Rozit hét éve hoztuk el az Illatos úti ebtelepről. Vasárnap délelőtt volt, szemerkélt az eső, és a nagyon kutyás csajomnak pont addigra jött el az a pillanata, hogy nem bírja már tovább kutya nélkül. Neki már másfél éve tartott ez az állapot. Vele ellentétben én koránt sem voltam kutyás ember, sőt, igazság szerint akkor még nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy lehetséges egy háztartásban élni bármilyen szőrös négylábú lénnyel.
Az ebtelep nagyon komolyan hangzik, de az igazság az, hogy a kutya valójában egyetlen estét töltött az intézményben. Két testvére társaságában előző délután érkeztek, reggel 10 körül pedig ő már távozott is, és gyanítom, hogy szürke és fekete rokonai sem voltak ott sokáig vendégségben.
Merthogy az Illatos út nem menhely, hanem a kidobott kutyák utazásának legfélelmetesebbike, legalábbis az én fejemben biztosan így élt: lelketlen, ipari, sötét tónusú kép formázódott bennem róla. Meg az a szó, hogy gyepmester. Ehhez képest a valóság jóval kevésbé volt rémisztő: bár a kutyák számára fenntartott ketrecek és kifutók valóban elég siralmas látvány nyújtottak, az ott dolgozó emberek iszonyú kedvesek és segítőkészek voltak, és meglepő módon az is látszott rajtuk, hogy kifejezetten szeretik az állatokat és alapvetően érdekli őket, mi lesz a sorsuk.
Rozi – aki ott lett Rozi, a korábbi nevét nem tudjuk, a névötlet meg hirtelen jött, előtte valami miatt nem is gondoltunk arra, hogy kell majd név – volt az, aki választott. Az egész hatalmas telep utolsó ketrecében ültek, majdnem nem is mentünk el odáig. Amint meglátott minket, odajött: fél perc alatt egyértelmű volt, hogy ő jön velünk. A kocsikázás nem hatott éppen jól rá: félt szegény és hányt, otthon aztán sírt egész éjjel. Másnapra viszont sokkal jobban lett és onnét már iszonyú sebességgel zajlott a beilleszkedés. Én lassabban szoktam a dolgot, az ember nem lesz egyik napról a másikra kutyás. Szerintem kellett vagy két év ahhoz, amire megszereztem a kutyás öntudatot is a kutya mellé. Ehhez persze nagyon kellett maga Rozi is, aki tényleg a világ legjobb természetű állata: barátságos, nyitott és a végtelenségig alkalmazkodó. Ennek megfelelően tökéletesen alkalmas kezdő kutyatartókkal megszerettetni a városi kutyás létet.
Egyszerű vele sétálni, simán közlekedik buszon is, és simán vihető a munkahelyre is. Emellett rajta keresztül megtanultam azt is, hogyan kell mindezt úgy csinálni, hogy lehetőleg senkit ne zavarjunk: póráz és kakazacskó mindig van nálunk és amilyen mázlink van, a szőre nem hullik, ugatni alig szokott, szóval a mások számára bosszantó dolgokat el tudjuk kerülni. Közhely, de igaz: a kutya megváltoztatja az embert. Az viszont nem igaz, hogy nem kutyásból sosem lesz kutyás. Fordítva viszont biztosan nem működik a dolog, ez a kapcsolat valószínűleg örökké tart.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
