A magyar országgyűlés 2000 júniusában nyilvánította február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává: ezen a napon 1947-ben tartóztatták le jogellenesen Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt politikusát, majd a Szovjetunióba szállították, ahol évekig fogva tartották. A Parlament szerint ez a tett szimbolizálja és magában sűríti a kommunista diktatúrák jellegzetességeit.
A „kommunácizmus”
A német–szovjet megnemtámadási szerződést, közismert nevén a Molotov–Ribbentrop paktumot Moszkvában, 1939. augusztus 23-án írta alá Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet, és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter. A felek a szerződéshez csatolt titkos záradékban megállapodtak Európa keleti területeinek érdekszférákra történő felosztásáról. Végső soron ez a paktum adta meg a végső felhatalmazást Hitlernek, hogy megindítsa háborúját Európa ellen: Sztálintól és a szovjet hatalomtól akkor nem kellett tartania. Sokak szerint így a sztálini kommunizmus legalább annyira felelős II. világháború kitöréséért, mint a hitleri náci diktatúra. A szovjetek 1989-ig tagadták a titkos záradék meglétét, amelyre azonban 1989. május 23-án fény derült.
2009 októberében, 20 évvel a paktum hirtelen „megkerülése” után az Európai Parlamentben heves vita alakult ki róla: „A konferencia megnyitóján felszólalt az Európai Parlament lengyel származású néppárti elnöke, Jerzy Buzek, aki felelevenítette az 1939. augusztusi Time Magazine sorait, amely ’Kommunáci Megállapodásnak’ nevezte a Molotov-Ribbentrop paktumot. Ez talán ’jobb elnevezés annak a megállapodásnak, melyben két totalitárius rezsim felosztotta maga között Közép- és Kelet-Európát’ – mondta Buzek.” Az orosz kormány és a szocialista képviselők tiltakoztak ez ellen a kijelentés ellen.
Kommunizmus a kommunizmus előtt
Miért kellett várni az ezredfordulóig, sőt tovább a kommunizmus tetteinek felmérésére? Miért vált ki még most is heves indulatokat a kommunizmus megítélése és elítélése a nagypolitikában is? Arról nem beszélve, hogy Magyarországon még sokkal hevesebb indulatokat is provokál a kérdés mind a politikában, mind pedig az átlag honpolgárok között.
Sztálin és Ribbentrop
A kérdésekre számos válasz adható. Az egyik az, hogy a kommunizmus egy eszme és egy rendszer egyben. Mint gondolkodási irány, jóval idősebb magánál a „kommunizmus” kifejezésnél. Az ógörög Platón már a Kr. e. 5. században elképzelte azt az államot, amelyben nincs magántulajdon, minden közös, az emberek egyenlők. A 15. századi Husz János követői, a 17. századi angol levellerek, vagy éppen a 18. századi francia jakobinusok szintén társadalmi egyenlőséget akartak. Ehhez már csak egy apró lökés kellett a 19. században – a nincstelen munkástömegek megjelenése –, amely arra ösztönözte a német filozófust, Karl Marxot, hogy kidolgozza a kommunista eszme alapjait. Hiszen ki ne szeretett volna hinni egy igazságos világban, amelyben mindenki egyenlő, amelyben nem a pénz diktál?
A hibás Sztálin és a hibátlan kommunizmus
1945-ben a hitleri náci diktatúrának, és az önként vagy kényszer hatására mellé szegődött kollaboráns rendszereknek leáldozott. A náci eszme velük együtt bukott meg és vált illegálissá. Ellenben a kommunizmus ekkortól indult hódító útjára: a Szovjetunió mellett teret nyert például a Közép-Kelet Európai államokban, Közép-Amerikában Kubában, Ázsiában Kínában, Észak-Koreában, Indokinában. A szovjet Nagy Testvér, Sztálin diktatúrájának bűnei tagadhatatlanok voltak, mégis 1953-as halála után a kommunista eszme nem veszített népszerűségéből, ráadásul a Szovjetunió összeomlása után is maradtak fenn kommunista diktatúrák. Sőt, Lenin mauzóleumát mai napig százezrek látogatják.
A kommunista diktatúrák embertelenségei miért nem vezettek ahhoz a természetszerűen következő gondolathoz, hogy a kommunista-szocialista eszme „rossz”? Ebben elévülhetetlen szerepe volt Nyikita Szergejevics Hruscsovnak, a Szovjet Kommunista Párt főtitkárának, aki 1956-ban, a Szovjet Kommunista Párt 20. kongresszusán a következőket mondta:„Ma pártunk egységesebb, mint valaha; szorosan a Központi Bizottság köré tömörült, és biztos kézzel vezeti az országot a nagy Lenin mutatta úton. … A Központi Bizottság erélyes harcot indított a marxizmus-leninizmus szellemétől idegen személyi kultusz ellen [azaz Sztálin kultusz ellen], amely csodatevő hőssé varázsolja egyik-másik funkcionáriusát … és olykor komoly mulasztásokat okozott munkánkban.” Ezzel Hruscsov szándékosan teremtette meg az a nézetet, miszerint a kommunizmus, mint eszme, jó, csak Sztálin elrontotta a gyakorlatban.
Lenin mauzóleuma Moszkvában
Nemzetközi bűntettek
Hogyan valósult meg a kommunizmus a gyakorlatban? A kommunizmus egy nemzetek feletti, internacionális eszme, amely a világ minden táján meg akarta teremteni a kommunista embertípust és a kommunista társadalmat. Ez részben sikerült is, hiszen nem csak a Szovjetunióban született meg a kommunista egyeduralmi rendszer, azaz a diktatúra. De mást is sikerült megvalósítania: a nemzetközi méretű bűntetteket. A kommunista diktatúrákban nem kizárólag az értelmiségiek, politikusok, írók, tanárok kerülhettek börtönbe, munka- vagy internálótáborba, illetve válhattak egy halálos ítélettel záruló kirakatper áldozataivá. Hanem mindenki. Elég volt egy rossz szó az utcán vagy a munkahelyen, amit nem a megfelelő ember hallott meg.
Ugyanakkor a rendszer próbált mindenkit bűntárssá is tenni, hogy mindenki mindenkit figyeljen. Ez a totális diktatúra: mindenki potenciális tettes és áldozat egyben. 1932. Szovjetunió: „A tizennégy éves Pavlik Morozov egy Szverdlovszk területi faluban feladta kulák apját a GPU-nak (a szovjet politikai rendőrségnek). A kulákok 1932-ben – a rettenetes éhínség napjaiban – megölték az apját eláruló gyereket. … (Később) Pavlik Morozovnak országszerte emlékművet állítottak…” – írja a híres Sztálin-kutató orosz történész, Edvard Radzinszkij. Hiszen a terror célja nem pusztán a megfélemlítés volt, hanem a gondolatok ellenőrzése, a lelkek feletti teljes uralom. És végül az ember lemond a személyiségéről.
Plakát az 1920-as évekből: a GPU (szovjet politikai rendőrség) minta a villám csap le az ellenforradalmi szabotőrre (forrás: wikipedia.hu)
Kína, Mao Ce-tung diktatúrája alatt, „Börtönéveim alatt megismerkedtem egy emberrel, akit tulajdonképpen tévedésből tartóztattak le; ugyanúgy hívták, mint azt, akit kerestek. Pár hónap múlva ő vallotta be a másik ember minden bűnét. Amikor rájöttek a tévedésre, alaposan meggyűlt vele a bajuk a börtönhatóságoknak, mire rávették, hogy menjen haza. Úgy érezte, hogy túl sok a bűne.” – az egykorú beszámolót „A kommunizmus fekete könyve” idézi, amely elsőként tárta fel a kommunizmus áldozatainak teljes létszámát.
Hogyan próbált az ember megmaradni embernek és túlélni? Kambodzsa, Pol Pot diktatúrája alatt, 1975 körül: „Angolul beszéltem; ezért a bűnért tartóztattak le a vörös khmerek. … Többször is megkínoztak; hónapokig tartott. Csak akkor könnyebbültem meg, ha elájultam. Csak azért maradtam meg, mert tudtam mesélni: Aesopus-meséket és klasszikus khmer állatmeséket mondtam az őreinknek, ezeknek az ifjoncoknak és gyerekeknek.” – idézet „A kommunizmus fekete könyvéből”.
A nagy kísérlet
Mi lett a kommunista kísérlet végeredménye? Számadatok, amelyek nem csak számok. „A kommunizmus fekete könyve” a halottak számát kommunista diktatúránként lebontva ennyire becsüli: Szovjetunió: 20 millió áldozat, Kína: 65 millió, Vietnám: 1 millió, Észak-Korea: 2 millió, Kambodzsa: 2 millió, Latin-Amerika: 150 ezer, Örményország: 1 millió, Lengyelország: 1 millió, Magyarország: 0,5 millió, Afrika: 1,7 millió, Afganisztán: 1,5 millió.
De ezek közt nem szerepelnek a nem halálos áldozatok, akiket „csak” internáltak, meghurcoltak, munkanélkülivé tettek, illetve például gyermekeiket „osztályidegen” címkével ellátva nem engedték például egyetemen tanulni. Ugyanígy nem szerepelnek a nemzetközi kommunista mozgalom, illetve a hatalomra soha nem került kommunista pártok áldozatai sem.
cikkünk szerzője
Illik Péter történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara (PPKE BTK) Történettudományi Intézetének megbízott előadója.
