A fantasztikus titok nyitja az echolokáció, ami a tudósok számára már régóta ismert: jó néhány állatfaj, például a denevérek, a delfinek, sőt a bálnák is úgy tájékozódnak, hogy hangokat vagy hangsorozatokat bocsájtanak ki, majd ezen impulzusok visszaverődése alapján kiszámítják, hogy a tereptárgyak (vagy éppen az élelemül szolgáló rovarok, halak) pontosan milyen helyzetben vannak és hogyan mozognak hozzájuk képest. Ezen az elven alapul például a szonár is.
A módszer nem ismeretlen az emberek számára sem: vakok – sőt látók is – képesek lehetnek kifejleszteni magukban ezt a képességet, vagyis azt, hogy általuk keltett hangok segítségével tájékozódjanak. Az echolokációt használók folyamatosan csettintgetnek, a hangok visszaverődnek a tárgyakról és így lehetővé teszik a tájékozódást.
Kanadai kutatók néhány éve kimutatták, hogy az echolokációt alkalmazók az agyuknak azt a részét használják a tér modellezésére, amely látó társaikban a látási ingerek feldolgozására szolgál. A Nyugat-Ontariói Egyetem agykutató központjának munkatársai a PLoS ONE című folyóiratban megjelent tanulmányukban elemezték az emberi echolokáció idegtudományi alapjait.
Ha kíváncsi, milyen dolgokra képesek ezzel a módszerrel a vakok, kattintson ide.
Forrás:
Szemek nélkül látni (Házipatika)
