Alexandr Vasziljevics Kolcsak az orosz flotta tengernagya volt, a polgárháborúban a cár, a „fehérek” oldalán harcolt, Szibériából kiindulva küzdött a bolsevikok ellen. Családját Franciaországba, Párizsba menekítette – fia a francia haderőben szolgált, édesanyjával együtt soha nem térhetett haza. Mindketten Franciaországban hunytak el. Az Admirálist a kommunisták elfogták és 1920. február 7-én kivégezték.
Özvegye 1942 áprilisában fordult francia nyelvű levélben Magyarország kormányzójához: „…arra kérem Önt, hogy nővéremet Berezkine-Thatchenko Katalint és barátnőimet Brossislava és Maria Przeborowski kisasszonyokat magas védelmébe venni szíveskedjék, akik a háború előtt Kamienetz Podolskban együtt laktak” – szól a korabeli fordítás.
Az FN.hu-nak Szakály Sándor történész, a veszprémi Pannon Egyetem egyetemi tanára nyilatkozott, aki a levelet és a nyomán kibontakozó történetet hatvan év után kiásta a levéltár rejtekéből. A téma tudományos feldolgozását jövő év elejére tervezi, addig egyedül lapunk olvasóinak beszél a „becsületbeli” ügyről.
Az Admirális című orosz játékfilmet Alexandr Kolcsakról a magyar mozik is játsszák:
A lovagi és bajtársi szellem
Az özvegy, Sophie Kolcsak vagy Madame Veuve Kolcsak – a korabeli fordítás szerint Koltchak Zsófia, Koltchak Sándor özvegye – tehát megkereste Horthyt, de miért éppen őt? Egyrészt a közös ellenség miatt: „Uram orosz földön harcban esett el ugyanazon ellenséggel szemben, amely fölött Ön hazájában győzelmet aratott és amely ellen Ön jelenleg is küzd.”
Másrészt a rokonok utolsó ismert lakhelyét jelentő Kamienetz Podolskot magyar csapatok tartották megszállva. Ezért ha a „vallásos és jótékonyságot gyakorló hölgyek talán Isten segítségével elkerülték a bolsevikek kegyetlenkedését, az Ön részéről egy szó a város parancsnokához megvalósítaná személyi biztonságukat és megmentené őket, ha jelenleg valamilyen bajban lennének”.
Kéréséhez Horthy „nemes és lovagias tengerész és nagy hazafi” volta adta a bátorságot, és ez korántsem csak hízelkedés volt. Horthy Miklós otrantói győzelmével ugyanis komoly tekintélyt vívott ki a haditengerészetben. Abban az „elit körben”, ahol a legerősebben és a legtovább élt a lovagiasság szelleme. Még a II. világháború elején is szokás volt az elsüllyesztett hajó legénységét mind egy szálig kimenteni a tengerből, a fogságba esett ellenséget megbecsülték és tisztelték – emeli ki Szakály Sándor.
Madame Kolcsak még érzelmi húrt is megpendített: „Bizonyára meg fogja bocsátani merészségemet (ti. hogy levelével megkereste a kormányzót – a szerk.), ha megtudja, hogy barátnőim a nyolcéves fiam életét mentették meg, amidőn őt 1918-évben, rendkívül nehéz körülmények között, maguknál rejtették el.” Igen valószínű, hogy a levél eredetijét maga Horthy Miklós is elolvasta, aki magyar anyanyelvén kívül franciául, németül, angolul, horvátul és olaszul is kitűnően beszélt.
A kormányzó úr „elrendelni kegyeskedett”
Az admirális özvegyének kérése meghallgattatott. Az ügy intézését, hivatali beosztásánál és kötelezettségénél fogva, vitéz Keresztes-Fischer Lajos vezérezredes, Magyarország Kormányzója Katonai Irodájának főnöke, főhadsegéd – vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter testvére – vette kezébe.
1942. április 17-én géptávírón érkezett a parancs a mai Ukrajna területén működő Nyugati Megszálló Csoportparancsnokságra: „A Kormányzó Úr Őfőméltósága elrendelni kegyeskedett, hogy amennyiben a fent nevezettek még életben volnának, az illetékes megszálló csapat parancsnoka a sorsuk javítására a lehető intézkedéseket tegye meg. Ezzel kapcsolatban elrendelem nevezettek azonnali felkutatását és helyzetük javítására a szükséges intézkedések sürgős megtételét.”
A megszálló csapatok a front mögött tevékenykedtek, nem harcoló alakulatokról volt szó. A megszállt területek „pacifikálása”, a rend fenntartása volt a feladatuk. Biztosították a közigazgatás és az infrastruktúra működését, igyekeztek felszámolni a partizántevékenységet – magyarázza a körülményeket Szakály Sándor.
Mindenkit megtaláltak
A magyarok egy keleti és egy nyugati parancsnokságot tartottak fenn, mintegy 25-30 ezer katona „felügyelt” a jelentős kiterjedésű területre. A történet szempontjából később még fontos lesz, hogy élelmezésükről a Wehrmacht gondoskodott, a katonáknak szigorúan tilos volt élelmiszert juttatni a polgári lakosságnak.
A Kamienetz Podolsk-i akció gyors, bár nem teljes sikerrel zárult. A Sophie Kolcsak által megadott címen a feladattal megbízott két magyar tiszt megtalálta a keresett barátnőket, ám az özvegy nővére már elköltözött. Az orosz-német háború kitöréséig Kamanetz Podolskban élt ugyan, de súlyos beteg fiának hívására Archangelskbe, a front túloldalára utazott.
„Szerencsés megérkezését oda közölte barátnőivel. Azóta azonban semmit sem tudnak róla” – állt az április 25-én kelt válaszban. Az özvegy két barátnőjén viszont tudtak segíteni. Brossislava és Maria Przeborowskit a lehető legnagyobb nyomorban találták, a tiltás ellenére azonnal kiutaltak számukra 12 kilogramm élelmiszert.
A helyszínre kiküldött tiszt a két orosz hölgy kérésére „a német parancsnokságon kieszközölte, hogy jobb lakáshoz jussanak, és ígéretet tett, hogy havonta felkeresi őket”. Az idős asszonyok a továbbiakban elsősorban élelmiszert kértek, „de a tiszt tapintatos módon megtudta, hogy pénzsegélyre is igen nagy szükségük volna”.
A tiltás ellenére is
Vitéz Sziklay György vezérőrnagy, a Nyugati Megszálló Csoport parancsnoka jelentésében javasolta, hogy a további természetbeni segélyezést diplomáciai úton rendezzék. Ugyanis „…a megszálló csapatok német élelmezésben vannak, és a kiadott német utasítások a legszigorúbban tiltják élelmiszereknek a polgári lakosság részére való átadását”. A végleges megoldást pedig a Vöröskereszt vagy más segélyszervezet közbenjárásában látta.
Május 30-án Keresztes-Fischer főhadsegéd a Honvéd Vezérkar főnökének – vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes – többek között a következőket írta: „Ő Főméltósága a jelentésben foglaltakat tudomásul venni kegyeskedett és megbízni méltóztatott azzal, hogy özv. Sophie Koltschakot a kutatás eredményéről értesítsem és Nagyméltóságodat felkérjem arra, hogy a szóban forgó személyeknek sorsát a megszálló csapatok parancsnoksága útján továbbra is figyelemmel kísértetni szíveskedjen. Intézményes segélyezésükre pedig a Vöröskereszt Elnökségét felkértem.”
A következő utasítás Budapestről elrendelte, hogy a hozzátartozókat, „míg a segélyezésre végleges intézkedés nem történik, a lehetőségekhez mérten továbbra is részesítse támogatásban”. Egyben „értesítse őket, hogy Koltschak özvegye tett érdekükben lépéseket”, és „szerezze meg … Koltschak özvegye nővérének archangelski címét”.
Nem ismerjük a happy endet
A május 23-án „Koltschak tengernagy özvegye hozzátartozóinak további gondozása” ügyében a Nyugati Megszálló Csoport jelentette: a hozzátartozókat egy tiszt ismét felkereste. „Sorsuk az első támogatás nyomán lényegesen javult, új lakásba költöztek”, ami azonban még mindig nem megfelelő. A tiszt közbenjárására azonban a német Gebietskomissar ígéretet tett, hogy „jobb lakást és mérsékelt áru élelmiszert is fog részükre biztosítani”.
A jelentést aláíró Tarnay Béla vezérőrnagy emellett tudatta Budapesttel, hogy a „kiküldött tiszt útján élelmiszerrel, cigarettával elláttam őket. Nyomasztó adósságuk törlesztésére 35 RM.-ot (birodalmi márkát – szerk.) részükre kifizettem”. A hölgyek tudomására hozták, hogy Madame Veuve Kolcsak közbenjárására támogatják őket, és megszerezték az özvegy testvérének szovjetunióbeli címét is.
Az utolsó ismert dokumentum 1942. július 8-án kelt: „Koltschak özvegyének hozzátartozói a Kormányzó Úr Őfőméltósága Legfelsőbb parancsára a Ny-i megsz.csop.pság (Nyugati Megszálló Csoportparancsnokság – szerk.) támogatása alatt állanak”. A magyar katonai hatóságok lépéseiről Sophie Kolcsakot levélben értesítették, melyet továbbítás céljából a 2. vkf. osztálynak (a katonai hírszerzés és kémelhárítás illetékes Honvéd Vezérkar főnöki osztálya – szerk.) küldtek meg, amit „megfelelő cenzurázás után, futárral kellene továbbítani Koltschak özvegyének, ki Párizs mellett német megszállt területen lakik”.
A levél a „legközelebbi Vichy-i futárral” el is indult a németek által megszállt francia területre. Az özvegy reakcióját, a történet folytatását nem ismerjük. A háború ekkor már igen közel volt a németek számára tragikus fordulathoz, a következő év elején bekövetkezett a magyar 2. hadsereg veresége a Don partján. A Horthy „lovagias” közbenjárására összefont szálak sorsára a magyar honvédségnek többé nem volt hatása – vágja el a történetet Szakály Sándor.
