Élet-Stílus

Felfordul a gyomor a magyar gasztroforradalomtól

Mediterrán bébirépa és kristálycsillár a budiban. Vasalt csirke tetves leanderrel. Gasztro-dühöngés nyár végén.

Hogy a magyar ember az év, sőt, a nap bármely szakában talál alkalmat a zabálásra és nincs olyan ünnep, évforduló, esemény, társadalmi és/vagy kulturális összejövetel, ahol ne enne, nem ócska kis felvezető, nem Hajni-féle sejtés, hanem tény. És nem is ennek a cikknek a témája, hanem az ezt követőé.

Most arról beszélünk, ha nagy ritkán azért ülünk le vagy be valahova, hogy együnk, mert éhesek vagyunk, miért megy el a kedvünk az élettől is.

Mielőtt belekezdenék, szögezzünk le egy-két dolgot, mindenekelőtt azt, hogy szeretek enni. Szeretem a jó ételeket, közel áll hozzám a hagyományos magyar konyha, de ismerem és el tudom készíteni más népek ételeit. is. Nem vagyok sem paleós, sem makrobiotikus, sem vegán, sem hedonista. Teszek rántást a zöldbabfőzelékbe, tudom, mi az a bogyiszlói paprika, nem passzírozom a hallét, és ha nagyon muszáj, megpucolom a törpeharcsát. Tudom, mi az a T-bone steak, de azt is, mi a katakönyöke. Nem vagyok gasztrosznob, de nyitott szemmel járok az ő világukban. Nem tartom, hogy magyar ember evés közben nem beszél, mert szeretek másokkal együtt lenni és enni és szeretek főzni a szeretteimnek.

Fel tudom sorolni azt a 30-35 éttermet, ahova mindenképpen be kell ülni, ha kulináris élményekre vágyunk, tudom, hol van Pesten jó fish&chips és azt is, hol lehet Vác mellett kapirgálós tyúkot venni. És ha valaki fél szemmel figyelte az elmúlt évek gasztronómiai forradalmát, legalább kétszer megvett egy színes magazint, vagy vasalás közben a TV Paprikával háttértévézett, az is fel tudja sorolni mindezt, egyrészt, mert évek óta ugyanazok futják ugyanazokat a köröket, másrészt, a gasztronómia is kimeríthető téma, még akkor is, ha erről nem akarunk tudomást venni.

Szóval, ki vagyunk művelve piszkosul és már a nagymamák is úgy készítik a sütőtők krémlevest sonkachips-szel, mintha sóba-vízbe krumplilevest sosem csináltak volna, de a vizes lapocka ezerkettőér’ utánunk vágva, meg a Zélelmiszerkönyv még mindig sötét fellegként lebeg a világhírű magyar konyha csudakék egén. Igen, ez most cinizmus volt.

Mert lekophat könyékig a Mautner Zsófi keze, amivel a fakanalat forgatja, beszélheti rojtosra a száját a Stahl, és szórhatja a koriandert a Feri úgy a citromos krumplifőzelékbe, mintha ingyen vóna, a legtöbb helyen nem történik semmi.

Rosszul fogalmaztam: ugyanaz történik, mint a nyolcvanas évek második felében és rögtön lépjünk is túl az unott pincéreken meg azon, hogy hosszú negyedórákat üldögélhetünk a pecsétes abrosznál étlen-szomjan, mire méltóztatik odafáradni valaki „na, ez a lúzer biztos a főnöke pénzén, útközben ült be, különben nem tellene rá” arckifejezéssel megkérdezi, adhat-e étlapot. És azon is, hogy feltételezi, fejből tudom, milyen üdítőt tart az étterem. A dreheres napernyőkről, az amsteles söralátétekről meg úgy álleszcuzámmen az ízléstelenségről sem szeretnék szólni. Ezt tegnap döntöttem el végérvényesen, mikor a női klotyó előtti falon megláttam a fekete-ezüst mintás bársonytapétát a műkristály csillárokkal. Biztos van, akinek tetszenek a fehérre meszelt muskátlis szekerek, én lábrázást kapok az ilyesmitől, de kinek a pap.

De vissza a giccsbudiból az asztalhoz, és ha már ott vagyunk, rá is csapnék. Merthogy

az a vendéglátós, aki a saját éttermében, amit ráadásul mediterránnak mond, nyilván a két kornyadozó és tetves oleander miatt, augusztus közepén a „vegyes zöldségköret” illetve a „grillezett zöldségek” alatt konzerv zöldborsót, konzerv bébirépát, konzerv karfiolt (!) ért, úgy, hogy mindennek csimborasszójaként a szuperben vásárolt, napot nem látott paradicsomot úgy vágja oda négybe vágva a tányéromra, hogy a szárnál levő zöldet sem vágja ki, az rohadtul szégyellje magát és csak azért nem írom, hogy dögöljön éhen, mert azt írom helyette, hogy és menjen a búsba.

Nem is ott kezdem, hogy ez nem pénzkérdés, hanem igénytelenség. Hanem ott, hogy remélem, mindenki befogta a száját most egy pillanatra, aki a szíves magyar vendéglátással meg a magyar konyhával szokott példálózni. Azért, mert a mócsingos, szar húst a holland nem ismeri föl a pörköltben, mert nem tudja, hogy a tyúkhúsleves nem a tanyasi kapirgálós zsíros húsától és vastag bőrétől sárga, hanem a belereszelt és elkevert répától, attól még a magyar koszt is ugyanolyan igénytelenül van elkészítve, mint az olaszos, nyugodjunk meg. A hortobágyi palacsinta most is maradékból van, mint a nyolcvanas évek második felében.

És ott folytatom, hogy ez nem pénzkérdés. Augusztus közepe van, a cukkini, a padlizsán, a spenót röhejes áron van a piacon. Kis fokhagyma, só-bors, feldobom a grillre az előző kettőt, a másodikat megkapatom, összeforgatom egy kis joghurttal. Nesze neked mediterrán köret. Koktélparadicsomot összevágok, a spenótleveleket laskára vágom, összeforgatom balzsamecettel, sóbors, nesze. És nem vagyok sem szakács, sem gasztroszakértő. Piacra járó, enni szerető, nyitott ember vagyok. Akinek azt is nehéz elmagyarázni, mi a búbánatos franc kerül egy dzsenovéze pasztán kétezeröccázba? Mert azt tudom, miért nem lehet egy rohadt csirkemellszeletet főleg vidéki, magyar étteremben szaftosra sütni, azt viszont nem, miért kell jércének hazudni a hiperescsirkét. Konzerv bébirépa. Még mindig dühöngök.

Az, hogy a vendéglátós igénytelen, tény. Az, hogy a szakácsa is az, tény. Hogy engem is annak néznek és közösen, mutyizva átcsesznek, csak én érzem így?

Hogy mennek el ezek vásárolni?

„Hozzá’ még egy karton kukoricát, ne abból, hülye vagy, az huszonhárom forinttal drágább, jó lesz ennek a sok bunkónak ez is, höhöhö!”

Feltételezik, hogy számomra a bébirépa és gasztronómia csúcsa? A többi nő, aki otthon főz és rendszeresen jár bevásárolni, henteshez és piacra, nem néz rá a férjére és nem mondja azt, hogy basszus, én szerda este különb vacsorát hozok össze fele ennyi idő alatt és fele ennyi lóvéból?

Persze, én vagyok a hülye. Miért nem állok fel, miután végignézem az étlapot. Miért nem bámulok bele a másik asztalnál vacsorázó tányérjába. Miért nem nézem meg a neten, népszerű-e ez az étterem. Egyáltalán miért rendelek csirkét? Ha kihozzák a rendelésem, miért nem kérem ki magamnak? Miért nem kezdek sipítozni? Miért nem követelem a panaszkönyvet? Miért nem csinálok VALAMIT?

A hely egyébként tömve volt. Jó, ez nem jelent semmit, turistacélpont városka, nyár vége, vasárnap, Duna-part. És hát, én is kisvárosi lány vagyok, tudom, milyen az, mikor a helyi menők felkapnak egy helyet: sikk lesz oda járni.

A turista is bemegy, eszik és fizet, elfelejti, hogy a bort, amit rendelt milyen hihetetlenül jó volt inni, a száraz csirkét leöblíti ásványvízzel, röhög egyet, hogy ezek a magyarok hihetetlen nép, akkora a pofájuk, mint a bécsi kapu, nagyképűek, azt hiszik magukról, ők a világ pöcke és hogy mindent jobban tudnak, közben úgy nyit éttermet, hogy fogalma sincs arról, esznek-e az olaszok konzervrépát sült csirkével.

De hát nem is ezért jövünk ide, hanem azért, mert akármilyen pökhendi bunkók lakják, ez az ország gyönyörű.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik