Hogyan került kapcsolatba a Magyar Gyermekmentő Alapítvánnyal?
1994-ben részt vettem a Máltai Mentőszolgálat önkéntesek számára szervezett elsősegély-tanfolyamán, aztán egy alapfokú mentőápoló-képzésen, majd ezek után a máltaiaknál dolgoztam önkéntesként. A gimnázium után kerültem az Országos Mentőszolgálathoz, ahol hivatásos mentősként kezdtem dolgozni. Az alapítványhoz az induláskor, azaz 11 évvel ezelőtt Gesztes Éva doktornő hívott, elmondta, hogy indul egy itthon még újnak számító, Európában már régóta működő mentési rendszer, mentőorvosi kocsival.
Gondolom, a munkájában nincs két olyan műszak, ami nagyon hasonlít egymásra, de azért leírható egy tipikus nap?
Ha valaki nagyon régóta csinálja ezt, tapasztal bizonyos szabályszerűségeket, ismétlődéseket. Olyasmit, hogy például szeptember elején a reggeli órákban sajnos jellemző a gyerekgázolás. A gyerekek ilyenkor még nem akarják elfogadni, hogy vége a nyárnak, napsütéssel és élményekkel feltöltődve szaladgálnak, meglátják régen látott osztálytársukat, átrohannak az úton, és megtörténik a baj.
Utána délelőtt jönnek azok az esetek, amikor a gyerekek az iskolában lesznek rosszul, például leesik a vércukruk. Ma már akkora nyomásnak vannak kitéve a diákok, néha annyira idegeskednek, hogy elkezdik kapkodni a levegőt, funkcionális rosszullét lesz úrrá rajtuk. Napközben a háztartási balesetek jellemzőbbek: kisebb gyerekek magukra rántják a forró teát, levest, vagy valamit félrenyelnek. Este – mondjuk egy kruppos szezonban – jön az, hogy fulladnak a gyerekek. Most megpróbáltam felvázolni általánosabb jelenségeket, de ha mondjuk reggel történik egy lakástűz vagy egy uszodai klórgáz-mérgezés, ahol 30-40 sérültet kell ellátni, akkor az nyilván átalakítja az egész napot. A mentés egyik különlegessége épp az, hogy teljesen kiszámíthatatlan.
Ezek teljesen átformálják az ember napját – és utána az életét is.
Hány autóval mentenek?
Budapesten, Győrött, Pécsett van 1-1 autónk, és a nyári szezonban a balatonlellei állomásra telepítünk még egy kocsit, amellyel a másik három autó személyzete pluszban vállal szolgálatot. Ezekkel a kocsikkal 200 kilométer per óra feletti utazósebességgel lehet vonulni, tehát az M7-es környékét és Somogy megyét elég jól le lehet egy autóval fedni.
Weboldalukon azt írják, hogy 18 ezer gyereket mentettek eddig. Hogy létezik, hogy nem kapnak egy fillér állami támogatást sem?
Amit mi csinálunk, az egy szolgáltatás, épp olyan, mint hogy most kihozzák nekünk a kávét itt a kávézóban. A szolgáltató az állam, az ő felelőssége, hogy ezt a szolgáltatást biztosítsa az állampolgárok részére. Az Országos Mentőszolgálattal való együttműködésben áttételesen megjelenik az állami támogatás. Mi nagyon örülnénk, ha ez az alapítvány nem létezne: nekünk sok a munkánk vele, pályázni kell, elő kell teremteni a pénzt az oktatásra, képzésre, a legkorszerűbb és az egyszer használatos eszközökre. Mondok egy példát: egy csontba fúrható tű 30-35 ezer forintba kerül. Ezt egyszer használom és eldobom. Ezekre elő kell teremteni a pénzt. Mi pedig menteni szeretnénk, nem céget vezetni. De egyelőre ez tűnik a leghatékonyabb megoldásnak.
Mennyire lehet így előre tervezni?
Azért nehéz tervezni, mert az 1 százalékok határozzák meg, hogy mit tudunk megvásárolni. Ami komoly költség, és amire Magyarországon lehetetlen támogatót találni, az az orvosok utaztatása – és itt nem arra kell gondolni, hogy elküldjük őket Dubajba egy remek kongresszusra, hanem arra, hogy orvoshiány van, és ezért például a győri autónkon olyanok dolgoznak, akik Szombathelyről, Mosonmagyaróvárról vagy más környező településekről járnak. Ezt az utazást nekik ki kell fizetni, nem várhatjuk el, hogy a bérükből napi öt-hatezer forintot elköltsenek üzemanyagra. Ezt a terhet is vállaltuk, hogy működhessen a rendszer, és ne függjünk attól, hogy a mentőszolgálat tud-e rá pénzt biztosítani. És akkor még nem beszéltünk az autók javíttatásáról, karbantartásáról, az egyenruhákról. Vagy például ott vannak azok a speciális eszközök, mint például a helyszínre kivihető mini laborkészülék. Hárommillió forintba kerül – de megmentheti egy gyerek életét.
Meg tudja becsülni, hogy ön személy szerint eddig hány gyermeket mentett?
A mi statisztikánk szerint ezzel az autóval valamivel több mint ötezret.
És a statisztikák szerint milyen esetekhez riasztják leggyakrabban?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy az „Egy pillanatra nem figyeltem oda”-típusú balesetek a leggyakoribbak. Ezekből adódnak a balesetek, mérgezések, az égési sérülések, vagy hogy áramütés éri a gyereket az alatt az egy pillanat alatt, amíg a szülő mással van elfoglalva. És amikor ez tragédiába torkollik, a szülő rájön, hogy az a pillanat mit ért volna. Ide kapcsolódik a tájékozatlanság is. Mondok egy példát: valaki a csecsemőhalál megelőzése érdekében vásárolt egy légzésfigyelő készüléket, és használta is, csak épp nappal ki volt kapcsolva az eszköz. De ugye egy csecsemőnek alvás szempontjából tökéletesen mindegy, hogy nappal van vagy éjszaka, így ha épp napközben alszik, akkor ez a tragédia éppúgy bekövetkezhet. Ezek a legszörnyűbb esetek: amikor rendelkezésre áll az eszköz, de nem használják, méghozzá a nem megfelelő tudás vagy a tájékozódás hiánya miatt. És honnan kapna erről információt? Hát sehonnan. Az iskolában nem tanítják: én végigolvastam a Nemzeti Alaptanterv egészségügyi részét, aminek az információtartalma eléggé távol van attól, amikkel mi nap mint nap találkozunk.
Mi a legfontosabb a megelőzésben?
Hogy a szülők ne gondolják azt, hogy a gyereknek mindent szabad. Kellenek a korlátok, amik nekik inkább kapaszkodót jelentenek. Nem szabad úgy hozzáállni, hogy a gyerek bármit szabadon csinálhat a lakásban, mert „ugyan, mégis mi történhet vele”, „mi is felnőttünk”,” a mi kutyánk nem harap”. Igenis ott kell mellettük állni, mert ilyenkor jön az, hogy „csak egy pillanatra nem figyeltem oda”. Ilyen esetből nagyon-nagyon sokat látunk.
Ha már itt tartunk: az előadásában említette, hogy a balesetek után a szülők néha – persze segítő szándékkal – tovább rontanak a helyzeten. Mit csinálnak rosszul?
Az egyik legtipikusabb eset, amikor a szülők mindent megpróbálnak, hogy eltávolítsanak a gyerekből egy légúti idegentestet, azaz egy félrenyelt ételt vagy lenyelt tárgyat. Azt gondolom, hogy ennek azért utána lehetne nézni. Az interneten persze van sok butaság, de bármilyen ábrából vagy leírásból kiderül, hogy a légutakba lehetetlen lenyúlni. Azok olyan szűkek, hogy ha onnan megpróbálunk kipiszkálni valamit, akkor csak rontani tudunk a helyzeten, és még lejjebb nyomjuk az elzáródást okozó tárgyat.
Ugyanígy óriási probléma, ha a csecsemőből próbálnak meg idegen testet eltávolítani. Sokan azt gondolják, hogy ha egy gyerek elkezd fulladni, akkor ha fejjel-lefelé rázzák, és még ütögetik a hátát is, akkor a tárgy kiesik. Igen, nagy valószínűséggel kiesik, csak épp közben a lefele tartott, rázogatott baba a rendkívül vékony erek megszakadása miatt agyvérzést kap, és az ütéstől sérülhet a gerincvelő, tehát még le is bénulhat. Ezen kívül még olyat is hallottunk, hogy fakanállal próbálták meg az elzáródást megszüntetni, amivel az a gond, hogy olyan súlyos vérzést okozhatnak, amit akár mi sem tudunk elállítani a helyszínen. Tehát nem tudunk légutat biztosítani, mert ott az idegen test, de emellett a vérzés miatt nem is látunk semmit – így az esélyeink nem túl jók. Ezek nagyon veszélyes dolgok, amiket jó lenne tudatosítani.
Azt már tudjuk, hogy mit nem szabad csinálni. Hogyan tudunk segíteni?
Amíg a beteg képes hatékonyan köhögni, tehát valamennyire átjárhatók a légutak, addig nem szabad semmit sem csinálni, hiszen a köhögésnél nagyobb nyomást mi sem tudunk generálni mesterségesen, ezt kiszámolták. Mentőt kell hívni, mert ez a helyzet még romolhat. Ha valaki nem köhög, és látszik, hogy oxigénhiány lépett fel nála, akkor felnőtteknél próbálkozhatunk a Heimlich-manőverrel, gyerekeknél pedig átfektetjük a lábunkon, úgy ütünk a lapockák közé ötöt, és ezek után próbálkozunk a Heimlich-manőverrel. Csecsemőknél pedig az alkarunkra kell fektetni a beteget, picit lejtőztetni a babát és a lapockák közé kell ütni ötöt.
Milyen tárgyakat bányásztak már elő gyerekek nyelőcsövéből?
Előfordult, hogy
Nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy a légút elzáródását földimogyoró, kukorica, rizs vagy a szőlőmag okozta. Mostanában gyakran tapasztaljuk, hogy a szülők mintha azon versenyeznének, hogy kinek a gyereke kezd el korábban enni szilárd ételeket, és azzal villognak, hogy „az én gyerekem féléves, és már mogyorót, epret eszik”. Ez az allergiás reakció miatt is veszélyes, hiszen a csecsemő szervezete egyáltalán nincs felkészülve ilyesmire. Másrészt ezek a kis magok olyan fulladásokat okozhatnak, amitől meg is halhat a beteg.
Fussunk végig a gyerekekre leselkedő veszélyeken. Először is: játszótér.
Egyfelől az a tapasztalatunk, hogy a szülők egy része úgy gondolja, hogy a játszótér úgy van kialakítva, hogy a kerítésen belül semmilyen gond nem lehet, így nyugodtan belemélyednek a telefonjukba. Csakhogy a gyerekekre a kis kollégáik jelentik a veszélyt, akik esetleg megpróbálják lelökni őket a csúszdáról vagy a mászókáról. De közben szerencsére az is látható a játszótereken, hogy a közösségek tagjai jól ismerik egymást, és a legtöbb szülő most már tudatosan figyel nemcsak a saját gyerekére, de a többire is, és nyugodtan rá mer szólni az idegen gyerekre is, ha ezzel bajt előzhet meg. Gyakori gond, hogy mozgás, játék közben etetjük a gyerekeket, ebből sok félrenyelés adódik. A hintázó gyerekek körül szaladgál a többi gyerek, ez is komoly baleseti forrás.
És ha mégis megtörténik a baj?
Akkor az a legfontosabb, hogy egy sérültet ne mozgassunk. Sem a törését, sem a rándulást, mert az fájdalmas, és a mozgatása újabb sérüléseket okoz; a ficamot nem célszerű visszatenni. Ami viszont fontos, hogy figyeljünk a saját lélekjelenlétünkre, és lehetőleg ne ájuljunk a megsérült gyerekünk mellé. Ha a beteg eszméletlen, a légzés a prioritás, tehát helyezzük stabil oldalfekvésbe, úgy, hogy közben vigyázunk a törött testrészre. De ha a gyerek csak leesett és fájdalmai vannak, akkor takarjuk be, óvjuk a kihűléstől, és semmiképp ne mi akarjuk bevinni a kórházba, mert lehet, hogy tovább rontunk az állapotán.
Várjuk meg a mentőket, ők ellátják a beteget a szükséges eszközökkel és gyógyszerekkel. De legalábbis hívjuk fel a 104-et, és járjunk el úgy, ahogy a diszpécser javasolja.
Mik a legfontosabb tanácsok a strandszezon előtt?
A legfontosabbak a szokásosak: a gyerekek se menjenek vízbe felhevült testtel, és természetesen sekély vízbe ne ugorjanak fejest. Ami talán ritkábban hangzik el, de ugyanilyen lényeges: a mentőmellény legyen a kornak megfelelő, a piciknél olyan, ami alul is össze van csatolva egy pánttal, hogy a gyerek ne tudjon kicsúszni, és legyen galléros, mert így nem kerülhet az arc vízszintje alá. Ezt minden vízbiztosan úszni nem tudó gyermekre fel kell adni, ha mélyvízben van, csónakázik, vitorlázik, evez, vízibiciklizik…
Hogyan lehet biztonságos az autózás – azon kívül, hogy gyerekülést használunk, és a KRESZ-t betartva közlekedünk?
A gyerekek ne egyenek az autóban, a már említett fulladásveszély miatt. És vezessünk azzal a tudattal, hogy gyerek ül mögöttünk – épp tegnap voltunk egy esetnél, ahol apuka három gyerekkel utazott, és két kocsit összetört. Ami még fontos, hogy elfogadtassuk a gyerekkel, hogy be van kötve a biztonsági öv, és ez őt védi. Ha csecsemőt kötünk be előre, ne felejtsük el kikapcsolni a légzsákot.
Az előadásában említette, hogy ezt a saját gyerekeinél egy spéci családi vetélkedővel érte el.
Egy verseny a gyereknél mindig jól működik, mert motiválja őt. Győzni szeretne, legyen szó bármiről – és ha a biztonsági öv becsatolása versenyként működik, akkor abban is szeretne a legjobb lenni. Az volt a célom a játékkal, hogy hátranézés nélkül is tudjam, hogy a gyerekeim bekötötték magukat. Így amikor elhangzik a „Bekapcs első”, „Bekapcs második”, akkor tudom, hogy indulhatunk. A gyerekeim nagyon komolyan veszik a csatát, legyenek akármennyire fáradtak, minden alkalommal őrült küzdelem van az elsőségért. És ha épp haragban vannak egymással, akkor is összefognak ellenem, mert „apát le kell győzni”. Ilyenkor leszorítják az övemet vagy tárgyakkal dobálnak meg. Mondani sem kell, hogy innentől nekik nem zavaró kötelesség az öv becsatolása, hanem teljesen természetes dolog. Mutathattam volna nekik horrorképeket arról, hogy mi történik azokkal, akik nem kötik be magukat, de az gondolom, így hatásosabb volt.
Ha már a balesetek szóba kerültek, tegyünk egy szomorú kitérőt: egységükkel kiutaztak a veronai buszbaleset helyszínére. Miben tudtak segíteni?
Az első hírek sok halottról és sok súlyos sérültről szóltak. A Külügyminisztérium keresett meg minket, hogy állítsunk ki egy csoportot, amiben van égési sebész, traumatológus és anesztes orvos, aki altatás, fájdalomcsillapítás, lélegeztetés terén tud segíteni. Magyarország három vezető kórházából vittünk szakembereket. Mellbevágó volt látni a lelkileg összetört gyerekeket, szülőket, családtagokat. Talán nem mindenkinek a pontosság jut eszébe elsőként az olaszokról, de mi azt tapasztaltuk, hogy az olasz hatóságok csodálatosan dolgoztak, és hihetetlen precizitással végezték a munkájukat. A hathatós segítségükkel el tudtunk jutni az összes beteghez, minden sérülttel tudtunk beszélni, tudtuk tájékoztatni a hazai kórházakat, hogy mire számítsanak; felmértük, hogy mire lesz szükség a betegek szállításához.
hogy elmondtuk nekik, hogy milyen jól ellátták a sérülésüket, beszéltünk arról, hogyan fognak gyógyulni, milyen kezelések várnak rájuk itthon. Fontos volt, hogy a sérültek magyar orvosokkal magyar nyelven tudtak beszélni.
Önben milyen érzések kavarogtak Verona után?
A fájdalom mellett leginkább azt éreztem, hogy hálás vagyok, hogy ott lehettem. Hogy a szavaimmal vagy akár a hallgatásommal tudtam lelkileg segíteni a gyerekeknek. Ha csak egyetlen gyereknek csak egy picit is könnyítettünk a lelkén, már megérte.
