Élet-Stílus

Ismét a mozikban tombol Joker

admin
admin

2009. 02. 16. 11:16

Az idei első tízpontos filmet már tavaly bemutatták a mozik, most csak az Oscar-kedvéért vették újra elő. Joker most is vérgonosz, érdemes újra borzongani a Batmant.

A hét filmjeit elsősorban a színészek, az általuk alakított figurák viszik a vállukon. Újra jön a megtestesülő gonosz (A sötét lovag), jön egy a fiáért és a jogaiért elszántan küzdő anya (Elcserélt életek), beavatást nyerhetünk egy cseh asszony életébe (Marcela), illetve német nyugdíjasok szexuális vágyaiba (Kilencedik mennyország), megnézhetjük egy amerikai professzornak és bevándorló barátainak a történetét (A látogató), és vihoghatunk egy francia felügyelő csetlésein-botlásain (A rózsaszín párduc 2.).

A sötét lovag

Bár a filmtörténetben akadt rá példa, hogy valamely filmcsillagot halála után díjaztak, a tragikusan fiatalon elhunyt, tehetséges ausztrál színész, Heath Ledger abban egyedülálló, hogy A sötét lovagbeli Joker-remekelésével eddig minden jelentősebb filmgrémium fejet hajtott a teljesítménye előtt: Golden Globe-szobor, a Brit Filmakadémia díja, az amerikai színészszervezetek elismerése stb.

A tavaly július 14-i amerikai, majd augusztus 7-i magyarországi premier után – a tengerentúlon idén januárban debütált egy háromdimenziós változat is – a gyártó/forgalmazó Warner Bros. ismét a mozikba vitte A sötét lovagot. A szokatlan lépésnek nem a további kasszagyarapítás volt az oka (oké, azért az sem egészen mellékes), nemkülönben hogy a 2007 áprilisától novemberéig 185 millió dolláros költségvetésből forgatott film 2009 februárjában már 530 millió fölötti bevételnél tartott, hanem hogy a február 22-i Los Angeles-i Oscar-gálán a film és leginkább a legjobb férfi mellékszereplő díjára esélyes Ledger alakítása újra a szemek elé kerüljön. Hogy az esetleg hezitáló amerikai filmakadémia-tagok – akik nyilvánvalóan egyébként már látták a filmet – se tudják kivonni magukat a tömegek nyomása alól, merthogy a nézők egészen bizonyosan Oscarért fognak kiáltani. (A 2008-as premiert követően a nézők a legnagyobb internetes filmportálon minden idők legjobb alkotásának szavazták meg a filmet, mára az ötödik helyre elég a voksok száma.) Tegyük hozzá: joggal.

Merthogy A sötét lovag valóban nagyszerű film, mélyebben átgondolt és mívesebb alkotás bármelyik korábbi képregény-filmnél, benne az ördög természete nyilvánul meg, de legalábbis mélységeiben, összefüggéseiben tárul fel a jó és a rossz örök párharca. Ebben nemcsak Ledgeré az érdem, persze elsősorban az övé, hanem Christopher Nolan rendezőé szintúgy (A tökéletes trükk, Batman: Kezdődik!, Mementó), aki nagyon is komolyan vette a denevérszerelésben igazságot osztó gazdagember sztoriját. Egyedül a Tim Burton-féle 1989-es Batman-mozi – amiben Jokert, ugye, Jack Nicholson formálta meg, más miatt zseniális módon – sok (ön-) iróniáját hagyta el, de hát ez egy másik film, mint az volt, más a koncepciója, más az ábrázolásmódja.

Bár akadnak hasonlatosságok, eltérő a története is: itt az van, hogy a kedvenc denevérgúnyás üzletemberünk, Bruce Wayne régi és új segítői támogatása ellenére eddigi pályafutása legádázabb ellenségével találja szembe magát, a kiszámíthatatlan, sötét lelkű, gonosz Jokerrel, akiről most nem derül ki, hogy ki is valójában, honnan jött (zseniális megoldás: könnyes szemekkel egyszer ezt, másszor azt révedezi korábbi – gyermekkori – életéről). Gotham Cityben eluralkodik a félelem, senki sincs biztonságban. Se az átlagpolgár, se a polgármester, se a főügyész, se annak kedvese – se pediglen Batman.

Szóval, Oscar ide, Oscar oda, érdemes újra a mozikba fáradni, hogy akár másodjára lássuk ezt a remek filmet. Vagy elsőre.

A sötét lovag

színes, amerikai akciófilm, 152 perc, 2008, rendező: Christopher Nolan, szereplők: Christian Bale, Heath Ledger, Aaron Eckhart, Gary Oldman, Michael Caine, Morgan Freeman, Maggie Gyllenhaal, Eric Roberts, Cillian Murphy, Anthony Michael Hall, Nestor Carbonell, forgalmazó: InterCom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Zrt.,
honlap

A látogató

Tom McCarthy rendező-forgatókönyvíró (Állomásfőnök) filmje első ránézésre a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás utáni megváltozott Amerikáról – és világról – szól. A feleségét veszített, magányos egyetemi professzor, Walter Wale (Richard Jenkins) unalmas, szürke, „alibi” életet él, oktatói munkája már régóta nem hozza lázba, elvileg egy könyvet is írna, ám az írástól szintén elfordult. Szürke hétköznapjai egy csapásra megváltoznak, amikor egy konferencia miatt New Yorkba repül, és az ottani apartmanjában egy fiatal – színes bőrű – párost talál, akikről hamarosan kiderül: illegálisan tartózkodnak az országban.

A szíriai Tarek és szenegáli barátnője, Zainab azonnal készek távozni, Walter szíve azonban megesik rajtuk. A tartózkodásukért cserébe Tarek felajánlja Walternek, hogy megtanítja játszani az afrikai dobon. A közös zenélésből hamarosan őszinte barátság szövődik, és amikor a bevándorlási hivatal letartóztatja a szír férfit, a professzor bármire hajlandó, hogy megakadályozza új barátja kitoloncolását.

A nyolc évvel ezelőtti tragikus események akciófilmesebb – primer – feldolgozásait követően a (ki-) hatásokat vizsgáló, intellektuálisabb alkotások születtek, mint az Ütközések vagy a Bábel. Az illegális bevándorlás, az etnikai feszültségek, a terrorizmusra hivatkozó túldimenzionált államhatalom kapcsán illeszkedik hozzájuk A látogató. Másfelől azonban McCarthy „szomorúfilmje” több: általában véve a mai korban születő emberi kapcsolatok lehetőségéről beszél, hogy az egyre inkább elmagányosodó embernek hogyan kell újra megtanulni másokat – de leginkább önmagát, emberi mivoltát. Vacak világ, de akad benne remény. Ennek ábrázolásában a korábban kizárólag karakterszínészként foglalkoztatott Jenkins jeleskedik. Ha hozzá vándorolna a 2009-es legjobb alakításért járó Oscar-arany, azt mondanánk, nagyon jó helyre került.

A látogató

színes, feliratos, amerikai dráma, 104 perc, 2008, rendező: Thomas McCarthy, szereplők: Richard Jenkins, Danai Jekesai Gurira, Haaz Sleiman, Hiam Abbass, Marian Seldes, forgalmazó: Odeon Video Kft.,
honlap

Elcserélt életek

Igaz történet alapján forgatott filmet a kora ellenére (idén májusban tölti be a 79-et) igencsak aktív mester, Clint Eastwood. Gyerekrablós (cserélős) története látszólag egyszerű. Az ezerkilencszázhúszas évek végi Los Angelesben élő munkásnő, Christina Collins, egy márciusi szombat reggel munkába menet a szokott módon köszön el kilencéves fiától, Waltertől, ám aztán hazatérve hűlt helyét találja. Eredménytelen kutatás veszi kezdetét, és amikor öt hónappal utóbb a rendőrség beállít egy gyerekkel, mondván, hogy lám, meglett az elveszett fiú, az asszony tudja, hogy ez a srác nem Walter. Christine-t elszédíti a rendőrök, riporterek és saját zavarodott érzelmeinek a forgataga, és ezért megengedi, hogy a fiú nála aludjon.

Amikor azonban tovább ösztökéli a hatóságokat fia felkutatására, az asszony kénytelen ráébredni arra, hogy az alkoholtilalom korában Los Angelesben a nők nem kérdőjelezhetik meg a rendszert, nem mondhatják el a történetüket a saját szempontjukból. Christine, akit azzal rágalmaznak meg, hogy tévképzetektől terhelt (diliházba is csukják), és nem való a társadalomba, szövetségesre lel Briegleb tiszteletesben, aki segít neki a gyermeke megtalálásáért folytatott, a város ellenében vívott harcában.

A látszólagos történeti egyértelműség ellenére az Elcserélt életek összetett film, legalább annyira tükrözi a korabeli rendőrség elképesztően korrupt és ijesztő erkölcseit – tágabb értelemben: a mindenkori hatalomét és társadalomét – és az egyedülálló nőkkel való cinikus bánásmódot. Clint Eastwood az 1988-as (rendezői Golden Globe-díjas) Bird – Charlie Parker élete című filmje után a rendezései túlnyomó többségében – remek felvételek során – kevert hangon, melankolikusan, tragikus zöngékkel, de humortól sem mentesen mesél moralitásokat. Csak az igazán nagyok sajátja, hogy filmjeikkel egyszerre hassanak mindegyik érzésünkre, és következetlenségei dacára az Elcserélt életek ilyen film, amiben – nem mellesleg – a főszereplő Jolie arra tett tanúbizonyságot, hogy nem csak egy díszes szájú bulvár-híreség, hanem valódi színésznő.

Elcserélt életek

színes, feliratos, amerikai dráma, 140 perc, 2008, rendező: Clint Eastwood, szereplők: Angelina Jolie, John Malkovich, Colm Feore, Michael Kelly, Jeffrey Donovan, Jason Butler Harner, Devon Conti, Eddia Alderson, forgalmazó: UIP-Duna Film,
honlap

Marcela

A cseh Helena Třešriková író-rendező egyedülálló módon arra vállalkozott, hogy huszonhat éven keresztül kövesse kamerájával kiválasztott alanya („hősnője”), Marcela sorsát. Az átlagos prágai nő 1980-as házasságkötésétől a válásán (és zűrős kapcsolatain át) lánya, Ivana gyógyíthatatlan betegségéig, a tragédiáig

Třešriková tulajdonképpen nem tett mást, csupán hagyta, hogy a filmjét az élet írja, dialógusait a valóság szülje. Emberek jönnek-mennek, felbukkannak felvevőgép – a rendezőnő – önkényesen kiválasztott valóságszeletében, és valami csodálatosan ihletett, egyszerre drámai mélységekbe és könnyedebb iróniába (viccelődésbe) vivő élményt eredményeznek. Olyasmit, amire kizárólag az élet képes.

Lehetséges (sőt: biztos), a mi életünk hasonlóképpen ilyen filmszerű, és miközben szembesülünk a Marcelában a hétköznapi ember eposzával (és nagyszerűségével), magunkra ismerünk, a sorsunkra ismerünk, még ha fordulataiban nyilvánvalóan eltérő is ettől a csehországi nőjétől. Igazi emberi pillanatok fognak minket el- és megragadni, kérdés, hogy meg tud-e dobbanni még a szívünk a hamisságoktól elhülyült világban. S az sem utolsó: hogy a közép-európai közös közelmúltunk relikviái sorra felvonulnak – kinek kedves retróhangulatot teremtve, kinek fájdalmas emlékeket ébresztve. Ennek a fontos dokumentumfilmnek ez is az értéke.

Marcela

fekete-fehér, feliratos, cseh dokumentumfilm, 81 perc, 2007, rendező: Helena Třeštikova, szereplők: Marcela, Ivana, Helena Třeštikova, forgalmazó: Mozinet Kft.,
honlap


Kilencedik mennyország

A Cannes-i különdíjas német filmdirektor, Andreas Dresen bátor filmet forgatott. Legalábbis abban a tekintetben, hogy főhősnője, a hatvanas esztendei derekán járó férjes asszony, Inge szenvedélyes viszonyba bonyolódik a hetvenhat éves Karllal, és ez a viszony nem arról szól, hogy ülnek kézen fogva a kiskerti veteményesbeli padon, vagy az unokákat terelgetve bóklásznak a nagyáruház gazdaságos polcai között, hanem ágyban és párnák közt csatáznak. Bizony, ami tetszik nekik – és sűrűn gyakorolnak – az a tömény szex.

A gerontofil hajlamúak figyelmét felhívjuk, hogy ennek ellenére nem a kendőzetlen testi képek dominálnak ebben a filmben, hanem inkább az a meghökkentő (és szimpatikus) szellemi szabadosság, hogy a rendező (és a forgatókönyvet részben jegyző) Dresen egyáltalán beszélni mer róla. Merthogy az idős emberek szexualitásáról nem szokás – nem illik – beszélni, a nagymama főzze csak a lekvárt és kösse a pulcsit, a nagyapa meg rendezze a bélyegkollekcióját vagy a háborús gránátgyűjteményét, azt’ jó napot. Pedig nyilvánvalóan vannak vágyaik, és ki is szeretnék élni azokat – akár olyan szerelmi háromszög „módján”, amit a rendező itt bemutat (és amit jobbára a fiatalabb korosztályok viszonyainak bemutatására szokás használni).

A merész témaválasztás mellett a megjelenő hiteles emberi arcok/drámák emlékezetesek – köszönet érte a színészeknek is –, esendőségükben, sebezhetőségükben. Emiatt szemet hunyunk a túlságosan melodrámai (ha úgy tetszik: elolcsóskodott) végkifejlett fölött, a kapott élmény tanulságos – és maradandó. Mert pláne, hogyha jól alakul, mi is leszünk nyugdíjasok.

Kilencedik mennyország

színes, feliratos, német dráma, 98 perc, 2008, rendező: Andreas Dresen, szereplők: Ursula Werner, Horst Westphal, Horst Rehberg, Steffi Kühnert, forgalmazó: Cirko Film – Másképp Alapítvány,
honlap

A rózsaszín párduc 2.

2006 után a Steve Martin Jacques Closeau felügyelője visszatért. Az idiotizmusra hajlamos – veleszületetten hülye – filmes francia főrendőr nem először teszi ezt. Eredetileg a kiváló angol komikus, Peter Sellers (1925-1980) megformálásában egyszer már tette volt (A Rózsaszín Párduc visszatér, 1974), hiszen hogy ne feledjük: a legendás lököttet igazából Sellers tette halhatatlanná. Martin csupán igyekezett új viccekkel életet lehelni belé. Szem előtt tartva a szentenciát: egy újszülöttnek – a mostani fő filmfogyasztó tizenéveseknek – minden vicc új.

Ha ebből a szempontból közelítjük meg a mostani második felvonást, szórakoztató opusnak ítélhetjük. Jelen esetben is a sztori – a világ legértékesebb és legismertebb műkincseinek, majd a párducos gyémántnak az újbóli eltolvajlása után Closeau és a korábbi részből ismert segédei mellett egy nemzetközi rendőrzseni-válogatottal nyomoznak, miközben a felügyelő felettese idegei megtépázódnak – pusztán arra szolgál, hogy a (változó színvonalú) tréfákat el lehessen sütni.

A tortás és testnedvi humorok mellett erőteljesen dominál a verbális humor (itt az egykori „űszőmedanszié” és „szöba” helyett „ambürzsé” és „szoaré” van), amiben a detektív fura francia akcentusa van hivatott karikírozva lenni. Ez egyfelől tényleg vicces, másfelől azonban ha eszünkbe jut, hogy az angol Sellers játszotta francia Closeau nyelvileg történő kifigurázásnak értelme és üzenete volt – a britek így élcelődtek a gallokon –, akkor mindez más megvilágításba helyeződik. Mint amiképpen a film is.

A rózsaszín párduc 2.

színes, szinkronizált, amerikai vígjáték, 92 perc, 2008, rendező: Harald Zwart, szereplők: Steve Martin, Jean Reno, Emily Mortimer, John Cleese, Aishwarya Rai, Alfred Molina, Andy Garcia, Yuki Matsuzaki, Jeremy Irons, Johnny Hallyday, forgalmazó: InterCom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Zrt., honlap

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Mentőkhöz menekült az elkószált 14 éves kutya

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.