Élet-Stílus

“Ide minden nap kell lélek”

Jöjjenek velünk oda, ahol nincs megtelt tábla, és minden nap örökbefogadó nap. Riport az Illatos útról, amely halálsorként él sok állatbarát képzeletében.

Amikor szinte a semmiből jött a lehetőség, hogy benézhetek a Fővárosi Önkormányzat Rendészeti Igazgatóság Illatos úti Állategészségügyi Szolgálatához, sokkal rövidebben a “gyepire”, annak is a színfalai mögé, vadul és boldogan mondtam igent. Még akkor is, ha pontosan tudtam, az elmúlt huszoniksz évemben nem merő véletlenből kerültem nagy ívben a menhelyeket. Meg se próbálom szépíteni. Rettegtem tőlük. Rettegtem, mert tudtam, nem bírok ki egy métert se anélkül, hogy bőgni kezdjek. És, hogy már abban a pillanatban elveszek, ahogy belenézek az első elgyötört, de reménykedő szempárba… és azonnal haza is hozom magammal. Mert csak. (Mert egy eszement állatbolond vagyok, abból is a kutyás fajta. Hát, ezért.)

Végül mégis igent mondtam a lehetőségre, mert azt is pontosan tudtam, hogy írni akarok a helyről, ami a fejemben évek óta valahol a halálsorral van egy szinten. Az első rémtörténet hosszú évekkel ezelőtt talált meg: már nem emlékszem pontosan arra, hogy ki mondta, se arra, hogy miért, de valami olyasmiről szólt, hogy az Illatoson tömegével altatják az állatokat. Ennek mentem utána.

Barbie-tól a műtőasztalig

A telep első blikkre éppen olyan, mint amilyennek az átlagember képzeli: hideg beton vasrácsokkal. “Nem egy vidám hely” – ezt már kísérőnk, a telep négy állatorvosának egyike, dr. Vojtilla Zsuzsanna mondja, akinek egyik legnagyobb vágya vált valóra azzal, hogy itt dolgozhat.


Fotók: Kummer János

Hétévesen, karácsonyra kapta az állatorvos Barbie-t, akkor kezdődött minden. Jött az állatorvosi, majd a gyakorlat, és végül ahelyett, hogy keresett volna egy puccos magánrendelőt vagy egy állatkórházat, az Illatos felé vette az irányt. Mert tudta, hogy itt akar lenni, mert itt a helye. Január óta kezeli a telep kisebb-nagyobb védenceit, és nem tagadja, ez idő alatt lettek kedvencei, köztük sok olyan is, akit hazavitt volna.

“A kutya nem hazudik”

Elárulja, nagy állatbarát, de mondania se kell. Ahogy nekiindulunk a külső kennelsornak, mintha csak olvasná, név szerint mesél a “lelencekről”. “Armando megmorogta a gyereket, azért adták le” – mutat a hozzánk legközelebb álló kennel lakójára. A rácshoz dörgölőző “vádlotton” nyoma sincs agressziónak, bátran kidugja az orrát és szemlátomást alig várja, hogy végre jó alaposan megdögönyözzék.

“Ő igazi sikertörténet” – mutat Zsuzsa egy másik lakóra, aki félszegen bújik meg a ketrece hátsó részében. “Miután ide került, teljesen befordult a bezártság és az itteni stressz miatt.” Merthogy abból az Illatoson van bőven, a visszhangos falak, a rácsok, a nézelődők és az állandó ugatás próbára teszi a bentlakók idegrendszerét. “A kutyák egy részét nagyon megviseli, néhány hét alatt teljesen kifordulnak magukból. Vele is sokat kellett foglalkozni, hogy újra kutya legyen belőle, hogy nyisson a világ felé. De visszajött” – mondja Zsuzsa. Aztán szomorúan azt is hozzáteszi, ritka dolog ez.

Tény, hogy az Illatos úti kutyák kétharmada nem befogott jószág. Persze jár a kocsi is, hogy begyűjtse az utcán kóborlókat, a többség mégis pórázon, oldalán “gazdival” érkezik. Az okok, de nevezzük őket inkább kifogásoknak, változatosak. Harap, morog, ugat, bolhás, hullik a szőre, beteg… A legszomorúbb esetek mégsem ezek, hanem azok, amikor a kutyát azzal adják le, hogy “talált kutya”: “Aztán a kezünkbe nyomják a pórázt, a kutya meg indul utánuk, hogy együtt menjenek, ahogy szoktak. A kutyák sose hazudnak. Ők nem.”

Ebtelep az emberekért

A belső kennelsoron, ahol a sikeres örökbefogadó nap után már néhány üres hely is van, az is kiderül, hogy az ebtelep elsősorban nem a kutyákért van. Az emberekért. Az Állategészségügyi Szolgálatot ugyanis annak idején a fertőző megbetegedésben szenvedő és az emberre is ragályos kórt hordozó állatok elkülönítésére hozták létre, ám mostanában már inkább arra „használják” az emberek, hogy legyen hova hozni a kóbor, harapós, megfigyelésre szoruló állatokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kutyák másodlagosak itt, ellenkezőleg! De éppen ezért nem tehetik ki például a megtelt táblát, még akkor sem, ha az újonnan leadott állatnak már csak a fa tetején lenne hely. “Telt ház esetén legfeljebb annyit tehetünk, hogy a Vigyél Haza Alapítvánnyal vagy más, a munkánkat támogató alapítvánnyal együtt rohamtempóban elkezdjük szervezni az örökbefogadó napot, megkongatjuk a vészharangot a honlapunkon, az egyik állatorvosunk teleppel kapcsolatos magánblogján és a Facebook-oldalon is. És reménykedünk.”

Ami az altatást és az ezzel kapcsolatos mendemondákat illeti: a telepen ma már csak a reménytelenül sérült, végstádiumban lévő beteg, idős állatoktól és az embertől teljesen elvadult, veszélyes egyedektől vesznek búcsút. Helyhiány miatt rég nem altattak már. Legutoljára közel két éve jelentkeztek olyan kevesen kutyáért, hogy nem maradt más megoldás.

“A mosolyok szobája”

Újra a külső kifutóknál vagyunk, közel a “rehabilitációs” udvarhoz, amit maguk a gondozók építettek egy addigi, kihasználatlan területen csak azért, hogy azoknak a kutyáknak is legyen felhőtlen pillanatuk, akik a legrosszabbul viselik a bezártságot. Itt ismerkedünk össze Kormival, a jólelkű fekete keverékkel, aki most épp a telep egyik legrégebbi lakója. “November óta van benn, és a héten úgy volt, gazdisodik. Megígérték, hogy visszajönnek érte, de…” Kormi még itt van. Nem nyüszít, nem ugrál, csak a mancsát dugja ki a rácson újra meg újra, még egy kis simogatásért.

Apropó fekete. Tudták, hogy a lelenckutyák közül a nagy termetű, fekete és idős állatoknak van a legkevesebb esélyük? “Nem ragadnak meg annyira az emlékezetben, mint egy mintás példány, arról nem is beszélve, hogy nagytestű kutyát a városban csak kevesen vállalnak be” – magyarázza Zsuzsa, majd bevisz minket oda, ahova titkon minden ittlakó vágyik: az örökbefogadó szobába. “Bármilyen hihetetlen, a kutyáink pontosan tudják, miért hozzuk őket ide. Itt felszabadulnak, mosolygósak, és megtelnek reménnyel.”

“Még szoktam sírni”

Zsuzsa minden napját beteg, kiszolgáltatott, testileg és lelkileg összetört állatokkal tölti, mégsem vált keménnyé. Azt mondja, azt itt nem is szabad, ezt a munkát csak szívvel-lélekkel, érzéssel lehet csinálni. “Mindig jó érzéssel tölt el, amikor látom, hogyan gyógyulnak, hogyan gazdisodnak, de semmi sem hasonlítható azokhoz a pillanatokhoz, amikor egy reménytelennek tűnő kutya visszajön és újra bízni kezd. Az első kéznyalás és az első lopott puszi az arcra ilyen. Azt látom, mi mindenre képes a törődés és a jó szó. És persze, hogy könnybe lábad a szemem, még most is, hogy csak beszélek róla.”

“A legjobb, ami történhetett…”

Persze a telep dolgozóinak ilyen gyorsan cserélődő, hatalmas állomány (évente közel 3000 kutya!) mellett csak kevés esélyük van arra, hogy mindenkit alaposan kiismerjenek. Nincs a feladataik közt az sem, hogy kitöröljék vagy legalább megpróbálják feledtetni a múlt fájó emlékeit. Kapacitás sincs rá. Mégis csinálják. Olykor erőn felül.

Úgy kezdtem ezt a riportot, hogy a gyepi hideg beton, vasrácsokkal. És igen, a felületes szem éppen ennyit lát belőle.

Szerintem meg ez a legjobb dolog, ami a lakókkal történhetett – az előéletüket ismerve. Lehet, hogy kisebb a hely, és lehet, hogy ott vannak a rácsok is, de az biztos, hogy jelenleg gondosabb kezekben vannak, mint voltak “gazdáiknál”, és ráadásnak mindannyian kaptak egy második esélyt is. Egy jobb életre.


Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.