Az Oscar-díjra is jelölt A Baader–Meinhof-csoport című film közelgő magyarországi bemutatója apropóján a budapesti Goethe-intézet vendége volt Astrid Proll, a hírhedt német Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, RAF) egyik alapító tagja. Bár tagadta, hogy mindez a filmes promóció része – „olyan figura, mint én, nem tesz eladhatóvá egy filmet” –, szerintünk A bukás című Hitler-drámát is jegyző producer, Bernd Eichinger „gerillamarketingjéről” van szó. Szoros és átvitt értelemben, mert mint a beszélgetésünkből kiderült, Proll asszony szerint a RAF a dél-amerikai dzsungellázadók módszereit kívánta átültetni az öreg kontinensre, 68 baloldali diákmozgalmainak szélsőbalos ideológiájára alapozva, az Egyesült Államok és az általa képviselt kapitalizmus ellenében.
Astrid Proll letartóztatásban
A börtönöket is megjárt alapító tag – a mintegy harmincéves ténykedése alatt három generációt felvonultató RAF első nemzedékének részeseként első alkalommal 1971-ben zárták a rácsok mögé, miután közreműködött a terrorista vezérszemélyiség, Ulrike Meinhof kiszabadításában, illetve több bankrablásban. 1974-ben csonttá soványodott (negyven kilósra), ezért gyógykezelni vitték, ahonnan megszökött, és évekig Angliában bujkált, de mégis lebukott, és 1978-ban újabb két esztendőre börtönbe csukták – hangsúlyozta, hogy „gyilkosságért sohasem ítéltek el”. Ezzel azt a vádat is cáfolni kívánta, miszerint 1970-ben kivégezte volna a szervezet egyik árulóját. (Proll „hivatalosan” bankrablásért és okirat-hamisításért ült.) „Amikor letartóztattak, a RAF-nak még egyetlen halálos áldozata sem volt. Rengeteg téves információ kering közszájon, nemcsak rólam, hanem az egész RAF-mozgalomról. „De hát – tette hozzá – jól is néznénk ki, ha egy exterroristát nem tartanának veszélyesnek.”
a Raf története
Rendőrök, ügyészek, bankárok voltak a vörös terroristák célpontjai az NSZK-ban: a RAF működésének mintegy 30 éve alatt 58 embert öltek meg, egyetlen magyar akciójuk a Ferihegyi úton kudarcba fulladt. Tíz éve jelentették be, hogy „befejezték a projektet” – Konok Péter, a baloldali radikalizmus kutatója a Vörös Hadsereg Frakcióról. Szombaton a FigyelőNeten!
Nem szeretné visszahallani magát a Youtube-on
Elképzelhető, hogy a börtönévek tették, de az interjúnkat azzal kezdte, hogy kikapcsoltatta és ellökte a diktafonokat – „nem szeretném a Youtube-on viszonthallani”, mondta –, és nem engedte, hogy a sajtó munkatársai fotózzák (a későbbi közönségbeszélgetésen ezt elkerülni nem tudta, de mindahányszor összerezzent, amikor egy vaku megvillant). Így kissé morbid módon jobb híján a zsebünkben talált gyorséttermi számlánkra firkáltuk az exterrorista szavait, érezve, hogy van abban valami perverz, hogy a fogyasztói társadalom egykori ellenségét a fogyasztói társadalom egyik jelképének számító gyorséttermi lánc papírosa örökíti meg. A konzumkapitalizmussal egyébként olyannyira megbarátkozott, hogy a hajdanában fotósnak készült Proll a német Spiegelnél és az angol Time-nál szorgoskodott képszerkesztőként, illetve fotóalbumot jelentetett meg a RAF-ról.
A mozgalom fő gondolatát a lázadás, az ellenesség jelentette, hogy valaminek az ellenében – a fennálló rezsim, a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom stb. – harcoltak, és nem valaminek az érdekében. A beszélgetés során Proll egyszer sem nevezte meg a sikereiket, vagy az eredményeiket, többször viszont dacosan elhatárolta magát a személyek elleni erőszaktól (a RAF harminc esztendei ténykedése során 58 embert ölt meg). A tárgyak azok mások. Bankot rabolni – pláne, ha ott nem esik baja senkinek sem – ér, a pénz (úgyis, mint papírtárgy) vacakság. Nem mondta ki, de érezhető volt az ezerkilencszázhatvanas évek diákmozgalmaiban valami luddita (géprombolói) báj, amikor a kapitalizmus hajnalán, efféle „romantikus erőszakkal” küzdöttek a globális folyamatokkal szemben tehetetlenségüket érző népek. A manapság tapasztalható Che Guevara-retródivat kapcsán szomorú felhangú beletörődéssel közölte: „Ilyen a mi kapitalizmusunk.”
Ha nem szállok ki, a börtönben halok meg
Astrid Proll – aki veszélyes merénylő helyett inkább egy kissé szigorú pedagógus benyomását keltette, még inkább egy feminista aktivistáét – a Vörös Hadsereg Frakció „hősi” idejéről szólva elmondta, „minden generáció újat akar, mindent meg akar változtatni. Ez a szabadság hadművelete. Akkoriban ilyen idők jártak, 68 a szabadságharcról és a jogegyenlőségért vívott küzdelemről szólt (ha már filmek, említhetném a San Franciscoi meleg politikus Harvey Milk esetét) – és a RAF-ról –, a hetvenes években elfogyott a levegő. A derűlátás, bizakodás, a lendület megritkult, elapadt.” Hozzátette: „A legtöbben máig nem tudnak erről beszélni, ám én már gyakoroltam kicsit” – célzott arra Astrid Proll, hogy tizenöt éve a média területén dolgozik. Azonban ő sem találta meg mindig a szavakat. „Ha nem szállok ki, én is a börtönben halok meg, és én ezt nem akartam” – mondta a ma hatvanéves volt terrorista.
Proll szerint a RAF-ból negatív legenda lett. Kihasználták, piacra dobták, értékesítették. Értetlenségét fejezte ki, hogy a terrorszervezet miért vált ennyire ördögtől valónak az emberek emlékezetében, hiszen, mint utánaszámolt, „az akciókban összesen harmincöt fő halt meg, az olasz Vörös Brigádok viszont legalább négyszáz ember halálát okozta.” (A Rubicon című történelmi folyóirat szerint a RAF 58 emberrel végzett.) Szerinte nem a merényletek, hanem a Spiegel későbbi főszerkesztője tette őket ismertté: „Stefan Aust nélkül, aki A Baader–Meinhof-csoport alapjául szolgáló könyvet is írta, nem lett volna az a RAF, ami ma. Aust megszállottan kutatta a témát.” A férfi a RAF-os időket megelőzően egy újságnál dolgozott Meinhoffal, és később a szervezet tevékenységéről rendszeresen beszámolt a Spiegel, s ez sokat lendített a hírnevükön.
“Azt hittük, hogy másképpen tudjuk majd csinálni.”
Saját szerepéről, személyes múltjáról keveset – és nem szívesen – beszélt. „Negyven évvel később mit mondhatnék? – kérdezett vissza hosszas hallgatást követően. – Természetesen vannak szép emlékeim, hiszen ez volt a fiatalságom.” Ennek kapcsán a 68-as diáklázadásokat említette, amikor még nem robbantgattak: kommunákat alapítottak, LSD-ztek, a vietnami háború ellen tiltakoztak. Mint mondta: „Azt a korszakot az tette fontossá, hogy a nyugati világban nagy szükség mutatkozott a megtisztulásra. Németországban rengeteg kárt tett a nemzetiszocialista rendszer, és a szüleinket hibáztattuk mindenért. Közben az újságokban azt láttuk, hogy máshol hasonló tiltakozások zajlanak. Aztán 68 már 68-ban véget ért, kifogyott belőle a lendület. Páran viszont nem akarták feladni. Ez őrültség volt, de munkált bennük az optimizmus és a bátorság. A latin-amerikai gerillamozgalmat akartuk importálni. Hogy ez helyes volt-e? Nem tűnt-e már akkor is őrültségnek? Mi hittünk benne, hogy pozitív változást érhetünk el. Azt hittük, hogy másképpen tudjuk majd csinálni.”
Hangsúlyozta, akkoriban nem álltak magukban, az amerikai Fekete Párduc-mozgalomra utalva mondta: „Nem az egyetlenek voltunk, Európában sem”. Érdeklődésünkre hozzáfűzte: „Nem figyeltünk a keleti blokkra, Nyugatra fókuszáltunk. Németországra, Franciaországra, Olaszországra – és persze Amerikára. Hatni akartunk a nyugatnémet társadalomra. A kérdés az volt, mennyire tudunk. Nem gondoltunk bele a baloldali eszmék negatívumaiba.” „Tudják – zárta a gondolatsorát –, amikor eljön az idő, az emberek teszik a dolgukat”.
A magát régimódi emberként látó Proll („a kézbe fogható nyomtatott sajtóterméket szeretem, az elektronikusokat nem”) elmondta, végül nem maradt sok barátja, vagy mert meghalt, vagy mert elhatárolódott tőle, ennek ellenére nem tagadja, hogy a RAF az élete szerves részét képezi. „A film viszont – ami igaz, hogy tényeken alapul, és az egykori dolgokat elég pontosan tükrözi – elsősorban mégiscsak produktum, nézettségre, kasszasikerre törekszik. Ezért A Baader–Meinhof-csoportban az akció és az erőszak dominál” – ítélkezett a mozgóképes alkotásról.
