Suárez és Fabregas: kiből lesz a világklasszis?

A spanyolokat eddigi legnagyobb sikerükig vezető Luis Suárez vitathatatlanul a fentebb említett kategória. A Deportivo la Coruna csapatában felnőtt, majd idejekorán Barcelonába került, s végül az Interben tündöklő támadó középpályás méltán tartozik a sportág halhatatlanjai közé.

A spanyolok egyetlen aranylabdását pályafutása során mindenhol megsüvegelték – nem véletlenül: Suárez maga volt a megtestesült spanyol futball-lelkület. Magától értetődő előkelőséggel szlalomozott a védők között, fel sem nézve osztotta a jobbnál jobb passzokat, s bár elsősorban előkészítő játékos volt, gólszerzőként sem volt rest. Válogatott mezben 14 gólt számlált 32 fellépésen.

Suárez már a Barcelona első nemzetközi sikerének is fő letéteményese volt: a Vásárvárosok-kupája döntőjének visszavágóján két góllal vette ki részét a Londont képviselő tizenegy elleni 6:0-s győzelemből. Meglepte magát; az angolok elleni döntőt követő napon ünnepelte 22. születésnapját. Csodagyerek volt, de a reménységből hamar klasszis lett.

Suárez a spanyol csapat edzésén 1964-ben (Getty)

Mint ahogy a Barca is kinőtte magát. Suárez mellé olyan korszakalkotó zsenik érkeztek mint a magyar Kubala, Kocsis, Czibor és a brazil Evaristo, s bár a Benfica elleni 1961-es BEK-döntőben nem sikerült a győzelem, a katalánok játéka a nagy Real Madridot is elhomályosította.

A balul sikerült berni döntő után Suárez csúcsösszegért, 142 ezer fontért Olaszországba került. A választás nem volt véletlen. A kor legnagyobb edzőfejedelme, a két éven át a katalánokat is felkészítő uruguayi Helenio Herrera egy évvel tanítványa előtt az Inter vezetőedzője lett, s meggyőzte Suárezt, kövesse Milánóba.

Sikeres duót alkottak. Minden idők legerősebb Interje két győztes BEK-döntővel, és három olasz bajnoki címmel ajándékozta meg a spanyolt, aki kilenc évig szolgálta a fekete-kékeket, hogy aztán genovaiként búcsúzzon a futballtól. Már hazájában is próféta volt, de idegenben lett a világ egyik legjobbja.

Az állócsillagok rendszerint nagy űrt hagynak maguk után, így volt ez Suárezzel is. Több későbbi játékost is hozzá hasonlítottak, ám sem a madridi Michel, sem a főváros és Barcelona között ingázó Luis Enrique nem tudott megfelelni az elődnek.

Suárez utódja: edzés, lövés, mozdulat – stimmel (AP)

A közelmúltban azonban feltűnt egy törékeny alkatú legény, aki méltó örököse lehet a szintén vékonycsontú barcelonai-milánói óriásnak. A katalán klubban inaskodó Cesc Fabregas idő előtt elkerült a Camp Nou-ból. Már tizenhat évesen kiszúrták az Arsenal megfigyelői, s a remek középpályásokban dúskáló gránátvörös-kékek könnyű szívvel elengedték. Nagy hiba volt.

A spanyol U 17-es csapattal csodát tevő, vb-ezüstéremig jutó Fabregas ugyanis rövid időn belül a Highbury, majd Emirates-stadion kedvence lett, s nem túlzás ma azt állítani: az Arsenal együttese köré épül. Remek vízió, mértani pontosságú hosszú passzok, finom egyben kiszámíthatatlan mozgás és kitűnő lövőtechnika jellemzi a londoniak talizmánját, s képességei a fiatalokat a befutott sztárok elé helyező Luis Aragones spanyol szövetségi kapitány figyelmét sem kerülték el.
Fabregas még nem volt 19 éves, amikor bemutatkozott a spanyol csapatban, s bár a 2006-os világbajnokságon epizód-szerep hárult rá (ezzel együtt az ukránok elleni meccsen ő lett minden idők legfiatalabb spanyol vb-szereplője), mára ő – a másik katalánnal, Xavival együtt – a spanyol válogatott karmestere, a 10-es mez hordozója.
És még előtte pályafutása java.

Suárez gólja a Milan ellen:

Fabregas, London szemefénye: