Afroamerikaivá operálják Robert Downey Jr.-t a moziban

Árnyékok

A „Mázlista” becenevű sikeres doktor (kurrens-pénzes kórházi állás, szép feleség, aranyos kisfiú, pazar lakás), Lazar Perkov (Borce Nacev) a rázúdított elvárások rabja, ezt a pályát is tulajdonképpen azért választotta, mert vasakaratú – és híres orvos – anyja kikövetelte. Akkor változik meg benne és körülötte minden, amikor csúnya autóbalesetet szenvedve – amiből a csodával határosan: élve menekül meg – halott embereket kezd el látni. Egy csecsemővel járkáló öregembert, egy elfelejtett nyelvjárásban karattyoló vénasszonyt és egy szomorú titkot hordozó, gyönyörű fiatal nőt.

A valóságon túli iránti vonzalmát az 1994-es Eső előtt című drámájával már bizonyított ex-jugoszláv Milko Mancsevszki – a Drót című televíziós krimisorozat epizódrendezése óta: Manchevski – témaválasztásában M. Night Shyamalan Hatodik érzékét idézi, de nem az. Hátránya (és akár előnye egyben, kinek mi tetszik) a professzionista dramaturgia hiánya, a túlcsorduló érzelmesség. A nagyszerű felvételek (köszönhetően operatőrének, Fabio Chianchettinek) és az érzékeny balkáni színészek (érdemes figyelni Vesna Stanojevskára) miatt a film összességében emlékezetes tud maradni.

Trópusi vihar

Az esztendő számunkra egyik leginkább vicces filmje Ben Stiller rendező-főszereplő Trópusi vihara, már csak a szakmai téma miatt is (tudják, filmszínészek, filmkritikusok, ilyesmi). Csípjük ugyanis a filmes öniróniát és szarkazmust, még akkor is, ha manapság divattá tették azt (azért ebben a filmben minden hájjal megkent zsidó producerként felbukkanó – és önmagán viccelődő – Tom Cruise megért egy misét).

Nézze meg az előzetest!

Stiller komédiájában (A három amigóhoz és a Galaxy Quest – Galaktitkos küldetéshez hasonlóan) a másodvilág színészei keverednek a való világba, és – kénytelen-kelletlen – állnak helyt. A filmben Kirk Lazarus, a kusza magánéletmódú, method acting-hívő aktor (Robert Downey Jr.), Jeff Portnoy, a kábítószerező altestipoén-király komikus (Jack Black) és Tugg Speedman, az erősen B-kategóriás – és Oscar-díjra vágyó – akciósztár (Ben Stiller) széthullásra hajlamos trióját az elsőfilmes rendezőtitán (Steve Coogan) a vietnámi dzsungelbe vezényli háborús filmet forgatni. Ott azonban a vidéket uraló drogbáró hadserege igazi amerikai katonáknak véli őket, és vadászik rájuk.

Stiller a Nyakunkon az élet, A kábelbarát és – szerintünk – különösen a Zoolander, a trendkívüli filmjeinek dirigálásával már megmutatta, van érzéke a rendezéshez. Az ismert műfaji fordulatok mellett kimagaslik a dúsan adagolt – verbális – szarkazmus (köszönhetjük a két forgatókönyvírónak, Justin Theroux-nak és Etan Cohennek), illetve a három főhős alakítása, különösképpen ama pillanat, amikor „vérbeli” afroamerikai színésszé műtteti magát Robert Downey Jr. Nemde, mindent a szerepazonosulás kedvéért…

Miss Pettigrew nagy napja

A második világháborúba szédülő-készülő London utcáin kóborol a modern és momentán állástalan „Mary Poppins”, azaz Miss Guinevere Pettigrew, a középkorú nevelőnő. Mintegy sorsa és végzete, hogy rendbe szedje a cserfes lokálcsalogány, Delysia Lafosse magánéletét és szakmai karrierjét. Merthogy az énekes hölgynek három választása is lehetséges: dönthet a biztos anyagi hátteret jelentő Nick mellett, voksolhat a hírnevet ígérő Philre, és választhatja a szerelmet – Michael személyében.

A fölöttébb hangulat- és jókedvteremtő indulás (pörgő ritmusú dialógusok, briliáns korabeli muzsika) után azon sem lepődnénk meg, ha az indiai származású brit direktor, Bharat Nalluri musicalt forgatna a múlt századi regényszerző, Winifred Watson prózájából. Paul Englishby zenebetétei legalább annyira szövik-mozgatják a cselekményt, mint az érzelmeiktől sodort szereplők. Főleg nagy hatást gyakorol Adams és Pace duettje, amitől nem marad szem szárazon.

A Miss Pettigrew nagy napja lelkesítően könnyed kis darab. Ugyan nem fog beégni az emlékezetünkbe, ám azért arra alkalmas, hogy jóleső mosolyt csaljon az arcunkra.

Jelenetek két házasságból

A nagy drámák a kicsi terekben, beleértve az emberi fizimiskákat, rejtőznek – és érvényesülnek igazán. Ezt a svéd filmisten, Ingmar Bergman 1973-as párkapcsolati alapműve óta biztosan tudjuk (pláne, hogy harminc évvel később Bergman felvette hősei fonalát), és ehhez képest a bergmani minta szerint forgató Simon Staho (Kísért a múlt, Nappal és éjjel) szinte „le sem mászik” az arcokról. Staho kamaradrámája elsődlegesen arról szól, hogyan alakul két házaspár sorsa. Másodlagosan a kapcsolataink katasztrófájáról (konkrétan: a hazugságról).

A húszéves házasok, Lars és Susanna elvileg köszönik, jól vannak (nagy ház, sok szoba, nyolc kerék, kellemes anyagi jólét – és odaadó szeretet), de csak elvileg. Mert amikor a vacsoravendégségbe érkezett hasonszőrű baráti duót – Annt és Ulfot – a házigazda asszony a halsaláta mellé egy házasságtörő kollégája történetével traktálja, kiderül, hogy szőr van a palacsintában. Azaz: a boldognak tűnő házasok erősen eltöprengenek, hogy akkor most tényleg azok-e, vagy csak hazudják az egészet. A változatlanság kiszámítható és fölötte kényelmes, de életidegen, a késztetés viszont nagy… A biológia (naná, az ösztönélet) erősebbnek tűnik a társadalmi konvencióknál, ezúttal is.

Az arcok most is beszédesek. S ugyan a film kifejezetten azok számára hordoz – ismerős, de többnyire nem megfogadott – tanulságokat, akik párban élnek, az intellektuális és morális „izgalmakra” fogékony néző nem fog unatkozni. A többi igen.

Utazás a Föld középpontja felé

Kézenfekvőnek tűnt, hogy Jules Verne leginkább „látványbarát” (és korábban már számtalan feldolgozást megért) klasszikus sci-fi–regénye legyen az első egészestés élőszereplőkkel forgatott háromdimenziós mozi (ezzel a filmmel debütál a budapesti Corvin mozi új 3D-terme, a hazai térhatású vetítési módszerek – és árak – harmadik változataként). Már, mint amit eleve háromdimenziós technikával rögzítenek. S megtörtént.

Ennek szellemében nagyszerű történetvezetést és emlékezetes színészi munkát ne várjunk tőle. A testvér (Brendan Fraser remek célszemély a főszerepre), a fiú/unokaöcs (Josh Hutcherson) és az izlandi barlangász-lány és alkalmi túravezető-nő (Anita Briem) az eltűnt (pontosabban: le-tűnt) fivér utáni alsóvilági kalandja a vulkáni kürtőn át a jó mélybe hullva a látványát tekintve izgalmas. Az érdekes az, ahogyan térhatásban nyáladzik az őshüllő, vagy kapkodja az őshalakat stb. Szóval a mély csodavilága. Mindezt el is nézzük szívesen – bár mi tagadás minket a kutatóintézetben áskálódó kolléga kezében kipattanó rugós mérce ijesztett meg –, azt azonban erős túlzásnak éreztük, amikor a Disney-gájlra jellemző tündéri kismadárkák édesen verdesve beröppentek a képbe. Igaz, ezúttal fluoreszkáltak.