Junghaus Tímea roma művészettörténészt a legmagasabb díjazással járó európai kulturális elismeréssel, a Kairos-díjjal jutalmazták február elején, a kortárs európai roma képzőművészet kutatásáért és láthatóvá tételéért folytatott munkájáért. A hamburgi díjátadóval párhuzamosan reprezentatív kiállítás nyílt a német városban roma művészek válogatott műveiből. A 33 éves szakember az Alfred Toepfler Stiftung által megítélt 75 ezer euróból (19,5 millió forint) egy kisebb magángyűjteményt kíván létrehozni, amelyet egy-egy kiállításra szívesen kölcsönadna egy hazai roma múzeum számára – ha lenne ilyen.
Magyarországon ugyanis 1916 óta várat magára egy ilyen kultúrhely. Akkor történt, hogy egy belügyminiszteri rendelet alapján vándorcigányok használati tárgyait gyűjtötték össze, megteremtendő egy cigány múzeum alapjait. A kiállító intézményből végül semmi sem lett, a második világháború pedig a gyűjteményt is magával sodorta. A rendszerváltás óta minden egyes kormány ígéretet tett roma múzeum vagy kulturális központ létrehozására, ez azonban nem volt elegendő a megvalósításhoz.
Gyurcsány Ferenc Orsós Teréz roma festő képeit mutatja Pekingben (Fotó: MTI)
Kulturális integráció
Pedig a kultúra megfelelő eszköz lehetne a többségi társadalom romákkal szembeni előítéleteinek visszaszorítására. „A laikusok számára radikális gondolat elkülöníteni a roma emberek művészetét, holott ez hihetetlen nagy segítség lenne, hogy pozitívabb kép alakuljon ki rólunk, és a romák is büszkébbek lehessenek származásukra” – mutat rá Junghaus Tímea, aki szerint a nyugati társadalmakban például nem kérdés, hogy teret adjanak egy kisebbség önreprezentációjának. Kurátorként a most díjazott művészettörténész vezette tavaly az Open Society Institute Roma Pavilon projektjét a Velencei Biennálén, amelyen – több mint százéves képzőművészeti múltja ellenére – soha nem szerepelt még cigány alkotó. A Paradise Lost (Elveszett Paradicsom) címet viselő pavilonban kiállító 16 roma – köztük 5 hazai – művész, a klisékkel s az előítéletekkel szembeszállva, a heterogén európai kultúra képviselőjeként mutatkozott be. Az elmúlt években Londonban is számos sikert könyvelhettek el kiállításaikkal magyar cigány festők, s tavaly a kínai magyar évadot is a Színes álmokra emlékezők című roma kiállítással nyitották meg.
Itthon az 1970-es évek óta folyik vita arról, hogy együtt, asszimilálva, vagy két különálló jelenségként kell-e kezelni a roma és a magyar kultúrát. Ekkor merült fel újra az igény egy múzeum vagy művészeti központ létrehozására is. „A roma emancipációs mozgalom a hetvenes évek óta küzd a művészet erejével is a cigányság emberi és kisebbségi jogainak elismeréséért” – mondja Daróczi Ágnes, a Magyar Művelődési Intézet munkatársa, az első, 1979-es romaművészeti kiállítás szervezője, aki azóta is a roma kultúra és esélyegyen-lőség elfogadásáért vívott harc egyik fő aktivistája. A korabeli táncházmozgalom oldalágaként kibontakozó roma folklór irányzat egy, az egyetemes művészet számára is értékes, Európában egyedülálló képzőművész generációt termelt ki magából. A hetvenes években többek közt Péli Tamás és Balázs János festőművészek nevével fémjelzett korszak nem maradt folytatás nélkül, ma is vagy félszáz fiatal képzőművész alkot eredményesen. A romák azonban vitatott helyet foglalnak el a hazai művészetben. „Gyakran szembesülünk azzal, hogy rétegművészetként vagy egzotikumként tekintenek a munkáinkra” – hívja fel a figyelmet Balogh Tibor grafikus, aki 2003-ban első roma hallgatóként diplomázott a Képzőművészeti Egyetemen, s aki szerint egy múzeum ezen a rossz beidegződésen mindenképpen változtathatna.
A meg nem valósult intézmény terve jó példa a rendszerváltás után kibontakozó hazai esélyegyenlőségi politika hiányosságaira. Daróczi Ágnes szerint a sikertelenséget egyebek mellett az okozza, hogy nincs megfelelő érdekképviselet, a cigány referenseknél megrekednek a javaslatok. „Ők ahelyett, hogy a romákat képviselnék a mindenkori hatalom felé, a hatalmat képviselik a cigányok felé” – teszi hozzá. Daróczi még 1992-ben, az Antall-kormány idején vett részt egy roma művészeti központ megtervezésében, amelyet a volt Szovjet Kultúra Házában terveztek megnyitni. A parlament kisebbségi bizottsága egyhangúlag támogatta a kezdeményezést, az épületet mégis a Magyarok Világszövetsége kapta meg (második székházként), a roma központ kialakítására irányuló törekvés pedig elhalt.
Később ismét tervek tucatjai születtek, majd kerültek asztalfiókba. Bozóki András kulturális minisztersége alatt, 2006-ban hiúsult meg egy újabb konkrét elképzelés, amikor a tárca az V. kerületben szeretett volna létrehozni egy kortárs roma galériát, a kiállítóhely azon-ban a kerületi önkormányzat és tárca közti állítólagos tulajdoni vita miatt a megnyitó másnapján „örökre” bezárt. Ugyanabban az évben egy bűncselekmény során felgyújtották az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) által Kőbánya egy felújításra szoruló épületében fenntartott Országos Cigány Kulturális és Információs Központot, amely hét esztendőn át – a nem éppen szerencsés helyszínválasztás miatt – különösebb siker nélkül működött A tűzeset óta az OCÖ az ingatlant 140 millió forintért értékesítette, s az abból származó bevételből forrásokat különített el egy leendő központ számára.
Új ígéretek
Az, hogy ez a pénz azóta vár a sorsára, azokat igazolja, akik szerint a vágyott központ ügyének rendezését gátolja, hogy a cigányság nem egységes a kérdésben. Az utóbbi években azonban minden eddiginél határozottabb és homogénebb törekvés fogalmazódott meg a 600 ezres hazai roma kisebbségben, hogy egy új országos szintű – múzeumot, színházat magában foglaló, és a roma kultúrát kutató – helyszín szülessen.
Az igényt tavaly felsőbb szinteken is „meghallották”. Tavaly októberben Demszky Gábor jelentette be, hogy egy Millenáris Park méretű intézményben kíván méltó bemutatkozást biztosítani a roma képzőművészetnek, zenének és irodalomnak. Novemberben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tett ígéretet egy Roma Kulturális Központ megvalósítására, majd egy újabb hónappal később Kállai Katalin, az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) romaügyi stratégiai tanácsadója fejtette ki, hogy a 2005 és 2015 között, nyolc országban, köztük Magyarországon is zajló Roma Integráció Évtizedének egyik fő feladata a régóta áhított intézmény megvalósítása. Ráadásként pedig az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat pécsi szervezői is 1500 négyzetméteres romaházat álmodtak meg 2010-re. Így jelenleg három terv is készül párhuzamosan. Nagy kérdés, hogy az ígéretek szintjén már többször is „felépült” központ mikor lesz a valóságban is látogatható, merthogy pontos határidőt még egyik aspiráns sem tűzött ki.
Régebbi és az újabb alkotók munkásságából közben három nagyobb gyűjtemény is felhalmozódott, és folyamatosan gyarapodik is a Magyar Művelődési Intézetben, a Néprajzi Múzeumban és a fővárosi cigányházban, a Romano Kherben. Ezek azonban – rendszeres megjelenési lehetőség hiányában – évtizedek óta nem többek raktári tételeknél, többnyire láthatatlanok maradnak a nagyközönség számára, amely a roma kultúrát legjobb esetben is csak a zenével vagy a tánccal azonosítja. Legutóbb januárban a Nemzeti Galéria mutat-ta be gyűjteményének azon szeletét, amely Pekingben már sikeresen szerepelt. A tárlat azonban az intézmény két másik programjával párhozamosan, egy harmadik emeleti teremben kapott helyet, mindenfajta hírverés nélkül. Ez a megkülönböztetés keltette fel a New York Times érdeklődését is, s a lap februárban riportot jelentetett meg a magyarországi romák helyzetéről. A cikk írója hazai roma értelmiségiekre hivatkozva állítja: a romák befogadását szolgáló látszatintézkedésekkel Dunát lehet rekeszteni, de valódi áttörés az integráció terén még nem történt.
