Kiss Réka és M. Kiss Sándor történészek évekig tartó kutatásaik eredményét A csalogány elszállt – Tóth Ilona tragikuma című könyvben összegezték a forradalom 50. évfordulóján. Kiss Rékával három részben emlékezünk meg Tóth Ilonáról. Az első részben arról beszélgettünk, hogyan kreáltak hetek alatt a szórólapozásért őrizetbe vett orvostanhallgatóból brutális gyilkost, a rendszer ellenségét. Most a per ellentmondásairól és a vértanú indítékairól beszélgetünk.
Tóth Ilona perével a Kádár-rendszer a koncepciós perek főpróbáját tartotta, a hatalom a koholt vádak bizonyíthatóságát tesztelte. Ha Tóth Ilonát sikerül „törvényesen” kötélre juttatni, Nagy Imre sem menekülhet. A tárgyalás krónikáját, összes ellentmondását nem célunk itt bemutatni. Kiss Réka azokból az első látásra lényegtelen elszólásokból, logikai bukfencekből válogat, amelyek a korabeli újságolvasó, szemtanú figyelmét nagyon könnyen elkerülhették. A dokumentumokat 50 év után egymás mellé helyező történész számára azonban ezekből rajzolódik ki a háttér: a kádári „igazságszolgáltatás” lázas kapkodása az egymástól független események összefésülésére és a legsúlyosabb ítélet kimondatására.
Tóth Ilona a tárgyaláson (fotó: MTI)
A GPU szerepe
Az előzményekről itt elég annyi, hogy a Tóth Ilona vezette Domonkos utcai ideiglenes kórházban feltehetően valóban megöltek valakit, de bizonyíthatóan nem akkor, és nem úgy, mint az a vádban szerepelt. A hivatalos verzió szerint a medika már két hete börtönben volt, amikor társai kegyetlenségéről értesülve megtört, és önként bevallotta, hogy ő is gyilkolt: brutális kegyetlenséggel megölte Kollár István rakodómunkást, mert a köreikbe beépült ÁVO-s tisztnek hitte. A rendőrség állítólag csak ekkor értesült a gyilkosságról.
A dokumentumok alapján ugyanakkor tudjuk, hogy a rendőrség – köztük a Tóth Ilonát kihallgató Szentgáli István főhadnagy is – ekkor már több forrásból tudott arról, hogy „valami történt a Domonkos utcában”, de még senki nem kötötte Tóth Ilonához. Sőt, egy olyan – a kutatások alapján az látszik igazoltnak, hogy utólag hamisított – irat is előkerült, amely szerint a tényfeltáró beismerő vallomást megelőzően Tóth Ilonát már eleve szándékos emberölés gyanújával tartóztatták le. A bírósági ítélet indoklásában pedig az szerepel, hogy Tóth Ilona először tagadta az ellene felhozott vádakat. A perbeli egyes elszólások szerint a medikát első időben szovjet tisztek hallgatták ki, ám ezek a jegyzőkönyvek eltűntek. Minden adat azt támasztja alá, hogy a fennmaradt rendőrségi iratokat utólag szerkesztették egybe. A kihallgatási jegyzőkönyvekben olvasható verzió Tóth Ilona beismerő vallomásának keletkezéséről pedig bizonyíthatóan hamis.
Mi lehet az igazság? A rendőrség értesül egy feltételezett gyilkosságról. A helyszínen röplapozásért letartóztatnak egy fiatal orvost, akit először a szovjet politikai rendőrség (GPU) hallgat ki. Szépen összerakják a történetet: egy „állati brutalitással” gyilkoló orvos, az „ellenforradalom” egyik vezetője. A kihallgatási jegyzőkönyvek átírásával, az iratok visszadátumozásával fésülik össze a szálakat, a háttérben azonban érezhető a szovjet „tanácsadók” szerepe.
„Ölni akartam!”
Bár az összes gyanúsított minden vádpontban beismerő vallomást tesz, mégsem állnak össze az események. Ilyen például a gyilkosság módja. A vád szerint Kollár Istvánt először benzin- és morfiuminjekcióval – végig ellentmondásos, hogy melyikkel – próbálta megölni az orvostanhallgató, majd túlaltatatással, de mivel egyik sem járt sikerrel, leszúrta. Tóth Ilona először benzint említ, Gyöngyösi és Gönczi morfiumot, majd benzint. Az orvosszakértői jelentés azonban a hullából egyik anyagot sem mutatta ki, de még tűszúrást sem találtak a testen. Az egyébként sebfertőtlenítésre használt benzinampullát ráadásul nem is tartottak a Domonkos utcai kórházban. Ezek után Tóth Ilona már úgy vallott, hogy nem is emlékszik, mit fecskendezett Kollárba.
Tóth Ilona és Obersovszky Gyula (fotó: MTI)
Miután a per során nem tudták tisztázni, mivel is gyilkolt Tóth Ilona, ő maga sietett a vádlók segítségére: „Mindegy mivel, ölni akartam” – jelentette ki a tárgyaláson. Később a végzős orvos azt is „bevallotta”, hogy a Horogkereszt rémtettei című könyvben olvasott a különböző gyilkolási módszerekről. Ehhez nincs mit hozzátenni, a korabeli hallgatóság azonban megborzongott a bestiális nőtől – kommentálja a vád tarthatatlanságát Kiss Réka. Megpróbálták az antiszemitizmus vádját is a nyakába varrni, ezt azonban Gáli József, Tóth Ilona Auschwitzot is megjárt vádlott-társa határozottan megcáfolja.
Gránáttal támadta meg a tankot
Mindez azért érdekes, mert ha kapkodva, idegesen cselekedett, megdől az előre megfontoltság vádja – erre alapoz a védelem. Az ítélet indoklása azonban kijelenti: mivel a forradalmárok a rendszer ellen szervezkedtek, ezért eleve az azt védő ÁVO elpusztítására törekedtek. Vagyis az előre megfontolt szándék, a karhatalmisták meggyilkolása a konkrét személytől függetlenül adott volt. Nem számít, hogy a konkrét esetben volt-e idő az előre megfontoláshoz. Ebben segített Tóth Ilona: „Mindegy mivel, ölni akartam”.
Egy másik alkalommal ő maga hoz fel egy olyan esetet, ami már önmagában elég a halálbüntetéshez, és amivel egyébként nem is vádolják, sőt esetében fel sem merül, tanú sincs rá. Mentővel szállítottak egy sebesültet az Üllői úton, amikor észrevettek egy szovjet tankot. Tóth Ilona azonnal megállította az autót, ledobta vöröskeresztes karszalagját, és kiszállt. Észrevett az utcán egy kislányt, akitől elkért egy kézigránátot, és a tankra dobta – vallotta Tóth Ilona. Majd folytatták útjukat a sebesülttel a kórházba. Ennek jogi olvasata, hogy halálbüntetés jár arra, aki a népköztársaság alkotmányos alapintézményére támad. Márpedig a hadsereg, a kommunista időben pedig a szovjet hadsereg is magyar alkotmányos alapintézménynek minősült.
—-Megkínozták?—-
Az egész per során megfigyelhető, Tóth Ilona minden felmerülő vádpontot magára vállal, ha ellentmondás merül fel, azt saját bűneit súlyosbítva feloldja. Sőt, mint a fenti példák mutatják, néha ő maga teszi – teljesen feleslegesen – a legelképesztőbb vallomásokat. Felmerül tehát a kérdés: mi motiválta erre. Az egyik lehetőség, hogy kínzással csikarták ki a vallomásait. Vannak orvosszakértők, akik ezzel magyarázzák a lánynál kimutatott néma talp jelenséget: gumibotozás hatására az embernek megszűnik a talpreflexe.
A fizikai bántalmazásra azonban nincs egyértelmű bizonyíték – emeli ki a történész. Sőt, a legtöbb esetben nincs is szükség a közvetlen erőszakra: a sötét, nedves börtöncella nyomasztó csendje, az időtlenség, az alapvető higiénia hiánya, a durva bánásmód hamar megtöri az embert. Tény viszont, hogy fogsága idején ápolták börtönkórházban. Nem bizonyítható, de ki sem lehet zárni azt a „legendát” sem, hogy a bizonyítottan szűz, mélyen vallásos lányt megzsarolták: ország-világ előtt az „ellenforradalom” prostituáltjának fogják beállítani.
Önként vállalt vértanúság
Felmerült, hogy gyógyszerekkel befolyásolták: a per során kétszer is megemlíti az Evipánt, a korban jól ismert fájdalomcsillapító és egyben tudatmódosító hatású gyógyszer nevét. „Kapsz egy Evipánt, és te is mindent bevallasz!” – idéz fel a tárgyaláson egy vádlott-társával állítólagosan lefolytatott párbeszédrészletet. Egy más alkalommal is a szövegkörnyezetből „kiszólva” céloz a gyógyszer hatására. Ezzel akart üzenni a társainak, jelezni akart a külvilágnak? – csak feltételezés marad.
Az utókor emlékezete (fotó: MTI)
Ám még a testi-lelki kínzás sem indokolja, hogy olyan vádpontokban mondja magát bűnösnek, amivel nem is vádolják. 1956 végén, 57 elején nehéz volt tudomásul venni, hogy a forradalom elbukott, visszatér az önkény: sokan bíztak a nyugatiakban, és szilárdan hitték, hogy a forradalom új erőre kap. Valószínűnek tűnik, hogy Tóth Ilona a lebukástól védte a még szabadon lévő forradalmárokat. Magára vállalt egy bűncselekményt, hogy mentse azokat az embereket, akikről úgy hitte, továbbvihetik a forradalom ügyét.
Eltűnnek a tanúk
Érdekes módon itt találkozott a vád és a védelem érdeke: az emberek annyira gyűlölték az államvédelmi hatóságot, hogy egy tagjának meggyilkolása inkább szimpátiát ébresztett volna. Ezért – mint az első részben bővebben kifejtettük – az áldozat kilétét megváltoztatták: Kollár István rakodómunkás lett, de a forradalom napjaiban zsebében hordott egy fotót, amin karhatalmista sógora egyenruhájában pózolt. Maga az indítéknak számító fotó sorsa is ellentmondásos: Tóth Ilona azt vallja, hogy elégette, később mégis bemutatják az egyik tárgyaláson. Kapkodott a hatalom, nem volt energiája a részletek összecsiszolására – jegyzi meg a történész.
Tóth Ilona bűnösségét kizárólag saját és vádlott-társai beismerése igazolja, a bíróság egyetlen szemtanút sem tud beidézni. A vád tanúi ehelyett hallomásokat, pletykákat adnak vissza tényként. A dokumentumokból azonban kitűnik, hogy több szemtanúja is volt a Domonkos utcában történteknek. A rendőrség egy részüket ki is hallgatja, de utána furcsa módon a tárgyalás előtt közvetlenül szabadon engedi a tanúkat, akik a per idejére el is tűnnek. Az a Veszprémi István is, aki ugyan terhelő vallomást tett Tóth Ilonára, csak éppen vallomása egyetlen ponton sem egyezett a hivatalos váddal. A történész szerint a vádnak minden félnivalója megvolt attól, hogy a valódi szemtanúk összezavarják a jól kidolgozott koncepciót: esetleg kiderül, hogy nem történt gyilkosság, vagy nem azok az elkövetői, akik a vádlottak padján ülnek.
Itt kell megemlékezni Kardos János, Tóth Ilona ügyvédjének munkájáról. Ez a per volt az utolsó, ahol a vádlottak szabadon választhattak védőt, aki lelkiismeretesen, védence és nem a vád érdekét képviselve végezte munkáját. Az ügyvéd tudta, hogy védencét bűnösnek fogják találni, ám megúszhatja a halálos ítéletet, ha kizárják az előre megfontoltságot, és ha sikerül megcáfolni a politikai motivációt – az áldozatot ugyanis eleinte ÁVO-sként állították be. Karhatalmista meggyilkolásáért egyértelmű a halálbüntetés, míg egy „sima” emberölésért életfogytiglan jár. A védelem stratégiája a tárgyaláson ezért nem az igazság kiderítése volt – ezt nyilvánvalóan nem is lehetett –, hanem Tóth Ilonának a halálos ítélettől való megmenekítése.
Nyírő Gyula is próbálta megmenteni
A védelem mindent megtesz: orvosszakértői a lehetséges keretek között, tehát az alapvádat meg nem kérdőjelezve próbálnak mentő körülményeket találni. Haranghy László professzor azt próbálja bizonyítani, hogy Tóth Ilona azért szúrta le Kollárt, mert meg akarta menteni az életét: szovjet orvosi könyvből idéz egy esetet, amikor a szívbe irányzott szúrással életet mentettek. Bizonyítani igyekszik, hogy az áldozat halálát nem a késszúrás okozta. Nyírő Gyula pszichiáterprofesszor olyan szakvéleményt ad, hogy Tóth Ilona úgy tesz saját magára nézve terhelő vallomást, hogy „könnyen lehetséges”: az nem felel meg a valóságnak. Miként a professzor a lehetőségekhez igazodva fogalmaz: ez „nem tudatos ferdítés, hanem utólagos emlékezethamisulás.”
Az ítéletethozatal is ellentmondásos: B. Tóth Matild bírónő, aki más koncepciós perekben két kézzel osztotta a halált, a kegyelmi tanácskozáson Tóth Ilona esetében a halálos ítélet megváltoztatása mellett foglalt állást. Molnár György ügyész is csak súlyos, de nem a legsúlyosabb büntetést kérte. A két politikai delegált ülnök, Kolláthi Ferenc és Kócs Sándor azonban 1957. április 8-án halált kért Tóth Ilonára és a vádlottak padján ülő forradalmárokból kettőre.
Az ítéletet 1957. június 28-án hajtották végre. A következő részben a másodfokú tárgyalásról, a kivégzésről beszélgetünk Kiss Rékával, és körbejárjuk a kérdést: miért volt szüksége a Kádár-rendszernek a bonyolult koncepciós perekre ahhoz, hogy elfogadtassa hatalmát a magyar és nemzetközi közvéleménnyel.
