Szellemek kísértenek a moziban

A múmia – A Sárkánycsászár sírja

Bepólyázott múmiafilmet már a mozgókép-történelem hajnalán, az ezerkilencszáztízes években készítettek. A „fénykort” – már ha egy pulltekercses rém esetén ilyesmiről beszélhetünk – a század húszas, harmincas éveire tehetjük. Ekkor elsősorban a rémisztés, az „őshorror” jelentette a fő vonzerőt. Stephen Sommers író-rendező (és producer) 1999-es próbálkozásában, A múmiában (és a 2001-es folytatásban: A múmia visszatérben) az adta az újdonságot, hogy az ijesztést sok-sok humorral és Indiana Jones-szerű hősökkel, és kalandfilmes elemekkel ötvözte. A trilógiává terebélyesedett legújabb-kori Múmia-saga harmadik opusában több fontos változás történt.

>” alt=”Nézze meg a film előzetesét! >>” border=”0″>

Miután korábban az ókor-kutató szépasszonyt és feleséget alakító Rachel Weisz nemet mondott, a helyére Maria Bello lépett, főhős-pár filmbeli gyermeke felnőtt (Luke Ford alakítja), és Sommers rendezői székébe az akciófilm-nagyiparos, Rob Cohen ült. Különösen az utóbbi csere hozott jelentős változásokat a „múmiafolyam” alakulásába. A mozi „elnarniásodott”, a tagadhatatlanul látványos akciószcénák és CGI-trükkök felpörgetik a filmet, viszont jelentősen apadt a viccek mennyisége, csökkent a korábbi szimpatikusan egészséges iróniamennyiség.

Persze az sem elhanyagolható változás, hogy az egyiptomi helyszínt egy távol-keleti váltja fel. A történetben az ősi Kína kegyetlen Han-dinasztiabeli Sárkánycsászárát (Jet Li) örök álomba küldi egy fondorlatos varázslónő. Ám aztán, már a modern időkben a legifjabb O’Connellt (Ford) egy átveréssel ráveszik arra, hogy költse fel az uralkodót és agyaghadseregét a dermedtségéből. A merész ifjú régész kénytelen azok segítségét kérni, akik jobban értenek a feltámadtakhoz, mint ő: a szüleiét (Fraser, Bello).

Az összeszokott csapatot – Ricket és sógorát, Jonathan (John Hannah) – két új arc (Bello és Ford) hivatott erősíteni. Úgy érezzük, ennek a feladatnak Bello inkább megfelel de nem tagadjuk, Weisz nekünk hiányzik. A múmia – A Sárkánycsászár sírja a legmozgalmasabb, leglátványosabb felvonás. Ezért azonban elveszíti a báját; mondhatni, a koszlott sivatagi vászoning helyett drága prémes bőrdzsekibe bújik. Legközelebb öltönyt ölt – és mi nagyokat fogunk ásítani.

Mrs. Ratcliffe forradalma

A szerethetően ketyós család toposza a britektől származik, gondoljunk csak Gerald Durrell és P. G. Woodhouse műveire, de bizonyos szempontból Alan Alexander Milne is idetartozik. Valószínűleg az éghajlat teszi.

Sajnos, Bille Eltringham rendező (Nem fenékig tejfel) csak eleinte hagyja, hogy – kedvünk szerint – az agyára menjen a klíma, és egy olyan imádhatóan kelekótya komédiát tárjon elénk, hogy belefájduljon a rekeszizmunk. A kitűnő alapötlet – kvázi egyfajta visszafelé-disszidálás az ezerkilencszázhatvanas évek végén; azaz: yorkshire-iek hihetetlen kalandjai Kelet-Berlinben – után egy nem túl jelentős, egyenetlen színvonalú, önmagába bonyolódó filmmel van dolgunk.

Az állítólag valós alapokon nyugvó történet szerint 1968-ban a yorkshire-i Bingley nevű városka Ratcliffe családja azért települ az NDK-ba, hogy a családfő, Frank kommunista eszméit követve, együtt építsék a kelet-német néppel a szocialista paradicsomot. A tettvágytól fűtött apa és férj – a feleség: Dorothy – rögtön beleveti magát a munkába, és egy iskolában kap tanári állást. A két lánygyermekük – a 17 éves Alex és a 11 esztendős Mary – is folytatja tanulmányait. A nagylány (a lázadó kamasz) nehezen találja a helyét egy olyan országban, ahol tilos rockzenét hallgatni, a kisebbik viszont hamar beilleszkedik, stréber hajlamát kijátszva be is szervezik, hogy jelentéseket írjon a környezetéről.

Egyedül Mrs. Ratcliffe, Dorothy, az örök háziasszony van eszénél, azazhogy érzi, hogy ez itt maga a megtestesült vacakság, a kommunista rendszer szorongatja a szellemet, a lelket és a fizikumot. Az idő múlásával – és egy helyi tinédzsert szökését „véletlenül” elősegítve – egyre biztosabbá válik abban, hogy mindenütt jó, de itt nem. Menni kell.

A részben Magyarországon forgatott filmen akár még nevethetnénk, különösen Eltringham „bizarr” filmötletén, de az ilyesmit mások jóval ügyesebben oldották meg mint az látható a Good bye, Lenin! Című filmben vagy A gorilla délben fürdikben. Mindehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a „rendszerváltó” filmek, bennünket, egykori keleti-blokkosokat sokkal jobban, mélyebben érintenek, nagyon össze kell rakni azokat, hogy nevessünk rajtuk.

Egy komikusnak szánt epizódfigura, Philip nagybácsi és a viccesnek szánt animációk nem teszik összerakottá, hatásossá ezt a filmet. Különösen, ha az egész átgondolatlan. S így egyben unalmas.