Két osztrák-magyar hadihajó kötött ki Jokohamában 1869 őszén. A Donau és az Erzherzog Friedrich bő egy évvel korábban indultak útnak Trieszt kikötőjéből Anton von Petz admirális parancsnoksága alatt, méghozzá azzal a céllal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felvegye a hivatalos kapcsolatot a Japán Császársággal. A delegáció és a japán diplomaták 1869. október 18-án barátsági, kereskedelmi és hajózási egyezményt kötöttek, amelyet később Ferenc József és Meidzsi Császár is ratifikált. Ettől kezdve, vagyis idén éppen 150 éve beszélünk japán-magyar diplomáciai kapcsolatokról. A kerek évforduló miatt érkezett a történelem során először Magyarországra igazi japán gésa. Nem is egy, hanem rögtön négy.
A gyakorlatilag minden nyugati ember eszébe azonnal bevillanó asszociációból kiindulva gyorsan tisztázzuk is: Ma már legalábbis egészen biztosan nem. A korábbi viszonyokról pedig nehéz pontos képet alkotni, mert minden forrás mást állít, maguk a gésák pedig értelemszerűen védik a kimonó becsületét.
A nyugatiak, így a magyarok túlnyomó többsége is Arthur Golden Egy gésa emlékiratai című 1997-es regénye, vagy még inkább a könyv alapján, azonos címmel forgatott, 2005-ös hollywoodi film alapján alkot képet a gésákról. Sayuki Fukagawa, a Budapesten vendégszereplő gésacsoport vezetője rögtön le is szögezi, hogy ez a kép nem túlzottan fedi a valóságot. Egyrészt a fiktív történet az 1930-as években játszódik, másrészt egy amerikai írta, ráadásul férfi. Hozzáteszi, ami számára a legfurább, hogy a filmben szereplő gésák kosztümjeinek, sminkjeinek nagyon kevés közük van a valósághoz. Képtelen megérteni, hogy az alkotók miért nem törekedtek a hiteles ábrázolásra.
A Sayuki Fukagawa, mint minden gésa esetében, művésznév. Az első tagot, vagyis a keresztnevet vagy a gésa választja magának, vagy a társai adják neki, míg a második tag, vagyis a családnév azt a negyedet vagy teaházat jelöli, amelyikhez a gésa tartozik, és egyben azt is jelzi, hogy a gésák olyanok egymásnak, mint a nővérek.
A Tokióban fekvő Fukagawa Japán legrégibb gésanegyede, Ausztráliában született, kulturális antropológiát tanult, japán kultúrára specializálódott. Kutatni indult Tokióba, pontosabban annak egyik történelmi negyedébe, Aszakuszába, de a misztikus, tradicionális közeg annyira magába szippantotta, hogy 2007 decemberében, egy egyéves képzést követően gésaként debütált. Az ő története is igazolja, hogy bár látszatra a gésák pont ugyanolyanok, mint akkor, amikor von Petz hajói megérkeztek Jokohama partjaihoz, rengeteg dolog változott az azóta eltelt másfél évszázadban.
Művésznők
Annyi biztos, hogy a gésalét soha sem volt egyenlő prostitúcióval, a szex legfeljebb csak kisebb, kiegészítő része lehetett a munkának. Maga a kéttagú gésa szó is azt jelenti, hogy művész: „gei”, azaz művészet, illetve „sha”, azaz valamit csináló személy. A gésák a kezdetektől a szórakoztatás, a tradicionális zene, tánc, költészet és társalgás mesterei voltak. Régebben, ahogy az Egy gésa emlékirataiban is, a lányok nagyon fiatalon, sokszor tíz éves koruk előtt kerültek a gésaházakhoz, nem ritkán úgy, hogy szegénységben élő szüleik eladták őket. Cselédként kezdtek, majd gésaiskolába jártak, hogy 15 éves koruk környékén maiko, vagyis növendék, majd 20 éves koruk után geiko, vagyis felnőtt gésa váljon belőlük. A maikók úgy csiszolódtak, hogy mindig egy geikóval párban dolgoztak, valahogy úgy, ahogy a jediknél a mester és a padavanja. A maiko és a geiko hajviseletük, öltözékük és kiegészítőik alapján könnyen megkülönböztethetők.
A maikónak mindig a háza választott patrónust, és előfordult, hogy a lehetséges jelöltek licitháborúkat rendeztek és egész vagyonokat fizettek egy első éjszakáért. A mizuage után a gésaház sohasem kötelezte a geikot, hogy lefeküdjön a vendégeivel, sőt: volt, ahol kifejezetten tiltották a gésáknak a szexet.
Ma már a mizuage is szigorúan szexmentes, köszönhetően elsősorban a Japánban 1956-ban bevezetett prostitúcióellenes törvénynek. A jogszabály egyébként meglehetősen rugalmas, csak a vaginális közösülés adás-vételét tiltja, minden másnak szabad utat enged.
Lazulás
A gésákat azért azonosították annyira makacsul a prostitúcióval, mert a valódi kurtizánok gyakran adták ki maguknak gésáknak, akinek a mai sztárokéhoz hasonló hírnevük volt, mesélte Sayuki a gésabemutatóval egybekötött vacsora előtt. Rámutatott, hogy a gésák életének talán legfontosabb aspektusáról esik a legkevesebb szó:
Mindig független, dolgozó nők voltak, akiknek nem akörül forgott az életük, hogy hogyan tudnának férjet találni maguknak. Saját, matriarchális társadalmat alkottak, melynek szabályrendszerébe és viszonyaiba a férfiaknak nem volt beleszólásuk.
Sayukitól megtudom, az is félreértés, hogy olyanok lennének, mint egy női szerzetesrend. Igaz, gésának lenni jóval több, mint egy munka. Bár a nők együtt élnek, és hagyományosan nem házasodnak, azért van magánéletük. Lehet párjuk és lehetnek gyerekeik. Mivel korábban sok lányt azért tiltottak el a szüleik a gésaságtól, mert ahhoz fel kellett volna adniuk a polgári tanulmányaikat, ma már járhatnak a gésák is egyetemre. Sayuki sem adta fel a tudományos pályáját, Japán egyik legjobb egyetemén tanít gésa kultúrát.
A modernizáció miatt a gésák misztikus világa egyre kevésbé titokzatos. Hagyományosan egy férfi csak úgy juthatott el egy olyan vacsorára, amelyiken gésák szórakoztatták az embert, ha volt valaki, aki beajánlotta, kezességet vállalt érte — ma már gyakorlatilag bárki rendelhet gésát az interneten. Csak nem árt elővigyázatosnak lenni, mert egyre a több a kókler.
Ahogy Sayuki csoportja is, több gésa járja a világot amolyan kulturális nagykövetként. Bár a hagyományos gésavacsora szűk körben zajlik, amitől a hangulata intim és emberközeli, Sayuki szerint a budapestihez hasonló, 20-30 fős közönség előtti fellépések is autentikus ízelítőt adnak az élményből. Azt mondja, a varázs akkor kezd szertefoszlani, ha egy gésára több jut 5-6 vendégnél.
Kóstoló
A vacsora picit döcögősen indult. A négy gésa ide-oda járkált az asztalok között, mindenhová leültek kicsit beszélgetni. A pincérek tanácstalanul néztek egymásra, hogy mit csináljanak, ha már hozniuk kellene a következő fogást, de sokan még hozzá sem értek az előételhez.
Mind a négy gésa időzött kicsit az összes asztalnál, így megtudtam, hogy Budapestből az Operaház tetszett nekik a legjobban, ahol egy előadást is láttak, másnap pedig az egyik fürdőbe készültek, amit izgatottan vártak. Egyikük, Taematsu elmesélte, hogy ő járt már Magyarországon. Mivel a tradicionális japán zene mellett a másik szenvedélye az elektronikus zene, néhány barátjával elmentek az Ozora Fesztiválra.
Asaka azt mondta, hogy tíz japán kislányból kilenc legalább egyszer elgondolkodik azon, hogy ha felnő, gésa lesz, de valójában csak kevesen lépnek erre az útra. Ő maga is sokat vacillált, de aztán úgy döntött, szeretné a hazája kultúráját ápolni és népszerűsíteni.
Mire az ötödik fogáshoz értünk, már egészen gördülékenyen haladt a vacsora. Aztán a gésák hirtelen eltűntek, hogy a desszerttel együtt szolgálják fel az előadást. Tradicionális hangszerekkel kísért, régi dalokat, és apró léptekkel, legyezőkkel, légies mozdulatokkal lejtett, kis történeteket mesélő táncokat. Aztán megmutatták, milyen egy japán ivós játék.
Az alapja a klasszikus kő-papír-olló, egy gésa játszik egy vendég ellen. Mindketten összezárt bokával kezdenek, a vesztes minden kör végén egy lépéssel szélesebb terpeszbe áll. A végső nyertes az, aki állva marad. A vesztes elesik, aztán pedig szakét iszik, és a következő körben még kevesebb eséllyel indul. Bár nem derült ki, azért gyanítom, hogy a gésák tudnak spárgázni. Az viszont meggyőződésem, hogy vannak annyira profik a villámgyors emberismeretet igénylő kő-papír-olló játékban, hogy csak akkor veszítenek, amikor akarnak.
Búcsúzóul még megkérdezem Sayukit, szerep-e gésa: más-e a személyisége, amikor fehér sminkben és kimonóban van, mint amikor civilben? Azt mondja,
gésának lenni életforma, ami nem csak addig tart, amíg be van öltözve. A gésa munkája nem olyan, mint a bármilyen más előadóé, akit egyértelműen elválaszt a közönségétől a színpad. A gésa együtt játszik a közönséggel, így hamar kiderülne, ha nem annak akarná kiadni magát, aki valójában.
