Élet-Stílus

Pont, mint a drogosok: ezért szenvedünk szakítás után

500 days of summer (Array)
500 days of summer (Array)

Egész költészete és több zenei műfaja van csak a szakításnak, de azt csak az utóbbi időben kezdték vizsgálni, mi történik konkrétan az agyban. Szerelmi bánatban szenvedő önkénteseket toltak MRI-be és exeik fotóit kezdték el mutogatni nekik. Kegyetlen kísérlet, volt értelme.

Mindenki emlékszik az önmagával vívott epikus küzdelemre szakítás és pár pohár bor után: felhívjam? Vagy egy hülyeség? Természetesen hülyeség – jó esetben ott vannak a barátok, akik erről ilyenkor kiabálva és hadonászva győzködik az embert –, de hát a szakítás már csak ilyen, hülyén viselkedünk és kész. Vagy ez nem is törvényszerű? Tehetünk valamit, hogy megőrizzük a józan eszünket egy szerelmi csalódás után? Tudósok (még csak nem is britek) megvizsgálták.

Természetesen nem cáfolták meg, hogy az ember megbolondul, de végre kimutatták, hogyan történik ez. Több szerelmi bánatban szenvedő önkéntest fektettek rendszeresen, a szakítás utáni lábadozás különböző fázisaiban MRI-gépbe és megnézték, mi történik az agyukban. Az eredmény félig-meddig meglepő: azt találták, hogy pontosan ugyanazok a területek „gyulladnak ki”, mint amelyeket kezdő pároknál látnak, a nagy összegabalyodás utáni mézeshetek-periódusban. Tudják, amikor a friss szerelmes haver sosincs ott, ha mégis, csak a másikról képes beszélni és úgy általában gusztustalanul cuki.


Marc Webb: 500 Days of Summer (2009.)

Az MRI-be tolt önkéntesek valószínűleg még hálásak is voltak a figyelemelterelésért… addig, amíg frissen elvesztett szerelmük fotóit nem kezdték mutogatni nekik. Az ingerre szabályosan felgyulladt a szürkeállományban található törzsdúc, a nucleus caudatus, amely példul a jutalmazásért felel. Pontosan az történt, mint ami a kezdeti „nem tudok másra gondolni”-időben szokott: a neuronaktivitás hatására dopamint termelt az agy, amire a központi idegrendszer úgy reagál: „még akarok”. Azaz hiányozni kezd a másik és vele akarunk lenni.

Ez az ingerre adott válaszreakció fakul el szép lassan, ahogy a pár összeszokik. ez teljesen természetes és nem jelent semmi rosszat, főleg, hogy egy egészséges kapcsolatban azért a partner gondolata mindig képes megbirizgálni a jutalmazó neuronokat. Szakítás után azonban az egész kezdődik előröl. Kivéve, hogy nincs, ami csillapítsa a vágyat: a másikra már nem számíthatunk. Az elvonás pont olyan, mint a drogfüggőknél: az idegrendszer így még több dopamint termel, hogy válaszreakcióra sarkalljon minket (ekkor jön a leküzdhetetlen inger, hogy felhívjuk, üzenjünk, megnézzük Facebookon), amitől csak még elviselhetetlenebb lesz a hiány.

A megbolondulás – azaz az éjjel, részegen megejtett telefonok – oka, hogy a szakítás sokkal elemibb reakciókat vált ki az agyból, mint bármely más szociális visszautasítás – magyarázta Lucy Brown agykutató. A dopamin kiváltotta hiányérzet inkább az éhséghez, szomjúsághoz hasonlítható, azaz ösztönszerűbb, mintha csak simán kiközösítenék az embert valahonnan. Utóbbi érzés a szakításhoz képest tudatos, kognitív. Mindennek alapvető biológiai okai vannak: a természet így próbálja összetartani az embereket, esetünkben két embert, amelynek a vége jó esetben utódnemzés.

Brownék kutatása nem az egyetlen volt: két másik vizsgálat kimutatta, hogy nem csak a jutalmazó neuronokat aktiválja a szakítás élménye, hanem a fájdalomért, fizikai rosszullétért felelőseket is. Pontosabban nem is a fájdalomérzést kiváltó régiók gyulladnak fel, hanem a fájdalomra adott reakciókat kiváltók, azaz konkrét fájdalom nincs, de amit érzünk, az olyan, mintha lenne. Mellkasi szorítás, összeránduló gyomor, furcsa süllyedésszerű élmény – ezek bizony valódi, fizikai reakciók, amiket stresszhormonok okoznak, szó nincs szenvelgésről, nem csak „beképzeljük”, hogy belebetegszünk, amikor éppen kidobnak. A hirtelen, intenzív érzelmek kiváltotta szívizomgyengülésnek neve is van, Takotsubo kardiomiopátia, azaz

összetört szív szindróma,

amely akár halállal is végződhet. Igen, tényleg ez az orvosi neve.

Ha már elkezdték képalkotó eszközökkel vizsgálni a szerencsétleneket, akkor végig is csinálták a projektet. A fájdalom intenzitása és hossza természetesen egyénenként változik, de azt most már orvosi tényekre alapozva kimondhatjuk, hogy a szakítás utáni „magam alatt vagyok”-fázis fél évtől két évig tart, azaz ekkora válik különösebb vihart nem kavaró emlékké.

Szerencsére egy kicsit befolyásolhatjuk: az, hogy meddig vagyok padlón, a döntéseinken is múlik, nem csak azon, hogy hogy vagyunk huzalozva. Az MRI-felvételeken ugyanis tisztán látszott, hogy nem csak a fájdalom körüli és a jutalmazó neuronok aktívak, hanem azok működése is felerősödik, amelyek a külvilágtól érkező impulzusokat dolgozzák fel, illetve a viselkedést irányítják (át). Azaz – magyarázta Brown – az agy, miközben dopamint termel, amely idióta viselkedésre sarkallja az embert, közben megpróbálja meggátolni ez utóbbit: igyekszik más örömforrás felé terelni a „felhasználót”. Segíthetünk neki némi memóriakontrollal, vagy ha úgy tetszik, viselkedésprogramozással: amikor – nyilván rendszeresen – eszünkbe jut, milyen jó volt a másikkal, próbáljunk inkább tudatosan a rossz élményekre, emlékekre fókuszálni. Így akár hetekkel, hónapokkal hamarabb helyre állhat a világ rendje.

Arról viszont sajnos egy szó sem esett, mi megy végbe annak a fejében, aki szakít. Az egy következő kísérlet lesz, már ha találnak olyat, aki hajlandó elektromágnessel felszeleteltetni a saját agyát, miután kidobott valakit.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik