egy nemdohányzó fülkében tartott hazafelé. „Vinkovcinál felszállt egy harcsabajszú, vastag szemöldökű vasutas, s amint kényelmesen elhelyezkedett, azonnal rágyújtott.” Útitársai rászóltak, de sok köszönet nem volt a válaszban: „»A kutyafáját maguknak, nemdohányzóknak. Száz évig akarnak élni!? Nekem a cigarettát még a feleségem sem tudja megtiltani, pedig már 25 éve próbálkozik. Legjobban az dühíti, ha a leves után rágyújtok.« Ezzel a téma be volt fejezve, s jöhettek egymás után a cigaretták.”

Urbán Tamás / Fortepan Egy ceglédi bisztróban az 1960-as évek végén
Urbán Tamás / Fortepan Egy ceglédi bisztróban az 1960-as évek végén

Mai szemmel nehéz úgy írni a dohányzásról, mint egy klassz, az idegeket megnyugtató, az embereket összehozó, elegáns mozdulatokkal és míves eszközökkel kísért elfoglaltságról, ami kellemes része a napi rutinnak. Pedig rengetegen élték így meg a szenvedélyüket, és bár a leszoktatásukra kísérletet tettek cikkek, kártyanaptárak, reklámszpotok, a másik oldalon, mintegy biztatásként ott voltak a pöfékelő hírességekről készült sajtófotók és művészi felvételek, meg a végigcigizett mozifilmek. Ma más világban élünk. Pár éve egy híres filmet népszerűsítő sajtófotón cigi lógott Penélope Cruz szájából, és emiatt az egyik pesti lapkiadónál a kép közlése előtt még a jogi osztály is megbeszélést tartott, nehogy baj legyen a dologból.

MHSZ / Fortepan

Dohányzók milliói ma is nagy élvezetüket lelik a füstölésben, csak ma már minden slukkban ott bujkál egy kis lelkiismeret-furdalás vagy talán bűntudat is. Hol vannak már azok az önfeledt pillanatokat megörökítő fotók, amelyeken a vadonatúj Videoton tévénknek égő cigivel az ujjunk között örülünk, vagy a mindenféle kontroll nélkül elkattintott képek a füstben úszó értekezletekről? Az utóbbiak a szigorú adatvédelmi szabályok miatt ma már meg sem születnének, de privát fotón sem jutna eszébe senkinek a kamera elé tolni a cigarettáját vagy a csikkekkel teli tálat.

Fortepan

Apropó csikk: azon kevés szavunk egyike ez, amelyekről szinte pontosan tudjuk, hogy mióta használatosak. „Eljutott hát hozzánk is a csikk szó” – írta a Magyar Nyelv 1939-ben. „Meglepő, hogy a csikk megjelent nyelvünkben. Hisz van magyar megfelelője a köznyelvben, de a pesti nyelvben is megvan a kifejezője. A pesti nyelv ugyanis eddig a stimfli szót használta a cigarettavég jelölésére. Még meglepőbb, hogy a csikk csak most jelentkezik nálunk. Mert a tschick szó a bécsi tájszólás régi kedvelt kifejezése.”

Fortepan

Visszakanyarodva a hírességekhez, de azért nem visszanyúlva egészen 1942-ig, Karády Katalin hamvadó stimflijéhez, azt látjuk, hogy ki-ki vérmérséklete szerint, őszintén, büszkén vagy sopánkodva, de szívesen mesélt a szenvedélyéről. Latinovits Zoltán kezében minden második róla készült képen ott a cigaretta, de Gobbi Hilda fotóin sem kell sokáig keresgélnünk.

Kotnyek Antal / Fortepan Gobbi Hilda színművésznő az otthonában. Orsó utca 41.
Hunyady József / Fortepan Sztankay István színművész a Katona József színház öltözőjében a Varsói melódia című darabra készülve 1965-ben

A Kossuth-díjas színésznő még egy kedves párizsi történetet is megosztott a Színház olvasóival: „A Victor Hugo tér sarkán lévő templomba mentünk be Bözsivel, egy fél cigarettám volt, és sajnáltam eldobni, a templomajtóban dolgozó melósok vasállványára tettem. Bözsi: mire kijössz, úgyse lesz itt. Megnéztük a templomot, és kijövet ott volt a cigaretta, mellette egy kis Krisztus-fejes érem. Az egyik melós sapkájához emelte a kezét és odaszólt: C’est porte-bonheur, Madame (Ez szerencsét hoz, asszonyom).”

Fortepan Latinovics Zoltán színművész és Kiss István szobrászművész

A munkahelyi képeket elnézve az lehet az érzésünk, hogy az előző évszázadban szinte minden kapu és ajtó mögött hasonló levegő fogadhatta a belépőt, a dohányfüstöt látott helyiségek jellegzetes, állott szaga. Pedig abban már akkor is minden szaktekintély egyetértett, hogy a dohányzás ártalmas, a lapokban fenyegető példák és a leszokásban segítő ötletek sorjáztak. Egy olvasó azt javasolta, hogy gyártsanak kitűzőt a nemdohányzóknak, ami világosan kifejezi, hogy viselője sem aktívan, sem passzívan nem óhajt füstöt szívni.

Urbán Tamás / Fortepan Sajátos munkamegosztás: a férfi szívja a cigit, a nő fújja a füstöt

Már 1973-ban részletesen megismerhette a magyar közönség a Max Planck Intézet tudományosan megalapozott, 37 gyakorlatból álló leszoktató eljárását is. A 14. pont azt írja elő, hogy a cigarettásdobozt mindig olyan messze helyezzük el, hogy újabb rágyújtás esetén kénytelenek legyünk felállni, és a másik szobába menni érte, a 16. pedig így szól: „Felejtse otthon” öngyújtóját vagy gyufáját, hogy minden rágyújtásnál tüzet kelljen kérnie valakitől.

Fortepan
Fortepan

A kórházakban és rendelőintézetekben egészen a ’80-as évek második feléig csak részleges korlátozások voltak, eleinte csak a kórtermekben(!), és eltérő volt a különböző intézmények gyakorlata is. 1987-re több kórházban teljes tilalmat vezettek be, a Jahn Ferencben a tiltás mellé kedvesen ezt ígérték: „A kórház dolgozói, ha látják, hogy valamelyik beteg vagy látogató, avagy netán munkatárs figyelmen kívül hagyja a tiltást, bármennyire sietnek, szakítanak néhány percnyi időt arra, hogy megmagyarázzák: a kórházban miért nem engedhető meg a dohányzás.”

Urbán Tamás / Fortepan

Akadt viszont olyan munkahely is, ahol egyenesen kötelezővé tették a füstölést. Működtek ugyan automata dohányzógépek a dohánygyárakban, amelyek segítségével az égés egyenletességét, végső soron pedig azt figyelhették meg a szakemberek, hogy a cigarettákat megfelelően töltötték-e meg a gépsorok. De emellett a gyárak művezetői szabályos időközönként kötelesek voltak a kijelölt dohányzóban rágyújtani, ez a minőség-ellenőrzés része volt.

Urbán Tamás / Fortepan Pécsi Dohánygyár

Míg a 20. század első felében húsznál is több dohánygyár működött az országban, 1949-től jóval kevesebb üzem igyekezett kielégíteni az igényeket, és a gyártási technológiák kidolgozásában, a termékpaletta kialakításában hosszú évekig csetlettek-botlottak ezek a nemzeti vállalatok. Átütő sikert végül a filteres Fecske cigaretta ért el, 1962-ben. A rákövetkező évtizedben dobták azután piacra a gyárak azokat a nagy márkákat, a Symphoniát, a Sopianaet, a Helikont, amelyeket mindannyian ismerhetünk, ha máshogyan nem, filmekből, novellákból és persze a Fortepan képeiről.

Fortepan

Magyarországon évszázados hagyományai vannak a dohánytermesztésnek, még ha ez kevésbé köztudott is. És micsoda mesés neveket kaptak a régi magyar fajták: Szamosháti muskotály, Szegedirózsa, Beregi piros… De aztán megváltozott a közízlés, és a gyártók új fajtákat kerestek, illetve keverni kezdték a dohányokat. A Symphonia a kezdetekben például 15 fajta dohányból készült: kerti, hevesi, szabolcsi típusokból, amelyekhez könnyű, aranyszínű bolgár és jugoszláv dohányokat kevertek. Fogyott is a trafikokban.

Dr. Horváth Miklós / Fortepan Dohányföld

A háború után az azelőtt virágzó trafikbizniszt is elérte az államosítás hulláma, és ezzel együtt beindult a panaszáradat is. Miért csak a főútvonalakon találni trafikot, a kedvenc márkánk miért van az egyik trafikban és nincs a másikban, és így tovább. A legfájóbb az volt, ha a Fecske hiányzott az üzletekből, a Magyar Hírlap külön tényfeltáró cikket szentelt a problémának Az elszállt Fecske nyomában címmel. De az állami trafikhálózat egységei mégis népszerűek voltak, mert őriztek valamit a régi korok hangulatából, ami Mándy Iván jobbnál jobb történeteket leíró A Trafik című kisregényéből is kitűnik.

Budapest Főváros Levéltára / BRFK Hivatala Bűnügyi Technikai Osztály / Fortepan Helyszíni szemle a Bajcsy-Zsilinszky út 60. alatti trafik kirablása után 1959-ben
Bauer Sándor / Fortepan A Hableány étterem épületében működő csemegebolt, a badacsonyi vasútállomás mögötti parkban, az 1960-as évek közepén

A dohányfüst amúgy is átjárja az irodalmat, a képnézegetést szépen kiegészítheti, ha közben bele-beleolvasunk Kosztolányi vagy Pilinszky írásaiba, a Hajnali háztetőkbe Ottlik Gézától vagy Vámos Miklós Anya csak egy van című regényébe. Mi Janikovszky Éva soraival búcsúzunk, a közelmúltban megjelent Naplóm című kötetéből: „És mit csinálsz te? Lehetetlen, hogy külön létezzél. Most csak itt ülsz az íróasztal mellett, és szívod azt a cigarettát, amelynek én érzem az ízét. Könnyű, bolgár cigaretta. Keskeny arany karika van a végén. Pontosan addig szoktam szívni.”

Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik