Életem első cikkét 2001-ben, pár héttel az ikertornyok ledőlése után írtam, és nem állítom, hogy az azóta eltelt tizennyolc évben egyetlen interjú vagy riport előtt sem pánikoltam, de olyan rémület még sosem fogott el, mint 11. hó 11-én 11 órakor, amikor beléptem a Radnótiba, hogy anyagot készítsek az iskola 60. évfordulójáról. Az ember életében ugyanis viszonylag ritkán fordul elő, hogy egykori osztályfőnökével kell interjút készítenie.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
én alacsony, kövér kisfiúként 1986 és 89 között a Radnótiban tanultam töltöttem három évet, azóta eltelt tízszer ennyi, ami alatt talán egyetlen alkalommal beszéltem Schiller Mariann-nal fél mondatot, akkor is kínosan kerülve a tegezés-magázást – nyilván pont nem voltam ott a találkozón, amikor felajánlotta, hogy nyugodtan tegezzük. Mariann (korábban: Mariann néni) az iskola előtt vár. Rég voltam ennyire zavarban. Felajánlja a tegezést, megköszönöm, továbbra is hebegek, mint egy idióta, de már nincs visszaút.
Belépünk az épületbe, instant időutazás, látom magam előtt, ahogy ott rohanunk a többiekkel a folyosón, sercegő nejlonköpenyben, a három egymásba taposott poharas kakaót próbáljuk az ellenfél kapujába juttatni, és a szünet vége előtt megígérjük az intővel fenyegető tanárnak, hogy soha többé – szerencsére mindig más jött oda lefújni a meccset. Közben kapcsolok, hogy nem nosztalgiázni jöttem, az osztályfőnököm lelkesen mutatja, mi minden változott – és mennyi minden nem – az évek során, közben leülünk az interjúhoz, rátérünk az apropóra.
Mint kiderül, a hatvanadik évforduló a névadásra vonatkozik: 1959-ben vette fel az intézmény Radnóti Miklós nevét. Felmerültek más névötletek is, ráadásul, roppant korszerű gondolatként először női nevet akartak adni az iskolának. Így került a képbe Basilides Mária operaénekesnő, de genderszempont ide vagy oda, Radnóti minden szempontból jobb ötlet volt, hiszen a költő abban az évben lett volna ötvenéves, és az épület történetéhez amúgy is jobban illik, mint bárki más.
A Radnóti (mármint az iskola) utóbbi néhány évtizedének történetéhez pedig talán Schiller Mariann az, aki mindenkinél jobban köthető. Már diákként is a Cházár András utcai épületbe járt.
Persze az ember egy idő után úgy emlékszik az iskoláskorára, a fiatalságára, hogy nagyon jó volt, de nekem tényleg meghatározó élményeim voltak itt. A tanárok, a közösség, az együttlét – hát valamiért mégis csak itt akartam később tanítani
– érvel az osztályfőnököm, és hozzáteszi, ma már a tantestület hetedét egykori radnótis diákok alkotják, ami azért jól jelzi az iskola szerethetőségét.
Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható
És ezen a ponton elgondolkodtam – már amennyire egy interjú közben el lehet –, mi lehet a hely szuperereje. A szabadság? Amikor 1986-ban, hatodikosként radnótis lettem, már akkor úgy mondták (persze gőzöm sem volt, hogy ez mit jelent), hogy a Radnóti „szabad szellemű, nyitott hely”. Emlékeztetőül: ebben az évben a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárát még Kádár Jánosnak hívták, nekünk pedig vörös nyakkendőben kellett számháborúznunk az úttörőtáborban. Vajon a Radnóti név felvétele idejében is volt már ennek jele?
Szerintem a nyitottság, a szabad szellem mindig jellemző volt, a lehetőségekhez képest még a hatvanas-hetvenes években is. Miközben egy iskola nyilván nem homogén, mégis mindig úgy alakult, hogy a tanárokban, a diákokban a szabadság, a gondolkodás szabadsága nagyon erős volt.
És így van ez a mai napig, elég, ha a kockásinges mozgalomban való részvételre gondolunk, de, meséli Schiller Mariann, volt, amikor egy órában sztrájkolhattak a diákok, és az egész utca tele volt. És nemcsak diákokkal, de tanárokkal és egykori diákokkal is. Nagyon sokan voltak, voltunk, teszi hozzá. És ez az összetartás igaz a tanári karra is: amikor rákérdeztem a pedagógusok rendszerváltás környéki legendás szekértáborosodására, ami tudtommal – és minden általam ismert radnótis szerint is – erősen megjelent a Cházár András utcában is, azt a választ kaptam, hogy a mindenkori tantestület nagyon erős Radnóti-tudata felülírja a szekértábor-logikát. Amikor például a jóvátételek idején szóba került, hogy az épületet visszakapná a hitközség, azonnal összezárt a tanári kar.
Annyira egynemű és egységes lett hirtelen a tantestület, hogy az hihetetlen. A politikai, ideológiai ellentéteket egyértelműen felülírta az, hogy mi itt és együtt szeretünk lenni.
S fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek
A Radnóti másik erőssége talán az lehet – és ehhez elég három és fél percet eltölteni az intézmény weboldalán, hogy kiderüljön –, hogy itt a tananyag átadása mellett az emberré formálás is elsődleges. Egykori tanárom megerősíti a feltételezésemet, és állítja, a diákok is maximálisan partnerek ebben: több éve minden karácsony előtt adományokat gyűjtenek az L. Ritók Nóra vezette berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítványnak, illetve részt vesznek a + 1 szendvics kezdeményezésben, ahol a diákok plusz egy szendvics elkészítésével segítik a hajléktalan embereket. Legutóbb pedig sétaszínházban mesélték el a Radnóti épületében 2500 zsidó életét megmentő Ocskay László történetét.
Az Ocskay-előadás egyedi, kivételes, és fantasztikus volt. Közel kilencven ember dolgozott rajta, tanulók, tanárok, korábbi diákok. Az Igazgyöngy támogatása, a + 1 szendvics pedig mind-mind olyan projektek, amiket valaki elkezd, és azonnal becsatlakozik rengeteg diák és tanár.
Ha szigorúan csak az oktatást nézzük, akkor sincs szégyellnivalója az intézménynek: a hagyományos HVG-s iskolarangsorban mindig az első 10-ben, az utóbbi időben az első kettő közt van, tavaly meg is előzte az örök győztes Fazekast. Schiller felsorol néhány lehetséges okot.
Az iskola tanárai mindig megpróbáltak lépést tartani a világgal: az elsők közt vettük észre, hogy a digitalizáció a tanulás szolgálatába állítható, hogy már nem lehet a gyerekek elé kiállni és negyvenöt percet beszélni, hanem kooperatívan, csoportban kell dolgozni, projektmunkákat készíteni. Meg hát a már említett szabad szellem, amit nehéz megragadni: a tanárok és a diákok idővel lecserélődnek, de a láthatatlan, megfoghatatlan szellem megmarad.
Tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton
Hogy ne csak a pozitívumokról beszéljünk, rákérdezek, milyen tendenciák rajzolódnak ki a tanárképzésben. Ha valakinek, a radnótis tanároknak biztosan van rálátása a témára, hiszen gyakorlóiskoláról van szó, ahol állandóan újabb és újabb tanárjelöltek – ahogy mi hívtuk őket: kistanárok – bukkannak fel.
Van gond. Ez látható azon, hogy szakmailag milyen képességű hallgatók és hányan érkeznek, illetve közülük hányan mennek majd el tanítani. Nem sokan. Abszolút megértem azokat is, akik annak ellenére nem teszik, hogy a képességük egyébként meglenne hozzá.
A vezetőtanár azt mondja, vannak tantárgyak, amiknél évekig egyáltalán nem is látnak tanárjelöltet, ahová pedig rendszerint sokan érkeznek – magyar, angol, történelem – ott meglehetősen vegyes a felhozatal.
Messzeringó gyerekkorom világa
Van itt egy másik évfordulónk is, a rendszerváltásé, úgyhogy adódik a lehetőség bizonyos összehasonlításokra. Például hogy mi a legszembetűnőbb különbség az akkori diákok és a mostaniak helyzete között.
Az, ami a világban megváltozott
– válaszol Schiller, hozzátéve, hogy a Radnóti és a külvilág viszonya nem sokat változott: ők most is ugyanúgy mások, mint harminc éve, csak közben minden más megváltozott. Mások a kérdések, a gondok, másokat olvasunk, más kütyüket használunk. De gondolkodásban, odafigyelésben, a világra való nyitottságban, kritikus gondolkodásban az alapattitűdök nem változtak. Lehet-e bizonyos tárgyakban ugyanazt, ugyanúgy tanítani, mint 30 éve? A kérdésemre határozott nem a válasz, ma már másként kell a diákokhoz fordulni. A tanárnő azt mondja, egyre nagyvonalúbb a kötelező tananyaggal szemben, miközben a világ egyre szigorúbb.
Schiller – akár „az én időmben” – most is angolt és magyar nyelvet és irodalmat tanít, végig is mentünk tantárgyanként a legfontosabb változásokon.
- Angol: az eszközök.
Amikor te idejártál, még szalagos, majd kazettás magnót használtunk
– utal hajlott koromra tanárom (természetesen akaratlanul), ehhez képest ma már szó szerint minden technológia a rendelkezésre áll, fantasztikusan sok a lehetőség. Azt mondja, óriási változás az is, hogy az angol szinte a mindennapi nyelve lett a diákoknak.
- Nyelvtan: ha már a technológiáról beszélünk, beugrik, hogy amikor a kilencvenes években bejöttek a mobiltelefonok, kitört a pánik, hogy az SMS majd megöli a nyelvet, de legalábbis a helyesírást. Hogy mennyire voltak megalapozottak ezek a technológiai parák? A nyelvtantanár szerint semennyire.
Ebben nagyon radikális vagyok, azt gondolom, hogy soha ennyi ember nem írt, és nem olvasott. Gondolj bele, felszállsz a buszra, mindenki folyamatosan csetel. Jó, tesznek bele néhány mosolygós szmájlit is, de ettől még betűket írnak és olvasnak, olyan mennyiségben, mint korábban soha
– mondja, majd hozzáteszi: a technológia pont, hogy nem ölte meg a nyelvet, ahogy az sem, hogy bejött egy csomó angol szó. Szerinte ezek az angol szavak „olyan szépen simulnak bele a magyar nyelvtanba és nyelvi rendszerbe, hogy ihaj”.
- (Kötelező) Irodalom: itt – némi meglepetésre – azt a választ kapom a „mennyit változott” kérdésre, hogy nem eleget. Schiller Mariann azt mondja, a Magyartanárok Egyesületével együtt (amelynek maga is egyik vezetője) próbálnak egyre több művet behozni a kortárs irodalomból, ami persze azzal is jár, hogy a régiekből kevesebb kerül a nagyon kötelezők közé, mert bizonyos mennyiségnél többet nem lehet olvas(tat)ni. A hosszú, nagy regényekből kevesebbet tanítanak.
A vezetőtanár szerint egyáltalán nem baj, ha a gyerekek nem kanonizált művekkel kezdik az olvasást. De vajon jó ötlet-e a populáris, olvasás-népszerűsítő műveket beemelni a kötelezők közé, vagy így velük szemben is ellenszenv alakul ki? Schiller azt mondja, Harry Pottert például nem ölte meg a kötelezősége, bár nem lett olyan hivatalosan kötelező, mint az Egri csillagok. Szerinte itt is az a lényeg, hogy lépést kell tartani: a Harry Potter klasszikus lett, de közben rengeteg olyan mű is van, amit pár évig nagyon fontosnak érzünk, aztán meg már nem.
Két osztálynak is tanítottam Az éhezők viadalát, de lehet, hogy négy év múlva már senki nem fogja ismerni, akkor majd lesz helyette valami más. Kár, hogy a tanárképzés erre egyáltalán nincs felkészülve. Az éhezők viadalát én például nem ismertem, úgy találkoztam vele, hogy mindenki ugyanazt olvasta a pad alatt. Gondoltam, akkor már tegyük a pad fölé – így is történt, nem hinném, hogy elromlott tőle.
S mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem
Most persze kedélyesen diskurálunk a kötelezőkről, miközben előfordulhat, hogy a téma heteken belül teljesen más megvilágításba kerül: elfogadhatják az új alaptantervet, amelynek készítői között egy lelkes antiszemita irodalomtörténész neve is felbukkant – ott is hagyta miatta a NAT előkészítésével megbízott kutatócsoportot a magyar nyelv és irodalom tantárgyon dolgozó valamennyi szakértő. Mi sülhet ki egy ilyen új alaptantervből?
Igen nagy indulat van bennem, már csak azért is, mert tavaly elkészült egy nagyon jó NAT, ez a kormányzat kérte fel a szakértőket a megalkotására. Annyira jól sikerült, hogy rögtön elsöpörték
– mondja Schiller, aki szerint kiszámíthatatlan, mi következik.
Ha valóban ennek az irodalomtörténésznek látszó valakinek az ötletei valósulnak meg, akkor azt gondolom, sokan polgári engedetlenségbe kezdünk: egyszerűen nem az előírtakat fogjuk tanítani. Csakhogy itt nem rólunk van szó. Hanem az országról. Azokról a tanárokról, akik félnek, mert megfélemlítették őket, azokról az igazgatókról, akik szó szerint vesznek mindent, ami le van írva, azokról, akiknek nincs saját gondolata.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
