Felnőttkoromnak még nem volt legszebb nyara. Cserébe jól ismerem az áprilisi pezsgést, mintha a vérem nem venne tudomást sem az évekről, nem lenne tudatában annak sem, már rég betagozódtam az úgynevezett fogyasztói társadalomba. Zubog, pezseg, ficánkol, nem marad és nem hagy békén. Hogy aztán szeptember közepén, az első ökörnyálas, fátyolos reggelen gyomortáji szorítás figyelmeztessen: elmúlt a nyár. Vége.
Megint nem történt semmi. És valóban, a nyár újra ellobban, itt hagy újra magammal, magamban, oda dob koncául a télnek. Magamra hagy ezzel a megnevezhetetlen, kimondatlan halvány csalódással, hogy újra várjam, reméljek és áprilisban újra zubogjon bennem a vér, ha csak percekre is.
Minden felnőttkori nyárban benne van a gyermekkor vesztesége, a be nem teljesült szerelmek fájdalma, az el nem csókolt csókok íze, a szabadság rég elfeledett érzése.
A felnőttkori nyarak izgalmát nem első szerelmek, nagy barátságok, feledhetetlen csínytevések adják, hanem az, hova tesszük két hónapra a gyerekeket, marad-e szabink arra a négy-öt napra, mikor már tényleg sehova nem tudjuk őket elvinni, beadni, táboroztatni és a mamák sem érnek rá, a barátnő festi a nappalit, a szomszéd kiscsaj, akit néha le tudunk kenyerezni egy-egy ezres fejében, a belőlünk összegyűjtött ezresekből fesztiválozni megy, az anyja pedig feltűnően kerül minket.
Valahogyan, számos csoda, néhány apró varázslat és a tűrőképesség határán túli rugalmasságból kicsikart döntés beiktatásával minden évben úgy tűnik, sikerül megnyerni a csatát, a „nyár15” excel táblázat kinyomtatva, felrajzszögezve az előszobában, már csak az a kérdés, hogy a két gyerek nyarára alsó hangon számolt közel félmillió forintot, honnan szedjük össze. És főleg mikor.
Így lesz a nyárból hajsza, ideges kapkodás, fejvesztve menekülés előre, a hétfőből a szerdába, a péntekből a hétvégén át az újabb hétfőbe, így lesz a fejünk káptalan, sej-haj, cigányélet, hátizsákból be, bőröndből ki, elveszik a strandpapucs meg a fogkefe, küldjük gyorsan, mert a papa már megígérte a fürdőzést, várják nagyon.
Hétvégén pánikszerű mosás, Semjén-nap előtti este bevásárlás, ne felejtsük el a semmit, nemcsak a hajunk, idegeink is izzadt lucsokként tapadnak a fejünkre, csak utóbbiak belülről. Semjén-napon együtt a család, ha a helyi fesztiválra megyünk ki, az tizenöt-húszezer, ha a Balatonhoz ugrunk le, az úgy negyven. Plusz a benzin.
Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy az éves kétheti szabadságot együtt vesszük ki, akkor a gyerekeket még nem hozzuk haza a mamától, vagy maradnak még egy hetet a kézműves táborban, mert az év során elmaradt ház körüli teendőket most van idő megcsinálni. Meghúzzuk, ami kilazult, állítunk azon, ami megvetemedett, kicseréljük, ami letört, berepedt, kiszakadt, behorpadt. Megjavítjuk, ami csöpög, ami csurog, ami kijár, ami majd’ kiszakad a tokjából. Veszünk egy újat a régi helyett, és már rég nem nevetünk azon, ha a gyerekek megkérdezik, idén megyünk-e nyaralni, azt válaszoljuk, igen, odaállunk az új hűtő elé, nézzük és a nyaralásra gondolunk közben. Azon se, hogy persze, a Járda-szigetekre.
Az utolsó gyerektelen estén elsétálunk abba a hangulatos kis étterembe, rozét és félszáraz fehéret iszunk, a drágább fajtából, koccintunk vacsora előtt és után is, adunk a desszertből villával egy falatot úgy, mint régen, tán még a szemünk is összecsillan még, de hazafelé szótlanul megyünk egymás mellett és azon gondolkodunk: hát ennyi? Ez a szabadság? Ez a SZABADSÁG?
Két hét az élet, két hét a nyár. Munkapszichológusok szerint is ennyi jár. Tizennégy nap. Az évi rendes. A nem munkapszichológusok igyekeznek bebizonyítani, hogy ennyi idő alatt ki lehet. Mindent. A jövő évet is. És ez jár.
Ennyi jár.
Közben tombol a nyár. Esténként nyári virágok illatával terhes a levegő, szinte fojtó. Alkonyatkor madarak pletykálnak arról, mi történt aznap, apró zöld békák kérik az esőt. Este tízkor még langyos a homok, a beton, simogató a meztelen talpnak. Kósza hullócsillagok ígérnek fűt-fát. A Duna szagát hozza az esti szél, susognak-súgnak a hullámok. Nappal forró a beton, az áthevült vas szaga keveredik a vattacukor illatú olcsó parfümök illatával, napszítta lófarkak libbennek, vihánc, színes saruk, óriásnő az óriásposzteren, óriásnapszemüvegben. Csobog a szökőkút, és valószerűtlenül kék az ég.
Valahol, ahol a nyárban maradt még életöröm, felszabadultság, nevetés. Ahol a nyár azt jelenti, ünnepelni, táncolni, énekelni, gyereknek lenni jó! Ahol a szabadságot nem évi rendesben mérik és nem kell róla egyeztetni, nem kell előre bejelenteni. Ahol a szabadság nem azt jelenti, hogy két hétig élsz nagyjából úgy, ahogy. Úgyahogy.
A nyár most taposómalom egyetlen célért: hogy mindenki rosszul érezze magát. Az anya, mert a gyerekekkel lenne jó lenni. Mert az emberével lenne jó lenni. A férj, aki ugyanezt szeretné. A gyerekek, mert a szüleikkel szeretnének lenni. A nagyi, mert szeretne többet segíteni, de nem tud. A másik nagyi, mert ez a fránya műtét nem nagy kunszt, de utána hetekig tart a lábadozás, szegény lányom most hova rakják a gyerekeket? A kolléganő, mert ő akkor akart szabira menni, amikor mi, mi meg akkor, amikor ő, de nem lehet cserélni Az Évszázad Projektje miatt. A főnök, mert mindenki szabira akar menni, holott végre itt az Évszázad Projektje.
Aztán, ha valamelyik júliusi este beszűrődik a hálószobába, hogy hol van az a nyár, hol a régi szerelem, akkor dühöngünk, hogy amúgy se lehet dögleni ebben a rohadt melegben, a klímás is csessze meg, két hete ígérgeti hogy jön, de csak nem ér ide, még ez az utcabál is, utálom a nyarat, egyébként is, milyen hülye rak be egy utcabálon operettet, azt csak csavarós hajú vén nyanyák meg hülye osztrákok hallgatnak, nyár… gyereknek való az. Amíg még gondtalanok.
