Nem értettem Amszterdamban, hogy biciklizhet egy néni
hazafelé a mindennapok természetességével a piros lámpás negyed és a coffeshopok
közötti csatorna mentén éjjeli kettőkor. Sehogy sem fért a képbe. Hogy valaki
megöregszik abban a városban, ahová a fiatalok köztudottan azt mennek csinálni,
amit odahaza nem szabad.
A Szigeten voltam tegnap. Innentől evidenciákat fogok leírni. (Ezért kezdtem a holland
nénivel, hogy fenntartsam a kíváncsiságot, hogyan biciklizett ő a képbe.)
Szóval evidenciákat. Hogy a Sziget bámulatosan eklektikus. Hogy a Sziget
elképesztően szabad. Hogy a Sziget hihetetlenül sokszínű. Hogy a Sziget
valójában az önkiteljesítés és a közösségiség egyszerre megélt flow-ja. Láttam
én a videókból, hogy itt aztán az emberek mindenfélék, és naivan ki is találtam:
a héten minden nap más stílusban öltözöm. Leszek punk, pinup girl, emos lány…
És megnézem, mit találok ott fogamra valót – koncertet, programot, társaságot.
Rockabilis csajnak öltözve arról faggattam az extrémebb külsejű fazonokat,
miért is néznek éppen úgy ki, ahogy. (Valljuk be, azért nagy hatalom egy kamera
az ember kezében – ezt néha a metrón is megkérdeznénk ettől-attól, nem igaz!?)
Azt is megkérdeztem eleinte, mit gondolnak, én milyen zenét hallgatok és
ajánljanak nekem programot. Aztán csodálkoztam. Vagy a maskarám sikerült
rosszra, vagy tényleg mind bolond, és az egyik rockkoncertre, a másik skara, a
harmadik „chillezni és szívni” küld. És csak később értettem meg, mit is
beszélnek. (Kicsit szégyellem magam, igen.)
A Sziget anno – amikor még Diákszigetnek hívták, úgy ’93
tájékán – azt az űrt töltötte be, amit a szocializmus a letűntével a közösségi
diákéletben hagyott maga után. Mára pedig úgy formál alkalmi közösséget, és
adja meg a közösségi élményt, hogy az individualizmusnak a társadalmi keretek
közt megengedhető legnagyobb terét teremti meg. Mindegy, hogy nézel ki, hány
éves vagy és bicegsz-e vagy folyik-e a nyálad. A Szigetre mindenki azért az
élményért megy, ami elfeledteti vele, hogy ő valójában nem is szereti a punkzenét. Vagy hogy mibe van felöltözve. Hogy mik a holnapi teendők, és mennyi
lesz a villanyszámla.
Persze, mondhatnánk, sok minden okozhat hasonlót –
lényegében minden flow-élmény, amikor elveszítjük az éntudatunkat, hogy abban
merüljünk el, amit éppen csinálunk. Igen. De hányszor megyünk ki az évben olyan
helyre, ahol természetes, hogy a középkorú piros dresszbe öltözött nő felugrik Suggs
(a Madness énekese) mellé és ott táncol popsiriszálva és mellmutogatva a koncert végéig? Vagy ahol épp olyan
természetes, ha egy papruhás férfi jön szembe, mint annak a lánynak a jelenléte
a szomszéd padnál, aki egy szál bugyiban ül a társaságban. Mert itt mindenki
bolond.
Azzal, hogy én „beöltöztem”, az ég egy adta világon senkinek
nem mozdítottam meg a fantáziáját. Vagyis talán inkább egy egészen értelmetlen
kérdést tettem fel. Hogy milyen programot ajánljanak? Honnan tudnák? Na ezt
értettem meg. Mindent. Mert valahogy egyszer csak mindegyik zene tetszik. Mert
jó ott lenni. (Még akkor is, ha nem feltétlenül a folyékony torz tükörben
villanik meg az a fránya fogszabályzó.)
Nem értettem Budapesten, hogy sétálhat a néni át a kék
szatyrával a piroson hajnali négykor. Abban a városban, ahol több tízezer
fiatal éppen azt csinálja, amit tán nem is szabad.
Aztán gyorsan felszálltam a buszra. Leültem a bácsi mellé,
akinek a hajnali napfény éppen a lábát világította meg, így nem tudtam nem
észrevenni azt a profán tényt, hogy hiányzik róla a cipő. Önmagamról
megfeledkezve bámultam a görcsös, öreg lábujjakat, a nénire gondolva, aki majd
egyszer én is leszek (de ki tudja, fogok-e kék szatyorral rodeózni a hajnali
piroson). Majd mint valami Tóth Árpád-versben („A fénynek földi hang még nem
felelt”): az öregúr lábán megcsillant a Nagyszínpad előtti homok.
