A török hódítás korában törökösségnek, vagyis az ellenséghez pártolásnak számított a nyílt áruláson túl az ellenség bármiféle segítése, csapatainak kalauzolása, a pribékség, keresztények eladása vagy elárulása, miként a magyar vitézek segítésének és a nekik való híradásnak az elmulasztása, az önkéntes muszlim hitre térés. Thury Márton komáromi vicekapitánynak 1586-ban, Pálffy Miklós érsekújvári főkapitányhoz írt egyik levelében olvasható a következő híradás: a portyázó magyar vitézek egy fejet (levágott török katona fejét) és öt rabot vittek be. Találtak köztük egy pribéket – hazaárulót, aki az ellenség oldalára állt – is, akit „azon órában nyársban vontanak, mihelt érkeztenek Tatában”.
Ugyanígy jártak azok a vallon zsoldosok, akik 1600 májusában a fizetetlenség miatt fellázadtak. Mintha az 1494-es nándorfehérvári eset ismétlődött volna meg. A mintegy 1500 francia-vallon zsoldos Maróthy Mihály várkapitányt és a vele tartó magyarokat bebörtönözte, és 100 ezer aranyért felajánlotta a várat a törököknek. Az átadást a felvonuló királyi csapatok akadályozták meg három hónappal később. A lázadók egy részének sikerült a várból kitörnie, s török zsoldba álltak, a többieket elfogták, s árulásukért egyenként karóba húzták. A hazaárulás, az ellenséggel történő kollaborálás minden keresztény lakos számára tilos volt.
Szekér fa, mint Damoklész kardja
Egy német utazó örökítette meg a következő szokást: Kassa szabad királyi városban a főbírót (iudex) minden évben Vízkeresztkor választották meg. Az új főbírónak – aki tisztségviselése idején élet és halál ura volt a városban – egy hatalmas szekér tölgyfarönköt vittek az udvarára. Amennyiben meghalna felelős tisztsége ideje alatt, abból készítenek neki koporsót, amennyiben elárulná a várost, abból raknának neki máglyát… Ha nem történik semmi ilyen rendkívüli esemény regnálása alatt, a szekér fát a következő megválasztott főbíró udvarába tolják át. A leköszönő iudexnek azonban minden cselekedetéről el kellett számolnia azon közösség felé, amelyik e tisztre megválasztotta.
A törökösség fogalmába minden olyan cselekedet, szokás beletartozott, amely a magyarországi török megszállókat, azok katonáit, adminisztrációját segítette volna. Tilos volt átvenni öltözetüket, jogi és életszokásaikat, vallásukat, nyelvüket – mindazt, ami a közösségi és nemzeti identitás elvesztéséhez vezetett volna. Tiltott volt a törököknek levelet vinni, akár csak levélhordozóként is közreműködni – ennek ellenére a meghódolt falvak jobbágyaitól gyakran kértek ilyen szolgáltatást –, hiszen a levél akár árulást, akár az adott település megszállásának egyik fázisát is jelenthette.
Fejre szegezték a turbánt
Szigorúan tilos volt keresztény tulajdont török kézre juttatni. Tilos volt a pereket a kádi, a török bíró elé vinni, vagyis az ellenség jogszolgáltatását igénybe venni. Aki megtette, azt a közösség többnyire kiközösítette, ahogy tették a szegediek 1552-ben. A török uralom alatt élő kecskeméti polgárokat is igen keményen regulázták, s mindenféle „törökösség” vétkétől elvették a kedvüket. A helyi törvény kimondta, hogy aki akár egyszer is fejére teszi a turbánt, annak ácskapoccsal szögeztessék oda. Természetesen, a szigorú tiltás nem azt jelentette, hogy semmiféle hatás nem érte az itt lakókat a kényszerű török-magyar együttélés százötven éve alatt.
Török hódoltság Magyarországon (wikipedia.hu)
A tiltásra éppen azért volt szükség, mert előfordultak ilyen esetek. A keleties hatás nagyon is érezhető. A szpáhik és egyéb lovas alakulatok ellen eredményesen csak könnyűlovas harcmodorral lehetett küzdeni: e harcmodorhoz az ellenféléhez hasonló öltözettel, lábbelivel, lószerszámokkal és fegyverekkel kellett rendelkezni. Tőlük való a XVI. században kialakult, olyannyira jellegzetes férfidolmány vagy mente, törökös motívumú az ekkortájt kialakult úgynevezett úri hímzés, s a töltött káposztát, no és a bélest (szerb eredetű) is megszerették a kortársak.
Kiút a nyomorból?
De mindezek a hatások nem direkt és nem azonnal érvényesültek, s főleg nem a célból, hogy a magyar elit vagy akár a középrétegek csendesen, nyugodtan, identitásukat és ellenállásukat feladva beépüljenek a megszálló oszmán elitbe, katonai, hivatalnoki (igazgatási és gazdasági) apparátusukba, s őket kiszolgálva erősítsék a birodalmat, miként az a Balkánon történt. Természetesen, minden szigorú intézkedés ellenére is akadtak – és mindig is akadnak – olyanok, akik az ellenféllel kollaboráltak. Vagy azért, mert árulásukkal, a pénzjutalom reményében akartak meggazdagodni, netán a nyomorukból kilábalni.
Egyesek azért, mert csak akként szabadulhattak meg fogságukból, netán valamelyik atyafiukon akartak ily módon segíteni, esetleg valamilyen súlyos sérelem érte őket keresztény részről, s bosszúból pártoltak a másik oldalhoz. Nyilván akadt olyan is, aki egyszerűen csak gazemberségből, akár egy új dolmányért is elkövette a becstelenséget, miként Pásztor István és mihályfalvai társai 1661-ben Székelyhíd várát árulták a törököknek: tettükre semmilyen esetben, semmikor nem volt felmentés. Mindenesetre az árulók mindig abban reménykedtek, hogy tettükre nem derül fény – de kiderült, és előbb vagy utóbb az embernek minden tettével el kell számolnia.
J. Újváry Zsuzsanna
Cikkünk szerzője Jánokiné dr. Újváry Zsuzsanna történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója, egyetemi docens.
Sorozatunk első részében Leonidasz spártai katonáihoz hasonlóan hősi halált halt kétszáz székely honvédről volt szó, utána az áruló cseh zsoldosokra kiszabott vérfagyasztó büntetésről írtunk.
