Élet-Stílus

Szimpatikus gyilkosok

admin
admin

2009. 03. 11. 06:30

Hippikommunából hogyan lett hírhedt terrorista banda? A Baader–Meinhof-csoport című német – akciókban bővelkedő – Oscar-jelölt drámát március 12-től játsszák a magyar mozik.

Ahogy a ma negyvenes éveit taposó vagy azt erősen közelítő hazai generáció a korabeli németországi kancellárokkal, Willy Brandttal és Helmut Schmidttel megtűzdelt (tévé-) híradásokból emlékezhet, a Baader–Meinhof-formáció és a Vörös Hadsereg Frakció (németül: Rote Armee Fraktion, RAF) a maga idejében kedvelt „sztárnak” számított errefelé, a keleti blokkban. Pont úgy, mint Che Gueverától Carloson át tulajdonképpen mindenki, aki borsot tört a kapitalisták orra alá, kiejtette a száján a baloldali szentháromság (Marx–Engels–Lenin) valamelyik tagja nevét.

A közkeletű mondás, miszerint aki fiatalon nem baloldali, annak nincs szíve, aki idősebben nem konzervatív, annak nincs esze, sokszorosan igaz volt az ezerkilencszázhatvanas évek végére, a hetvenes esztendők elejére. A második világháború után a saját jólétébe és „igazságaiba”, egyetemességébe elszédülő Nyugat (euroatlanti közösség) azt hitte, mindent megtehet, antikommunizmusra hivatkozva (re-) kolonizálhatja az ázsiai keletet és az afrikai delet, akik pedig leginkább „csak” szabadságra és önrendelkezésre törekedtek, és elfogadtak minden segítséget, bárhonnan is érkezett, ha történetesen a Szovjetunióból, marxista ideológiával megfűszerezve, hát onnan. (Abba itt most nem érdemes belemenni, a szovjetek számára ez a pártfogás miért mutatkozott előnyösnek. Messzire vezetne.)

interjú egy terroristával

“Bizarr érzés, amikor az ember egy volt terrorista-aktivista mellé telepedhet, és a közelmúlt történelmi ideiről faggathatja. Persze nem képzeltük azt, hogy az ex-Vörös Hadsereg Frakció-tag Astrid Proll pulóvere alatt ma is bombatekercset és kézi lőfegyvereket hord. (Bár nem tagadjuk, azért megfordult a fejünkben.)”

A teljes cikk

A két világháborút bukott (frusztrált), egykori nemzetiszocialista Németországban egzisztenciális biztonság uralkodott, a felnövekvő, a második világégés alatt vagy közvetlenül utána született fiatalok lefasisztázták a szüleiket, a fennálló rezsimet, amelyik hol a zsarnoki iráni sah rendszeréhez, hol az amerikaiak vietnami háborújához asszisztál.

A Baader–Meinhof-csoport női névadója, az újságíró Ulrike Meinhof egykori kiadója és barátja (egyes állítások szerint: kedvese), Stefan Aust RAF-könyve alapján készült filmben a „nácigeneráció” gyermekei, Andreas Baader (Moritz Bleibtreu), Ulrike Meinhof (Martina Gedeck) és Gudrun Ensslin (Johanna Wokalek) háborút hirdetnek „a fasizmus új arca” ellen: az amerikai Vietnam-politika és a harmadik világ kizsákmányolása ellen. Céljuk, hogy létrehozzanak egy emberibb társadalmat, ám egyre jobban radikalizálódnak, s ahogy megalakítják a Vörös Hadsereg Frakciót, egyre véresebb merényleteket hajtanak végre, neves politikai és gazdasági vezetőket gyilkolva meg. A német rendőri erők feje, Horst Herold (Bruno Ganz) vadászik rájuk, de mindvégig tudja, hogy a terroristák akciói csak a jéghegy csúcsát jelentik.

Robbantásos (például németországi amerikai támaszpontok elleni, vagy a hamburgi Axel Springer-székház elleni) merényletek után 1972-ben a rendőrség letartóztatta a RAF több vezetőjét. 1975. május 21-én többüket perbe fogták Stuttgart-Stammheimben, a bíróság négy gyilkosság és három tucat gyilkossági kísérlet miatt 1977. április 28-án életfogytiglanra ítélte a vádlottakat. A RAF második nemzedéke a börtönben ülő „mártírjait” ki akarta szabadítani. 1977 áprilisában meggyilkolták az NSZK legfőbb ügyészét, júliusban a Dresdner Bank igazgatótanácsának elnökét, szeptemberben pedig elrabolták a Német Munkaadók és Gyáriparosok Szövetsége elnökét, Hanns Martin Schleyert. Merthogy, vélték utóbbi tettük kapcsán: a kapitalista állam várhatóan mindent meg fog tenni a „főkapitalista” kiszabadításáért. De nem: a szociáldemokrata Helmut Schmidt kormánya időhúzásra játszott, sikerült több mint egy hónapig elhúzniuk a tárgyalásokat, amikor is azonban a terroristák újra lecsaptak – palesztin támogatással eltérítették a szomáliai Mogadishuban a Lufthansa egy turistajáratát. A kancellár ezúttal sem egyezett bele a fogolycserébe, elérte, hogy egy német kommandós osztag megrohamozhassa a repülőgépet. Amikor az akció saját veszteség nélkül lezajlott, a börtönben ülő RAF-vezérek öngyilkosok lettek (a film szerint „külső rásegítéssel”). Schleyer életét ugyan nem sikerült megmenteni, azonban a jogállam zsarolhatatlanságának megmutatása megtörte a német szélsőbaloldali terrorizmust, annak elveinek társadalmi támogatottságát.

Uli Edel rendező – aki közreműködött a film producere, Bernd Eichinger forgatókönyvének elkészítésében – az Aust-dokumentumfüzér alapján a RAF-história két fontos pontja közé helyezte a filmjének a történetét, az 1968-as megszületéstől és az első akcióktól – frankfurti áruházak felgyújtásától – Schleyer 1977-es túszul ejtéséig, majd meggyilkolásáig. Érthető, a szélsőbaloldali terrorszervezet története mintegy negyven évet ölel fel, az ezerkilencszázhatvanas évek végi egyetemi diákmozgalmak hatására 1968-ban jött létre, és 1998-ban oszlatta fel önmagát (három terroristanemzedéket nevelve ki – akiknek egyik egykori második generációs tagja, Astrid Proll a film bemutatója apropóján Magyarországon is járt), és negyven esztendőt nehéz jól bemutatni. Pláne, hogy a RAF-tagok három nemzedékének képviselői más motivációs módon cselekedtek, más és más történetet képviseltek. Edel tehát a kiválasztott időszak két végpontjára helyezi a hangsúlyt: hogyan született meg a csoport, és hogyan ért véget a börtönben Baader, Meinhof és a többi első nemzedéki élete. Tagadhatatlanul elfogultan teszi, szerinte a korabeli németországi államhatalom és rendőrség erőszakossága generálta a RAF radikalizálódását, és ebben van némi igazsága, csak éppenséggel egy kelet-európai negyveneskorú (vagy idősebb) nézőnek eszébe jut, hogy az egyébként a börtönőri vegzálásoknak kitett foglyok saját tévét nézhettek, és neki meg nem volt.

A rendezői elfogultság oda vezet, hogy miközben Edel igyekszik megérteni a terroristák motivációit, emberi arcaikat is bemutatva, szimpatikussá teszi őket. Az ártatlanul elhunyt áldozatokra nem marad ideje. Az időtényező – lásd: fentebb – egyébként is lényeges kérdés a filmben, a két kiválasztott eseménypont közötti hosszú időket a rendező dokumentumrészletek (korabeli híradófelvételek) alkalmazásával oldja meg (például az 1972-es müncheni olimpián az izraeli delegáció lemészárlása), igen értő módon. Ezek hatásaira talán bizony szívesebben néznénk egyórás dokumentumfilmet az egykori forrongó időkről. Vagy pediglen amerikai mintára pörgő akciófilmdarabokban sorolja a RAF-akciókat. Ebben valószínűleg szerepet játszik Edel tengerentúli filmkészítői előélete: a 62 éves német (főként) tévéfilmes direktor (A gyűrű átka) amerikás ténykedés során készítette az Acélököl című bokszmozit, az Artúr király és a nők című kvázi történelmi filmet, a Julius Ceasar című históriás sagát, A gonosz sosem alszik és (Madonnával a főszerepben) A tanú teste című thrillereket, de rendezett Twin Peaks- és Mesék a kriptából-epizódot is.

Hazánkban is próbálkoztak

“Rendőrök, ügyészek, bankárok voltak a vörös terroristák célpontjai az NSZK-ban: a RAF működésének mintegy 30 éve alatt 58 embert öltek meg, egyetlen magyar akciójuk a Ferihegyi úton kudarcba fulladt. Tíz éve jelentették be, hogy „befejezték a projektet” – Konok Péter, a baloldali radikalizmus kutatója beszélt az FN-nek a Vörös Hadsereg Frakcióról.”

A teljes cikk

A film javára leginkább három tényező írható. Az elfogultság ellenére is fellelhető viszonylagos kortörténeti hűség, illetve a főszereplők (Bleibtreu, Gedeck, Wokalek, Ganz) kiváló játéka. És az a német filmkészítésben jó ideje érvényesülő ama metódus, ahogyan képesek és készek szembenézni közeli és távolabbi múltjuk nem éppen dicső történéseivel: a második világháború kapcsán példának okáért említhetjük Volker Schlöndorf 2004-es drámáját, A kilencedik napot, Oliver Hierschbiegel 2004-es alkotását, A bukás – Hitler utolsó napjait és Marc Rothemund 2005-ös filmjét, a Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel című drámáját. A németek egyoldalú világháborús megítélésen (állandóan káposztás csülköt meg frankfurti virslit esznek, Wagnert hallgatnak, titokban, de odahaza mindenki nyíltan antiszemita) elsőképpen és hathatósan Wolfgang Petersen 1981-es A tengeralattjáró című filmje, majd az 1993-ban forgatott háborús eposz, a Joseph Vilsmaier rendezte Sztálingrád ütött rést, ami azt megpróbálta megmutatni, hogy a Wermacht soraiban is emberek harcoltak, akik két fegyverropogás közötti csendben nem népirtásról, hanem a családjukról, szeretteikről álmodtak. Ide szeretne kapcsolódni az új Tom Cruise-film is, a Valkűr, vitaható végeredménnyel.

A közelmúlt apropóján pedig említhetnénk Wolfgang Becker 2002-es szatíráját, a Good bye, Lenin! című filmet és Florian Henckel von Donnersmarck 2006-os A mások élete című Oscar-díjas moziját. Edel filmje – minden hibája és következetlensége dacára – méltó módon követi ezt a trendet. Örvendetes volna, ha mi, magyarok követnénk ezt a német példát.

A Baader–Meinhof-csoport

színes, feliratos, német–francia–cseh dráma, 150 perc, 2008, rendező: Uli Edel, szereplők: Moritz Bleibtreu, Martina Gedeck, Johanna Wokalek, Nadja Uhl, Jan Josef Liefers, Stipe Erceg, Niels-Bruno Scmidt, Vinzenz Kiefer, Bruno Ganz, Simon Licht, Alexandra Maria Lara, forgalmazó: SPI International Magyarország Kft.,
honlap

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.