A mienk kezdetben sírt. Nagyon. Szívbemarkolóan. Egy szép nyári szünet alatt érkezett hozzánk, és mivel hónapokig a kívánságait lestük, nem készült fel arra, hogy egyszer lesz majd olyan, hogy egyedül marad. Aztán jött az iskola, a “ne haragudj, de nem maradhatunk itthon” egyedüllét és jött a sírás is. Nem is sírás volt igazából, hanem – ahogy a szomszédok mesélték – vonyítás. Aggódtunk.
Aztán néhány nap múlva már nem sírt, de ez sem jelentett jót. Mert ilyenkor rombolt. Szép csendben, de hatékonyan: egy gallyra vágott pizzasütő, cafatokra tépett tapéta, megannyi elől felejtett és bosszúból használhatatlanná rágott cipő. A fürdőszobaajtó, amin az alig 12 kilós kutya úgy rágta át magát, mintha ott se lett volna…
Igazán sose tudtunk rá haragudni, mert tudtuk hogy az egyedüllét miatt teszi. Mert unatkozik, és mert szorong. És nem ő az egyetlen. Mint kiderült, a kutyák jelentős része szenved, sőt, konkrétan depressziós, ha a gazdi egyedül hagyja, és bármilyen furcsa, egyáltalán nem nyugtatja meg őket a jutalomfalat, sem az, ha jól artikuláltan közöljük velük: „Most el kell rohannunk egy időre, addig foglald le magad, rágj egy csontot. Sietünk!”
Az egyik brit tévécsatorna állatorvos szakértője most éppen ezzel a kérdéssel foglalkozik műsorában, melyhez arra kérte a gazdikat, készítsenek „rejtett kamerás” felvételt arról, mit csinál a kutyájuk, ha egyedül marad. Íme néhány kisfilm ízelítőnek arról, mi történik a lakásban, miután becsukódott a bejárati ajtó:
„Te csak ne kukkolj engem!” (a lényeg 2:30-nál)
Az eltűnt pizza nyomában
