„Ami engem illet, e pillanatban azon mulatok, hogy mi a fenét foglalkoztat annyira ez a Nyugat-szédelgés, mikor, mint jó zsidó családokban mondják: elég nekem a magam baja” – írta Fenyő Miksa Hatvany Lajosnak 1910-ben, két évvel a Nyugat indulása után. Pedig az alapító szerkesztők – Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő – lelkesedésére nem olyan nehéz magyarázatot találni.
A harmincas éveik elején járó, eredetileg jogásznak készülő szerkesztők nemcsak az irodalom elkötelezettjei voltak, de a laptól üzleti sikert is reméltek. Fiatalok voltak, kávéházba jártak, a hagyományos szakmákhoz pedig nem éreztek túl nagy kedvet. Ezek az emberek ma rockzenekart alapítanának. Ők a Nyugatot hozták létre – jellemzi az alapítókat Kosztolánczy Tibor, az ELTE adjunktusa.
A csúcs: kétezer előfizető
A Nyugat létrejötte előtt azonban Osvátnak és Ignotusnak (eredeti nevén Veigelsberg Hugó) már bőven kijutott a kudarcból – a Magyar Géniusz és a Figyelő, Osvát korábbi folyóiratai előfizetők és támogatás híján sorra csődbe mentek. Bár a Nyugattól anyagi sikert vártak, a lap megjelenése alatt végig veszteséges vagy épphogy nullszaldós volt. Már az indításhoz sem sikerült a biztos működéshez szükséges ezerkétszáz fős előfizetői gárdát összetoborozni, ennek csak a fele jött össze, ám ennek dacára az első szám 1908 januárjában megjelent. Az előfizetők számát egyébként csak Móricznak sikerült szerkesztősége idején 2000-ig feltornázni, a harmincas években azonban megint visszaesett. 1932-ben például a Nyugat összesen 859 előfizetővel rendelkezett, szemben a konzervatív hetilap, az Új Idők 25 ezrével.
A folyóirat kezdeti anyagi nehézségeire Hatvany-Deutsch Lajos feltűnése jelentett megoldást, aki az 1912-ig tartó „hőskor” legfontosabb támogatója lett – négy év leforgása alatt körülbelül 150 ezer koronát költött a Nyugatra. Hatvany persze nemcsak az írók iránti tiszteletből állt a Nyugat mellé. A Németországban szépíróként már befutott báró szerette volna, ha a magyar nyelvű írásai megjelennek a lapban, a Nyugat Rt. főrészvényeseként pedig a szerkesztőségi döntésekbe is több beleszólást remélt.
Kisujjával csinálta a lapot
A szerkesztés oroszlánrészét végző Osvát azonban sem Hatvany írásaira, sem a véleményére nem adott sokat. A Nyugat első jelentős konfliktusa éppen a báró és Osvát között tört ki – erre a személyes sértettségén túl az eltérő szerkesztéspolitikai nézeteik adtak okot.
Az öntörvényű és kérlelhetetlen Osvát Ernő – aki a Nyugatot Füst Milán visszaemlékezése szerint a „kisujjával csinálta” – a lap legfontosabb feladatának az ismeretlen tehetségek felkarolását tartotta.
Így kerülhetett a Nyugat látóterébe Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes és Füst Milán is. Rajtuk kívül azonban Osvát teret adott mindazoknak, aki akár egyetlen verssel meg tudtak felelni a szerkesztő kényes irodalmi ízlésének és a Nyugat színvonalának. Az említett költő- és írózseniken kívül a ma már filológusok által is kevéssé ismert Rozványi Vilmos, Jászay-Horváth Elemér, Marschalkó Lia, Álgya Zotán, Kovács Mária, Páll Rózsa és Sonkoly Béla művei is megjelentek.
Hatvany azonban tudta, hogy a kezdőkkel nem lehet jövedelmezővé tenni a lapot. Követelte Osváttól, hogy a Nyugatban csak a már befutott szerzők – Ady Endre, és az idősebb, jónevű prózaírók, Bródy Sándor és Gárdonyi Géza – művei jelenhessenek meg.
Párbaj döntött
A szerkesztő és a tulajdonos közti feszültség 1911-ben robbant. Hatvany ultimátumot intézett Osváthoz – ha a Nyugat továbbra is igényt tart a báró támogatására, az ő szerkesztői elvei szerint kell folytatniuk a működést. A végleges szakítást csak az írók közbelépésének köszönhetően sikerült elodázni: a Nyugat szerzői a Palermo kávéházban rendezett szimpátiatüntetésen egyértelműen Osvát és az ő szerkesztéspolitikája mellett álltak ki.
A Hatvany és Osvát közti vita azonban ezzel még nem ért véget. A folytatásra Osvát elhagyott szerelme, Kaffka Margit adott okot – a szakításuk után az önérzetében sértett írónő, „látszólag ártatlan csevegéssel” mondta vissza Hatvanynak mindazt, amit Osváttól hallott róla. A nézeteltérést végül párbajjal oldották meg. 1912. január 6-án Osvát – nagy meglepetésre – megnyerte a kardpárbajt: mivel egy gyors vágással megsebezte Hatvany homlokát, a bárót párbajképtelenné nyilvánították.
—-Öngyilkos lett a befektető—-
Kettejük vetélkedése akár még jó reklám is lehetett volna a Nyugat számára, ha a konfliktusra egy tragédia árnyéka nem vetül. A Nyugat másik fontos befektetője, Magyar Mór Hatvany és Osvát vitájából arra következtetett, hogy a Nyugat a csőd szélén áll. Az élete megtakarításait a folyóiratba fektető – több visszaemlékező szerint ideggyenge – idős üzletember hat nappal a párbaj után öngyilkos lett (a legenda szerint Móricz Zsigmond fegyverével lőtte meg magát).
Hatvany az Osváttal való hallgatólagos megegyezésük értelmében otthagyta a Nyugatot. Bár a pénze nyilvánvalóan hiányzott az eddig igencsak gavalléros honoráriumokat fizető lap büdzséjéből, a Gyáriparosok Országos Szövetségének titkárává, majd igazgatójává megválasztott Fenyő Miksának és befolyásos barátainak támogatása révén a Nyugat valahogy mindig átvészelte a pénzügyi válságokat.
Biztonsági játék
Az 1918-20 közötti politikai viharok a Nyugatot sem hagyták érintetlenül: Ignotus a Károlyi-kormány megbízásából Svájcba utazott, és ott is maradt – innentől kezdve tulajdonképpen nem vett részt a Nyugat szerkesztésében. 1919-ben egy évre Osvát is otthagyta a lapot – visszatérése után pedig Babitscsal és Gellért Oszkárral együtt látták el a szerkesztői feladatokat. A húszas évek elején a Nyugat átmenetileg kicsit színtelenebbé vált – a Tanácsköztársaság ideje alatt némileg kompromittálódott szerkesztők ugyanis (Babits és Osvát tagjai voltak az Írói Direktóriumnak és a Kataszteri Bizottságnak is) a Horthy-éra elején inkább a „biztonsági játékra” törekedtek.
A húszas években Osvát kedvenc költője Gellért Oszkár lett. Bár az ő verseit a szerkesztő Adyéival egyenértékűnek tartotta, Gellért versei mára érdektelenné váltak. A szerkesztőtársként is simulékonyabb természetű Gellérttel Osvát jól kijött, közel sem volt azonban ilyen jó a viszonya Babits Mihállyal. Osváttal ellentétben Babits nem szívesen közölt olyasmit, amivel nem értett egyet, vagy nem tetszett neki. A két szerkesztő között nyílt konfrontációra 1927-ben egy Kassák-kritika adott okot.
Kassák lehúzta Babitsot
Kassák megsemmisítő kritikát írt Babits frissen megjelent Halálfiai című regényéről, s a bírálat megjelenésére Osvát – Babits tudtán kívül – áldását adta. A Nyugat vezető szerkesztőjét saját lapjában lehúzni szemtelenség lett volna – egy újságcikk egyenesen azt állította, hogy Babits csak a nyomdában találkozott először Kassák írásával. A korabeli pletykák szerint a rendkívül érzékeny költő a szedőgép előtt sírógörcsöt is kapott. A kritika végül csak a Korunk című folyóiratban jelent meg.
A következő évben Babits nagy esszét írt Az írástudók árulása címmel. A cikkel Osvát nem értett egyet, ezért Babits a szóbeli megvitatás után arra kérte szerkesztőtársát, hogy írásban is foglalja össze a véleményét. A két szerkesztő közti világnézetbeli különbségek ezzel végleg egyértelművé váltak: míg Babits hitt a megkérdőjelezhetetlen igazságban, addig Osvát az erkölcsi relativizmus híve volt. Osvát válasznak szánt rövid kis esszéje stílusában sem volt hízelgő – a szerkesztő ízekre szedte, pontról pontra megkérdőjelezte Babits állításait.
Az avantgarde tabu volt
A Nyugat persze a húszas években sem húzta le a rolót az ifjú tehetségek előtt – ebben az időben tűnt fel József Attila, Illyés Gyula, Németh László és Szabó Lőrinc is. A magyar avantgarde megteremtőjeként ismert Kassák ekkor már a Nyugat köréhez tartozott, a lap az első verseit és az Egy ember élete című regényét is közölte – Babits közbenjárására csak a kritikaírástól tiltották el. A klasszikus modernség stílusirányzatait favorizáló Nyugatba azonban Kassák későbbi avantgarde művei már nem fértek bele – Osvát egyenesen „kocsizörgésnek” titulálta Kassák Mesteremberek című versét.
Nemcsak az avantgárd szerzők, de a többi fiatal tehetség sem maradt meg sokáig a Nyugaton belül. Bár József Attila első kötetéből még jelentek meg versek, néhány költeményt pedig a későbbi években is közreadott a lap, a költő és a szerkesztők között nem volt túl jó a kapcsolat – bármennyire szeretett volna József Attila a Nyugatba írni, az ügyeletes ifjú tehetség Illyés Gyula lett. Németh László, aki a folyóirat 1925-ös novellapályázatának győzteseként robbant be az irodalomba, rövidesen szintén otthagyta a lapot, de Szabó Lőrinc is csak 1923-ig volt a Nyugat üdvöskéje. Bár Szabónak Babitscsal is voltak konfliktusai, mégis Osvát miatt hagyta ott végleg a lapot – a szerkesztő előtt tisztelgő, jubileumi különszámba szánt versét ugyanis Osvát önhatalmúlag átírta.
Újabb öngyilkosság
Az írók egy idő után már Osvát és a Nyugat szellemiségére, ízlésvilágára figyelve kezdtek el írni. Azok viszont, akik többek akartak lenni a Nyugat egyik újabb tehetségénél, hamar otthagyták a lapot. A Nyugat pecsétje azonban kellett ahhoz, hogy íróvá váljanak – mondja Fráter Zoltán irodalomtörténész.
1929 végére a Nyugat anyagi helyzete katasztrofálissá vált, a vezető szerkesztők már a végső szakítás közelében jártak – október 28-án azonban Osvát Ernő a lánya halálos ágyánál öngyilkos lett. A dolog nem érte váratlanul a munkatársakat: sejteni lehetett, hogy a szerkesztő (akinek két évvel korábban a felesége is megölte magát) a súlyos tüdőbetegségben szenvedő lánya halála után maga is véget vet életének.
Az Osvát halála utáni Nyugat már nem volt a régi. Az új főszerkesztő – néhány évig Móricz Zsigmonddal együtt – Babits Mihály lett, ő azonban szívesebben dolgozott egy megszokott, személyéhez hűséges írógárdával. A semmiből előbukkanó zsenik ideje ezzel lejárt – a Nyugatban legalábbis mindenképpen.
Hogy a Nyugat legendává válhatott, az a zseniális szerzőkön túl javarészt a szerkesztőkön múlott. Nem hivatalnokok és nem elsősorban pénzemberek, hanem maguk is autonóm művészek voltak.
Már az is csoda, hogy annyi ideig kibírták egymással. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy ők a „zenekar” érdekeit mindig fontosabbnak tartották a szólószámoknál – mondja Kosztolánczy.
