A történelem során Eurázsia, de főként az ázsiai kontinens melegebb területei voltak a járványok kiindulópontjai. Állati eredetű betegségekről lévén szó – mint a himlő, a tbc – állattartó közösségekből, állat és ember szoros együttélésének helyszínéről indultak útnak. Amerikában, ahol nemigen tartottak háziállatot, egészen az európai hódításig ismeretlenek voltak a világ más pontjain pusztító járványok, az őslakosok szervezetében nem is alakult ki semmiféle védelmi mechanizmus.
A kontinensen gyakorlatilag nem a fegyverek, hanem az olyan behurcolt, „egyszerű betegségek” pusztították ki az őshonos indiánokat, mint az influenza vagy a himlő. A kór hatékony terjesztéséhez a hódítók is hozzájárultak, amikor például himlővel fertőzött takarókat ajándékoztak a törzseknek – mondta el az FN-nek Horányi Ildikó főmuzeológus, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum munkatársa.
A járványok „elsőiről”, bár egyidősek az emberiséggel, nem tudjuk, mikor és hol indultak, illetve mi okozta az első tömeges megbetegedéseket. Ami biztos, hogy már az ókorban is több járványszerű betegség pusztított, ám a leírások alapján egyiket sem lehet teljes bizonyossággal meghatározni, s az emberi maradványokban pedig ma már képtelenség kimutatni a vírusokat és baktériumokat, csupán néhány – a csontrendszerben is elváltozásokat okozó – betegségről alkothatunk pontosabb képet.
Audran, Gérard (1640-1703), Mignard, Pierre I (Mignard le Romain 1612-1695) után
A vírusok ugyanis csak élő sejtekben szaporodnak, a baktériumok – életkörülményeiktől függően – hosszabb élettartamúak, de legfeljebb csupán néhány évtizedig maradnak életképesek – az extrém esetektől eltekintve. Igazi szenzáció volt, hogy a közelmúltban két 1918-ban spanyolnáthában elhunyt katona vérmintáiból sikerült kivonni a vírus genetikai anyagának egy részét.
Az első biológiai fegyver
Az emberiség történetében a legtöbb áldozatot követelő járvány egyértelműen a pestis volt. Első bizonyítható megjelenése a VI-VII. században az akkor ismert világ lakosságának mintegy 30 százalékát elpusztította. Ázsiából indult és arab területeken szedte a legtöbb áldozatot, de eljutott Európába is. A leghíresebb és legnagyobb pestisjárványt azonban 1347-ben közvetítették Európába a hódító tatár seregek. A Krím-félszigeten portyáztak, amikor már akkora pusztítást okozott soraikban a kór, hogy fel is adták Kaffa várának ostromát. „Búcsúzóul” azonban katapultgépekkel jópár pestissel fertőzött holttestet hajítottak a városba.
A Krímről aztán itáliai kereskedők és a hajóikon utazó házi patkányok vitték és terjesztették el az Alexandria-Itália útvonalon az egész Európára kiterjedő kórt. A pestist okozó baktériumok ugyanis előszeretettel tanyáztak a házi patkányon élősködő bolha gyomrában. Egy évvel később, 1348-ban már milliószámra haltak az emberek bubópestisben és tüdőpestisben: a kór két fajtája gyakran együtt jelentkezett, de óriási különbség, hogy utóbbit gyakorlatilag lehetetlen volt túlélni. A bubópestis a nyirokrendszerben terjed, magas lázzal, erős fájdalmakkal jár, az ember testét tojás nagyságú kelések borítják és körülbelül két hét alatt viszi el az áldozatot. A betegek 70 százaléka azonban már a középkorban is felépült.
Crespi, Giuseppe Maria (1665-1747) iskolája: Szent Rókus pestises betegeket gyógyít
A tüdőpestis a vérben terjed, sokkal intenzívebb lefolyású, náthára emlékeztető tünetek mellett akár három napon belül halált okoz. A tüdőpestises emberekről feljegyezték, hogy jártukban-keltükben estek össze és haltak meg, a hollandok ezért sietős kórnak nevezték. A halálozási ráta 99 százalékos volt – emeli ki Horányi Ildikó. Manapság a bubópestis gyógyítható, a tüdőpestis viszont az esetek 90 százalékában halálos: annyira gyors a lefolyása, hogy – a jellemzően harmadik világbeli – betegek el sem jutnak az orvoshoz.
Hiába küzdött az emberiség
A bakterológia csak az 1840-es évektől tudott válaszokat adni, a korabeli tudomány értetlenül állt a pestis előtt. Abban mindenki egyetértett, hogy a kór Isten büntetése, a védekezés módja azonban megosztotta a kortársakat. Az egyik elmélet szerint a járványt a megromlott levegő hordozta, mások úgy vélték, cseppfertőzéssel terjedt. Mindenesetre hamar felismerték a higiéné és a karantén jelentőségét: először saját házukban, később járványkórházakban különítették el a pestises betegeket.
A levegő megtisztítására hatalmas tüzeket gyújtottak, házon belül illatosabb, a szabadban már kevésbé jó szagú anyagokat – szarut például – égettek, amelyek füstje hitük szerint méregtelenítette a levegőt. Néhány helyen az orvosok védőmaszkos ruhát öltöttek, a velencei karneválon a mai napig szerepel a madárcsőrszerű arcfedő.
Az orvostudomány azonban nem jutott túl a tüneti kezelésen: a láz- és fájdalomcsillapításon, a kelések kifakasztásán, a „rossz, fertőzött vér” lecsapolásán. Magyarországra Nagy Lajos nápolyi hadjáratról hazatérő serege hurcolta be a pestist, ami hazánkban – miként Moszkvától Írországig – a lakosság átlag 30 százalékát elvitte. Azért átlag, mert a sűrűn lakott területen nem volt ritka a 60 százalékos elhalálozás sem – teszi hozzá a muzeológus.
Patkány hozta, patkány vitte
A pestis aztán ahogy jött, el is tűnt a XIV. század közepén. A baktériumok azonban nem pusztultak ki, csak visszahúzódtak, és eleinte 15-25, később 30-40 évenként kisebb-nagyobb járványt hoztak a világra. Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy míg egy pestist átélt nemzedékben kialakult bizonyos immunitás, addig az új generáció tagjai védtelenek voltak, a járvány nagyobb méretet ölthetett.
Hazánkban az 1348-49-es járvány után az 1550-es évek közepén, 1709-11 és 1738-41 között jegyeztek fel nagyobb pestisjárványt – kisebb, lokális járványok átlag ötévente előfordultak. A kórt végül a XIX. században az orvostudomány, a közegészségügy és a higiéné jelentős fejlődésével párhuzamosan sikerült végleg visszaszorítani. Az utolsó járvány Nyugat-Európában a marseille-i volt 1820-22 között, Magyarországon pedig – a peremterületeket kivéve – 1741-től nem voltak tömeges megbetegedések. Horányi Ildikó szerint azonban a siker nem az embereken múlott.
Thomassin, Simon Henri (1687-1741), Troy (Detroy), Jean François de (1679-1752) után: Pestisjárvány Marseille-ben (1720.) A kép a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tulajdona
A XVII. század „világháborújában”, a harmincéves háborúban skandináv seregek is harcoltak a szűken vett Európa területén. A hadakkal pedig tömegesen érkeztek az északon honos vándorpatkányok, amelyeket nem kedvelnek a pestist hordozó bolhák. A vándorpatkány jóval testesebb és agresszívebb „házi rokonánál”, így kisvártatva az erdőkbe, mezőkbe szorította a pestis vírusgazdáját hordozó rágcsálót. Ha úgy tetszik, az egyik patkány behozta, a másik kiűzte a pestist Európából.
—-Vizelet és széklet a kutakban—-
Történelmünk során a pestis okozta a legsúlyosabb járványokat, nemcsak azért, mert időről időre visszatért, hanem mert minden korosztályt, minden társadalmi réteget fenyegetett. El is nevezték a legdemokratikusabb betegségnek, és míg korábban a pestis szó (latin jelentéséből adódóan: fertőzés) minden járványos betegségre vonatkozott, s csak később kezdett kötődni a szóban forgó kórhoz, addig a XX. századra szimbólummá vált. Volt azonban járvány tucatnyi a pestisen kívül is.
A diftéria például a gyerekeket támadta, míg a tífusz vagy a vérhas a katonák közt szedte áldozatait. Milliók életét követelte a lepra is, amit azonban nyugodtan nevezhetünk középkori betegségnek, mert a túlélők által megszerzett immunitás miatt a XIV. században visszahúzódott, és a XVI. században már a leprások elkülönítését szolgáló, úgynevezett leprozóriumokat is bezárták. Egy nagyon komoly rohamra futotta 1831-32-ben az ugyancsak Ázsiából származó kolerának.
A baktériumokkal már Napóleon seregei is találkoztak korábban az orosz síkságokon, és két évtizeddel később ideális életfeltételeket találtak a csatornázatlan európai városokban: milliók fertőződtek és haltak meg a kolerás vizelettel és széklettel szennyezett kutak vizétől. Ekkor már azonban hamar rájöttek a járvány terjedésének okára, és a közegészségügyi rendszer fejlesztésével – csatorna, angol WC – 1884 után visszaszorították a betegséget.
Dél-itáliai mester: A halál Diadala. Pestisjárvány Itáliában (Nápoly, 1656.) A kép a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tulajdona
Halálos influenza
Az influenza egyik változata volt az első világháború utolsó évében kitörő spanyolnátha, ami a különböző becslések szerint 20-50 millió ember halálát okozta. Az áldozatok valós száma 30-35 millióra tehető – mondja Horányi Ildikó. Az influenza ugyancsak az emberiséggel egyidős, de 1918-ig nem okozott traumatikusabb járványt: fel-felütötte a fejét, néhány – főleg idős, legyengült – embert elvitt, de széles tömegek számára nem jelentett komolyabb fenyegetést. A spanyolnáthában épp az volt az ijesztő, hogy az influenzás tünetek az életerős, fiatal embereknél is halállal végződtek.
A miértre régóta megvan a válasz, de csak a közelmúltban, néhány spanyolnáthában elhunyt ember maradványainak vizsgálatakor tudták bizonyítani: a madár- és a sertésinfluenza „összeolvadásából” létrejött vírus volt a tettes. Az influenzavírus más-más változata támadja meg az embert, a sertést és a madarakat. Ha azonban a madárinfluenza-vírus például egy éppen sertésinfluenzás disznóba jut, könnyen kicserélhetik génállományukat, és létrejön az új, a korábbiaknál jóval fertőzőbb vírus. Ha figyeljük a híradásokat, ettől tart ma az Egészségügyi Világszervezet (WHO): ha a fenti együttállásba egy emberi influenzavírus is bekapcsolódik, létrejön egy olyan, emberről emberre terjedő vírustörzs, aminek következményeit megbecsülni sem tudjuk.
Tekintve a fenti tényt és az amerikai őslakosok „edzetlen” immunrendszerét, az Újvilág felfedezése óta bármikor indokolt volt egy nyugatról induló járvány felbukkanása Európában. Ez 1918-ban meg is történt: a spanyolnátha a partra szálló amerikai katonákkal érkezett, először Franciaországba. Az áldozatok magas számában óriási szerepe volt a háborúnak: a tömegek mozgása, a nyomorúságos életkörülmények és a legyengült szervezetek mind-mind a járvány terjedését segítették. Valójában nem is maga az influenza, hanem a bakteriális ráfertőzések, többek között tüdőgyulladás ölte meg az embereket – jegyzi meg Horányi Ildikó. Miután bejárta a világot, a spanyolnátha „magától” eltűnt, visszahúzódott.
Századokon keresztül nagy pusztítást okozott, 1976-ra viszont hivatalosan megszűnt a feketehimlő – legalábbis a WHO szerint. Himlős gócok ugyanis a mai napig felütik a fejüket a világ különböző pontjain, és ez az, ami folyamatos kihívást jelent: az emberiség legyőzhet egy-egy betegséget, de kiirtani soha nem tudja. A vírusok és baktériumok időről időre más formában térnek vissza.
