Elszalasztott lehetőségek a moziban

A boldogító talán

Sajnálatunk kétszeres. Egyrészt, hogy ebben a filmben láthatjuk utoljára a május 26-án elhalálozott színész-rendező Sydney Pollackot – szegény Oscar-díjas direktorunk sokszor bizony válogatás nélkül vállalt el mindent, mennyivel jobb hattyúdal lett volna a Michael Clayton (persze, utólag okos az ember). Másrészt, hogy a jobb sorsa érdemes, 55 éves angol Paul Weiland rendezőt odaát mindig harmatos szkriptekkel kínálják meg (Sírba viszel, Leonard, a titkos ügynök, Irány Colorado 2. – Curly aranya), pedig odahaza Rowan Atkinson „házi” direktoraként remek Fekete Vipera-tévéfilmet és Mr. Bean-szkeccseket vezényelt. Mert amellett, hogy A boldogító talán nem teljesen élvezhetetlen termék, legalábbis az érzelmes filmek rajongói imádni, fogják, ahogy a jóképű férfi (most: Patrick Dempsey) és az intelligens-szép nő (most: Michelle Monaghan) végigkalamajkázzák a filmet, hogy végül egy New York-i felhőkarcolón a metropolisz csillogó éji háttere előtt boldogító csókot váltsanak, a film régi, bevált műfaji kliséken alapul. Például, hogy film főhős-párosáról már az elején lerí, hogy egymásnak van teremtve, a kérdés (illetve a filmidő és a cselekmény titka), hogyan történik meg mindez. Némiképp minden párválasztó szerelmi mozi ősére, Mike Nichols 1967-es Oscar-díjas Diploma előtt című drámájára alapozva.

A producerek biztosra mentek. Olyannyira, hogy szerintünk a film tulajdonképpen az 1997-es Álljon meg a nászmenet! – főszerepben: Julia Roberts, Dermot Mulroney, Cameron Diaz és Rupert Everett – átirata, csúnyábban: szemérmetlen plagizálása. Annyiban legalábbis, hogy az „életcsászár” Tom akkor érzi meg a szerelmet – és kérne kezet –, amikor barát-barátnője, Hannah hathetes skóciai üzleti útjáról gyűrűs menyasszonyként tér vissza, és mint a legjobb barátját, násznagynak kéri fel a lagzijára…

Hangsúlyozzuk, akadnak majd szép számmal, akik számára kikapcsolódást és töltekezést ad a film. Lelkük rajta.

Az esemény

A Hatodik érzékért – a nagy meglepetéséért – lehetett rajongani. A sebezhetetlenben, a Jelekben is találhattunk valami hasonló csavarosságot. A falu után azonban láthatókká válták a hanyatlás – talán a kényszeres megfelelni vágyás – elemei, amik a Lány a vízben című filmben ütköztek ki igazán (bár nem tagadjuk, a mesét szerettük benne). M. Night Shyalaman, „új-Hollywood” kézről-kézre adott csodagyereke Az eseménnyel érte el – eddigi – mélypontját, és őszintén kívánjuk neki, hogy ne zuhanjon tovább. Az esemény nem esemény, szürke, gyönge dialógusokkal (de szépen fényképezett képekkel: köszönet Tak Fujimotónak) teli közhelygyűjtemény, amiben az egyszeri biológiatanár kezébe tétetik az emberiség sorsa. Kiderül, hogy mink, a humán faj addig-addig gyötörtük a bolygót, mígnem az fellázadt ellene.

Kultúr- és történelempesszimizmusunk okán elfogadjuk (mi több: komázzuk) az antiutópikus látomásokat, miszerint és konkrétan a (közeli) jövőben nekünk annyi. Mindehhez Shyamalan nem tud igazán hozzátenni semmit sem ökológiai indíttatású filmjében, és hiába nyilatkozza rendezőnk, hogy „Én igazából a thrillerben hiszek. Hamar belefáradok az akciójelenetekbe, ha nincs a szereplőknek igazi okuk, hogy küzdjenek.”, mi abban hiszünk, ha történik egy moziban valami érdemleges. Akár akció. Katasztrófában a sokat szapult Roland Emmerich Holnapután című filmje ütősebb, végítélet-drámában meg szinte bárki. Kár. A film azért persze nem nézhetetlen, de bosszantóan hemzseg az elszalasztott lehetőségektől és a fél-megoldásoktól.