A magyar rendezők valamiért ódzkodnak attól, hogy feldolgozzák a rendszerváltás időszakát, mutatott rá Vágvölgyi B. András újságíró az Anno1989 filmklubon, Fekete Ibolya Bolse Vita című filmjének vetítése után. Míg a román filmművészet az utóbbi években ebben a témában éri el nemzetközi sikereit, nálunk a Bolse Vita kivételnek számít, ráadásul nem is a magyar történésekkel foglalkozik, hanem a kelet-európai rendszerváltás egy sajátos aspektusa tárul elénk: a Budapesten hosszabb-rövidebb ideig megforduló külföldi állampolgárok világa.
A középpontban szovjet-orosz fiatalok állnak, akik különböző tervekkel érkeznek, a közös bennük, hogy nem politikai menekültek, csupán valamiféle szabadságra vágynak, valamire, amit otthon nem kapnak meg. Ennek érdekében vállalják – olykor naivan – a legnagyobb bizonytalanságot is. Szergej, aki gépészmérnökként szeretne dolgozni, úgy gondolja, egy táskányi késsel csinál majd szerencsét, nevezetesen 200 dollárt. Juga és barátja zenészek, megszokták, szinte természetes nekik, hogy ne tervezzenek előre, megtetszik nekik az ország, maradnak.
Oroszból angol tanár
’89 környékén itthon már kiépült a hálózat a fogadásukra – a Keletiben ott lesik a Szovjetunióból érkezőket, hogy kezükbe nyomják a címet, ahol ellakhatnak egy ideig. Filmbéli „jótevőjük”, Erzsi a rendszerváltás időszakának jellegzetes alakja: ki ne találkozott volna akkori iskolai pályafutása során átképzett orosz nyelvtanárral? A kötelező oroszoktatás eltörlésével ezrek munkahelye került veszélybe, ugyanakkor mindenki angolul vagy németül akarta gyermekét taníttatni.
Az átképzési programot már a Németh-kormány meghirdette 1989-ben, és az azt követő 10 évben mintegy 4900-an szereztek idegennyelv-szakos diplomát. Nekik mintegy kétharmaduk volt korábban oroszszakos. A filmbéli Erzsi is angolórákat vesz, de addig, míg taníthatja a nyelvet abból él, hogy az ide jövő oroszoknak nyújt szállást.
Nehéz itt élni, de épp ez a jó
A hozzá érkezőknek jellemzően nem Magyarország volna a végcéljuk, sokkal inkább a Nyugat, a lehetőségek világa. Hazánk tranzitország, ahonnan dobbantani lehet Olaszországba, Angliába, az igazi Nyugatra ahol a keletről érkezők nagyobb lehetőségeket várnak. Ám 1990-ben már Magyarország is „nyugat”, ahol szabad az élet.
E tekintetben kicsit reklámízű a film, visszaköszönnek a szokásosan sulykolt magyar sztereotípiáink, az itteniek kedvesek, befogadóak, közvetlenek, temperamentumosak – hazánk olyan hely, ahol nehéz élni, de éppen ezért jó, érdekes. Egyben Magyarország híd, amely ekkor már összekapcsolja Keletet és Nyugatot: ahol találkozhat a perspektívátlanság, fojtogató légkör elől menekülő orosz zenészfiú és a britekre jellemző hűvösségtől, elidegenedéstől viszolygó walesi lány.
Budapest nem a végállomás
Míg a Keletről érkezők a szabad világot keresik, hogy kezükbe vehessék sorsuk irányítását, addig a szabad világból érkezők kalandot, izgalmat várnak Magyarországtól, amely nekik már a Kelet. A texasi lány, aki az oroszok számára az egzotikus „amerikánká” az egykori ellenség földjéről, politikai turista, és a kiszámítható jólétből oda vágyik, ami ismeretlen, számára az az egzotikus, ahol zajlik az élet, legyen az a forradalom alatti Románia vagy a távoli Taskent.
Barátnőjével Budapestet nem végállomásnak, csupán egy színes megállónak tekintik hosszú világjárásuk során. Az angolnyelvű közösségnek azonban Közép-Európában nem Budapest a vonatkoztatási pont, hanem Prága. Az ott letelepedő 40 ezer amerikai egy közepes méretű várost is kitesz, megjelölésükre az angol nyelv külön kifejezést is alkotott: yappie (young Americans living in Prague), azaz Prágában élő fiatal amerikai.
A filmben bemutatott szovjet fiatalok sem Magyarországot célozták meg, hanem a Nyugat előszobájának tartott Jugoszláviát. Azt az országot, amely Tito alatt a „még vidámabb barakknak” számított, ahol nem állomásoztak szovjet csapatok, mert a partizánok a Vörös Hadsereget megelőzve szabadították fel az országot, ahol – egyes helyeken – a magyarországinál is magasabb volt az életszínvonal, és ahol szabadon lehetett utazni, mi több másfél millió jugoszláv Nyugaton dolgozhatott. Vajmi kevéssé ismerte a külvilág Jugoszlávia valós belső helyzetet, az országot szétfeszítő nemzeti ellentéteket, különben aligha emlegették volna a rockkocsmában Szarajevót az együttélés mintájaként.
Ami számít, az a piac
1989-től fogva már nem kellett Jugoszláviát közbeiktatni, leomlott a vasfüggöny, amelyet szimbolikusan június 27-én vágott át a magyar és az osztrák külügyminiszter. 1991-től pedig már tanácsos volt elkerülni déli szomszédunkat, ugyanis megkezdődött a délszláv háború, amely elképesztő brutalitással hozta felszínre az évtizedekig lefojtott indulatokat.
A rendszerváltáskor megnyíló határok révén meginduló migrációs hullámban természetesen nem az orosz vagy angol anyanyelvű csoportok domináltak, hanem a Romániából érkező magyarok. 1987 után az ezredfordulóig érkezők mintegy 70 százalékát a környező országokból érkező magyarok alkották. Ők csak egy jelenet erejéig tűnnek fel a filmben: Erzsi megpróbál egyiküknek segíteni, egy ismerősnél elhelyezi őket mosogatólánynak.
A hazai nagypolitikából szinte semmi sem szűrődik le a szereplőkhöz, a nyelvet alig beszélik, a magyarországi tárgyalásos rendszerváltást nem értenék, tömegjelenetek, kisebb-nagyobb forradalmak, vízágyúzás a szomszéd országokban zajlottak. Nyilván nem is érdeklik őket választási vagy parlamenti viták, amelyek korfestésként sem jelennek meg.
Könnyű volt kalasnyikovhoz jutni
Ami számít, az a piac, persze csak így kisbetűvel, maga az akkor még „lengyelpiacként” aposztrofált vásár, ahol nyelvtudás nélkül is lehetett, lehet boldogulni, a zavaros viszonyokat kihasználni úgy, hogy annyit összeszedjenek, ami a továbblépéshez elég. Igaz csak addig, amíg meg nem érkezik a maffia is, hogy a nagyhalak megegyék a kishalakat, kontroll alá vegyék a terepet. Az orosz maffia térnyerésének nagy időszaka volt a kilencvenes évek eleje mutatott rá Vágvölgyi B. András, az est vendége, míg a különböző alvilági érdekeltségek összetűzései az évtized második felében zajlottak le.
Sajátos a magyar-orosz viszony ábrázolása is. A „ruszkik haza” életérzés helyett inkább az elfogadás, a sorsközösség élményét hangsúlyozza az alkotás. A hazainduló szovjet csapatokat barátságos kézfogások köszöntik a pályaudvaron, miközben soha nem volt olyan könnyű kalasnyikovhoz jutni, mint a csapatkivonások idején, az üresen hagyott laktanyákat pedig orosz szerencsevadászok veszik ideiglenesen birtokukba. Az ellentétek csak két ponton buknak fel, szinte rejtetten.
Egy belvárosi udvaron a házmester orosz dalt énekel, igaz magyar szöveggel – a kis emberek lázadásaként –, egészen más, obszcén tartalommal, ám ezt a fiatal orosz zenész nem érti, boldogan fedezi fel az ismerős dallamot, és csupán tapasztaltabb barátnője akadályozza meg abban, hogy keblére ne ölelje a félrekódolt férfit.
Ugyanő a klubban végre elcsíp egy ismerősnek tűnő szót újdonsült magyar ivócimboráitól, valami bevonulásról, erre – nagy szerencséjére – oroszul elkezdi magyarázni nagy örömmel bólogatva, hogy ők 1945-ben jöttek és felszabadították az országot, amikor Szergej csendre inti: a többiek 1956-ról beszélnek, amikor szintén jöttek, de elfojtani a forradalmat. A Bolse Vita, amely egyben egy ideig a valóságban is működő rockkocsma neve, és ahol főhőseink esténként összefutnak egy átmeneti periódust mutat meg. Azokat az éveket, amikor a régi szabályok már érvényüket vesztették, ám az új rend – alul és felül – még nem kristályosodott ki. A rendező ugyanakkor nem hagy kétséget afelől, hogy a felsejlő új korszakot sem látja a szabadság eljövetelének.
Az Anno 1989 Filmklub a következő hónapokban nyári szünetet tart, ám szeptember 9-étől újabb vetítésekkel és beszélgetésekkel jelentkezik. Elsőként Danis Tanovic bosnyák rendező Senkiföldje című, a délszláv háborút feldolgozó filmjét tekinthetik meg ingyenesen az érdeklődők Az est meghívott vendége Juhász István történész lesz.
