Lábbal szerkesztették a legendás Nyugatot

Az első szám borítója (1908. január 1.)

1945-ben még javában zajlott a második világháború, amikor a Nyugat egykori írója, Ottlik Géza megkísérelte, hogy újraindítsa az 1941-ben utolsó évfolyamát záró folyóiratot. Ottlik Riadó utcai házától néhány utcányira állt a német-orosz front, innen indult barátaival az orosz parancsnokságra, hogy engedélyt kérjen a kiadásához. Úgy gondolták, hogy a lap nélkül nem lenne már ugyanaz az ország. A papírt végül nem kapta meg, így Ottlik terve kudarcba fulladt, mint ahogy az utána következőké is.

A szocializmus alatt természetesen szó sem lehetett arról, hogy ilyen „lázító” címmel újságot adjanak ki. A rendszerváltást követen, 1998-ban Tolvaly Ferenc a TV2 korábbi vezérigazgatója és Vinkó József fordító, dramaturg tettek kísérletet a Nyugat újraélesztésére, próbálkozásuk azonban közfelháborodásba fulladt.

A Nyugat olyan mint egy kaleidoszkóp

Feltámasztani talán valóban lehetetlen lenne, a Nyugat egyre halványuló képe azonban sokunkban megerősítésre szorul. Kenyeres Zoltán irodalomtörténész, egyetemi tanár szerint mind kevesebben tudják maguk elé idézni az először 1908. január 1-jén megjelenő folyóirat előlapját, s legtöbben mindössze Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz nevével azonosítják a XX. század első felének több száz legkiválóbb irodalmárát és kritikusát maga köré gyűjtő folyóiratot. Az idei Nyugat-év keretében végre bárki betekintést nyerhet az idén százéves lap hatalmas és összetett kincsárába, az összesen 50 ezer oldalnyi versbe, novellába és a kora leghangsúlyosabb társadalmi, politikai és kulturális kérdéseit boncolgató publicisztikákba.

”A Nyugat olyan, mint egy kaleidoszkóp, amit minden kor másképp forgat, más töredékek kerülnek előtérbe, más írók emelkednek ki belőle” – mutat rá Kenyeres Zoltán a Nyugat első és mindmáig legaktívabb hazai kutatója, aki idén március 15-én vehette át a Széchenyi-díjat kiemelkedő tudományos munkásságáért. Az irodalomtörténész 1964-ben kezdte meg pályafutását, amikor a „polgári liberális” lap még szitokszónak számított. Ennek a rágalomnak a tisztára mosására szerveződött meg 1971-ben a Nyugat megszűnésének 30. évfordulójára az első Nyugat-konferencia.

Lábbal szerkesztve

Kenyeres Zoltán

Idén február végén a Nyugat-év kapcsán szervezett konferencián a folyóirat már egészen más képet tükrözött a felszólaló fiatal doktorandus irodalmárok szemszögéből. „Most épp úgy fordul a kaleidoszkóp, hogy a sokfélesége, a pluralitása miatt került előtérbe” – mondja Kenyeres Zoltán, a konferencia szervezője, aki szerint csak manapság látszik igazán, hogy mennyi stílus és szemlélet fért meg egyetlen cím mögött, Szomory Dezső groteszkjétől a Nagy Endre-féle naturalizmusig, Kosztolányi esztétizáló nyelvezetétől a metafizikus Adyig és még sorolhatnánk.

Az összefogó elemet a nyitottság, a humanizmus és az őszinte kritikai szellem jelentette, amelyet többek között Osvát Ernő teremtett meg. Osvát, Krúdy Gyula megfogalmazása szerint lábbal szerkesztett, vagyis a budapesti éjszakai életben, kávéházról kávéházra járva tartott kapcsolatot a szerzőkkel.

Csak egyszer jelent meg kétezer példányban

Ennek az egyedülálló szellemiségnek köszönhetően már saját korában hatalmas tekintélyre tett szert a Nyugat, annak ellenére, hogy rendkívül szűk réteg olvasta, és csak egyszer ért el kétezres példányszámot. Az egyébként megjelenő néhány száz darabot kézről kézre adták az olvasók. A Nyugat iránti kivételes megbecsülést mutatja, hogy amikor egy alkalommal Kassák Lajos elismert költőként Misilló Királysága című regényét elvitte a Nyugathoz, akkor hetekig várt, hogy értesítsék, majd évekig, hogy részletekben le is közöljék a művét, Kassák később mégis úgy emlékezett vissza, hogy amikor Osvát Ernő hosszú hetek után végül dicsérően nyilatkozott a könyvéről, úgy érezte, hogy ezért a pillanatért érdemes volt élnie.

A lapban megjelenő szerzők többnyire a fölött is szemet hunytak, hogy mindössze öt koronát kapjanak oldalanként írásaikért, jóval kevesebbet, mint a korabeli többi periodikától. A szűkös anyagiak ellenére azonban függetlenségét váltig megőrizte a lap, amely állami segítség nélkül, kizárólag a korabeli vagyonos réteg adományaiból tartotta fenn magát. Osvát gyakorta különbözött össze a lap főmecénásával Hatvany Lajossal. Egy alkalommal pedig az egész arisztokrácia megvonta az apanázst, amikor egy a lapban megjelenő novella szereplője, egy grófkisasszony meglehetősen morbid szituációba keveredett egy halottasházban.

Avangarde kizárva

Az 1910. január 30-i szám borítója

A Nyugat összetettségéhez hozzátartoznak a máig sokat vitatott hibái. Például a lapba a kezdő tollforgatók egy-egy kevésbé értékes írása is be-be csúszott, különösen az Ady 1919-es halálát követő úgynevezett második, harmadik generációs nyugatosok közül. Ez volt az ára annak, hogy a Nyugat szellemi műhelyébe számos fiatal, tehetséges író bebocsátást nyert, mint például Móricz Zsigmond.

A modernségéről ismert Nyugat ráadásul a ’30-as évektől, Babits szerkesztése alatt már nem volt többé a legelőremutatóbb, leginnovatívabb a kor mintegy 1800 különböző sajtóterméke közül. Az avantgárdot például egyenesen kizárta Babits a laplegenda oldalairól, nem is beszélve József Attilával folytatott közismert vitájáról.
A magyar irodalom nyugati szintre emelésében játszott meghatározó szerepe miatt mégis mérceként tekintettek a Nyugatra az irodalomban és a lapkiadásban egyaránt egészen 1941-ig, amikor Babits halával megszűnt a lap engedélye, s hatása máig kimutatható a kortárs irodalomban.

Százmillió a Nyugat-évre

Ebből kifolyólag az idei összesen 100 millió forintos költségvetésű Nyugat-év alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum és a MTV közös rendezvényein többek között kortárs írók teszik le a voksukat legkedvesebb nyugatos elődeikre.

Az évad fő attrakciójaként beharangozott 100 éves a Nyugat című átfogó kiállítás kapcsán E. Csorba Csilla a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója azt hangsúlyozza, hogy a Nyugat nemcsak az irodalmat, hanem a képzőművészettől a zenéig a modern kultúra teljes spektrumát befolyásolta gondos kritikáival.