Az ember számos kényszerítő körülmény foglya: szüksége van társadalmi kapcsolatokra, de személyes térre is, ingerekben gazdag élményekre, de nyugalomra is. Ivóvízre, élelemre, levegőre. És jól beosztható időre, meg a dolgok rendjére is. De legfőképpen mindezek harmóniájára.
Az emberiség persze mindig olyan társadalomban élt, amelyben a maga módján veszélyeztette az életét. Vagy olyan helyzetekbe került, többnyire a maga hibájából, amelyek megnehezítették a létét. „Kizökkent az idő kereke, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!” – mondja Hamlet. Minden ilyen kibillenést az ember maga kényszerül helyretenni.
EGY VÉGZETES MONDAT.
Mostanában éppen azokkal bíbelődünk, amelyeket gyűjtőnévvel civilizációs ártalmaknak hívunk. Ezek sorában az egyik legkülönösebb a kizökkent, a felborult idő. Érthetjük ezt szó szerint is, vagyis hogy az idő ellenünk dolgozik, mert látszólag semmire nem elég. Különösen, ha reggel azzal ébredünk, hogy már megint nem aludtunk eleget, viszont rögtön az az érzésünk, hogy az aznap elvégzendő feladatainkhoz máris kevés az időnk. És kezdődik a kapkodás, a rohanás – a sürgetéssel a nyomunkban – időben és térben. Ez az állandó rohanási kényszer, az érzés, hogy szakadatlanul késésben vagyunk, miközben lemaradunk valamiről, ott lohol velünk. És közben észre sem vesszük, hogy valami egészen másról van szó, a baj valami másban van.
Ha az embernek módjában van (lenne) egy pillanatra megállni, feltehetné a kérdést: csakugyan felborult az idő? Vagy másképpen fogalmazva: csakugyan felborult az életünk? Mert úgy tűnik, hogy az idő teljes átrendeződése, felbomlása zajlik. Van-e egészséges arány, illetve igaz-e még néhány régi szabály, amihez azelőtt megpróbáltunk igazodni? Vagy oda a boldogságunk? Van-e rend az életünkben: munka és magánélet, tanulás és szórakozás, s mindebben az átalakuló egyéniség milyen más igényeket teremt, hoz létre? Hogyan borítja fel mindez az életvitelt, az egyén külső és belső harmóniáját? S betegíti meg végül?
E kérdésekre választ keresve bukkantam egy végzetes mondatra. Miért halnak meg idő előtt a magyar férfiak? – tette fel a kérdést Kopp Mária orvos, pszichológus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos igazgatóhelyettese, az egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia közös Mentális Egészségtudományok Társult Kutatócsoportjának vezetője. Ekkor értettem meg, hogy a felborult idő érzete végletes állapotba hozhatja az embereket. Kopp Mária azt mondja erre: „Magyarország ma nagyon boldogtalan ország. Vallom, hogy ez nem alapvető tulajdonságunk, de sajnos pillanatnyilag ez a helyzet. Részt veszünk most egy uniós pályázatban, amelynek kapcsán a boldogság egészségvédő hatását vizsgáljuk. Daniel Kahneman, az első pszichológus, aki közgazdasági Nobel-díjat kapott, szintén ezt kutatta, s kimutatta, hogy a boldog országok sokkal jobb helyzetben vannak anyagilag. Az erős fogyasztói értékrenddel jellemezhető országokban élők rosszkedvűbbek, a férfiak idő előtti halálozásában egyértelműen közrejátszik az a stressz, hogy attól rettegnek, lemaradnak a versenyben. Ehelyett újra fel kellene fedezni azt a pár évtizede elfelejtődött régi bölcsességet, hogy a tartós bizalmon alapuló társas kapcsolatok az életmódtényezőknél is sokkal komolyabb egészségvédő hatásúak.”
Ha nagy az eltérés az ember én-ideálja és az aktuális énje között, az
szorongáshoz vezet. A mai magyar társadalomban a szorongás igen magas.
A professzor asszony szavaiból tehát az látszik kirajzolódni, hogy nálunk csakugyan felborult minden. Ezt erősítik meg azok a kutatásai is, amelyekben a férfiak korai halandóságát vizsgálta. Az ezeket elemző tanulmány ezt írja: „Vizsgálataink legmegdöbbentőbb eredménye a középkorú férfiak és nők halálozásának hátterében kimutatott kockázati tényezők jelentős különbsége. Követéses vizsgálatunk eredményei szerint a 2002-ben 40–69 éves korú nők és férfiak közül 2006-ig a férfiak 8,8 százaléka, a nőknek pedig 3,6 százaléka hunyt el. És ami a legmegdöbbentőbb: a férfiak 45–60 év közötti halandóságban Magyarország vezető helyen áll.”
RÁJÁTSZOTT A POLITIKA.
Mindennek magyarázatát némiképp a társadalmi karakterben is látja, amelyre ügyesen rájátszott a politika. „A magyar társadalom erősen individualista beállítottságú. Ebből a szempontból nézve az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Anglia és Hollandia után rögtön Magyarország következik a ranglistán. Ezzel szemben a szomszédaink mind kollektivisták, azaz nagyon jól szervezhetők, ha kell, parancsszóra egyszerre tudnak lépni. A sokszínű, individualista társadalomnak is van előnye: azáltal, hogy nálunk szinte minden körülmények között az egyéni célok és a vágyak elérése áll a középpontban, nagyon sok ötlet születik. De az individualizmusnak, kreativitásnak van hátránya is, így például az alkotó emberek, művészek, tudósok között gyakoribb a bipoláris zavar (ismert nevén: mániás depresszió) előfordulása. Hozzánk képest a többi individualista országban azonban sokkal alacsonyabb az anómia, azaz a bizalmatlanság. Az emberek ott elfogadnak közös értékeket, erős a nemzeti azonosságtudatuk, vannak olyan közös céljaik, amelyek összetartják őket, ránk viszont az a jellemző, hogy egymás ellen fordulunk.”
Mi másról van itt hát szó, mint a kizökkent idő tüneteiről. A „minden másképp van” érzése támad itt föl, miközben nem tudjuk igazán, hol, melyik időben és térben kell magunkat elhelyezni. Olyan, gyakran egészségrontó (a férfiaknál például korai halálozáshoz vezető) hatások vannak a háttérben, mint az alacsony iskolázottság, az alacsony szubjektív társadalmi helyzet, az alacsony személyes és családi jövedelem, a munkával kapcsolatos tényezők közül a biztos munka hiánya, a csekély munkahelyi kontroll érzése, a depresszió, az élet értelmetlenségének érzete, a házastárstól kapott társas támogatás hiánya.
Vagyis a felborult időt jelezheti a társas kapcsolat hiánya is? „Követéses vizsgálatunk során azt láttuk, hogy a férfiaknál, ha 2002-ben volt feleségük és jó házasságban éltek, ötször nagyobb volt a túlélés valószínűsége. Ha kontrolláltuk az adatokat dohányzás, kóros alkoholfogyasztás, iskolázottság, tehát a hagyományos rizikótényezők szerint, önmagában a feleséggel való szeretetteljes kapcsolat háromszoros túlélési esélyt jelentett. Ekkora hatása semmi más tényezőnek nincs. Mi írtuk le először, hogy ha egy férfinak jó a kapcsolata a gyerekével, az kétszeres túlélést jelent, és érdekes módon ebben a korosztályban a férfiak számára a gyerek fontosabb egészségvédő tényező, mint a nők esetében.”
MEGÉRJÜK A 65-ÖT?
Vagyis a felborult idő érzését, s benne a felborult rendet az tudja jobban kezelni, aki jobban boldogul a társas kapcsolatokban? Akkor kézenfekvő lenne megtanítani erre az embereket, s meglenne a megoldás. „Kiválóan szemlélteti ezt a svédek példája – állítja a magatartáskutató –, népegészségügyi programjuk legelső pontja foglalkozik a társadalmi tőke, a kölcsönösség, a civilszervezetek erősítésével. Ma Magyarországon 64 százalék annak a valószínűsége, hogy egy férfi megéri a 65. életévét, Svédországban viszont 86 százalék; Európában a svájciakkal együtt ők élnek a legtovább. Persze gazdaságilag jóval fejlettebbek, mint mi, de tudjuk, hogy a társadalmi tőke alapvetően befolyásolja a gazdasági teljesítményt is. Azután a népegészségügyi programjuk második pontja azzal foglalkozik, hogyan alakítható ki biztonságérzet az emberekben. Ebből a szempontból ma az uniós államok közül Magyarországon a legsúlyosabb a helyzet, itt a legmagasabb a bizonytalanság, tehát a mai magyar társadalomban a szorongás, amit ez a mutató leír, igen magas. A harmadik legfontosabb a svéd népegészségügyi programban a munkahelyi stressz csökkentése, a jó munkahelyi légkör kialakítása. Sokat küzdöttem azért, hogy ennek jelentőségét nálunk is felismerjék, hiszen hihetetlen nagy gazdasági veszteségeket okoz a tartós munkahelyi stresszel összefüggő egészségromlás. Nyolc évvel ezelőtt, 2001-ben megszületett az ezzel foglalkozó uniós direktíva, nálunk is érvényes. Minden egyes vezető munkaköri kötelessége a munkahelyi stressz megelőzése, a dolgozók mentális egészségének őrzése. A tartós stresszhelyzet létrejöttét, vagyis a rossz munkahelyi légkört, az önkényeskedés kialakulását kell megszüntetni.”
Ki vagy mi a felelős azért a lelkiállapotért, a kizökkent időért, amelyet magunk körül tapasztalunk? A korszellem, a gazdasági válság, a társadalmi bizalom elvesztése vagy a politika, amely körülöttünk dübörög? A politikusok belharcai, bizalmatlansága vagy az elégedetlenség érzésének állandósítása? Vagy mind együtt? Kopp Mária emlékeztet: a közelmúltban a világ 90 országában vizsgálták a boldogság-háttértényezőket. Az derült ki, hogy hat ilyen tényező magyarázza az országok közötti boldogságszint-különbség 80 százalékát: a válások aránya, a munkanélküliség, a társadalmi tőke vagy bizalom, a civilszervezetek erőssége, a politikával való elégedettség és a vallásos emberek aránya. Vagyis ezeknek a mutatói jelzik döntően egy ország általános lelkiállapotát. Egyikben sem állunk túl jól. Például a társadalmi tőkéből rendkívül nagy hiány van nálunk, s a készlet az utóbbi időben még fogyott is. Vagy itt van a politikával való elégedettség! A parlamentbe vetett bizalom egy 10-es skálán nálunk 2,2, míg nyugaton 6–7 vagy még magasabb.
A magatartáskutató úgy látja, az áll a hátterében, hogy Magyarországon óriási az eltérés az értékelvárások és a valóság megélése között. Sehol nem mondják például azt ilyen sokan (a fiatalok 75 százaléka), hogy az ember nem lehet igazán boldog, ha nem lehet gyereke. Miközben majdnem nálunk születik meg a legkevesebb gyerek. És számtalan ilyen eltérés van. Valljuk ugyebár, hogy nem szabad adót csalni, de közben azt állítjuk, hogy nem lehet az adószabályokat betartani. A pszichiátria szerint a neurózis alapja, ha nagy az eltérés az ember én-ideálja és az aktuális énje között. Ez óriási belső feszültséget okoz, az pedig szorongáshoz, depresszióhoz vezet. Egy Gallup-vizsgálat szerint csak a harmadik világ egyes országaiban ítélik meg az emberek olyan rossznak jelenlegi és öt év múlva elképzelt életminőségüket, mint nálunk. Nagyon negatívnak minősítjük a helyzetünket – mutat rá Kopp Mária –, noha a valóságban az nem is annyira tragikus.
Csak a helyére kellene zökkenteni az időt.
