A szemle legjobb filmjei

Még hogy béna és vacak a mai magyar filmgyártás? Ugyan! A 39. Magyar Filmszemle keddi zárónapján azt összegezhettük, mindössze két film bántotta annyira a szemünket, hogy szégyen a futás, de hasznos alapon elhagytuk a vetítőtermet. Amennyiben azt vesszük alapul, hogy idén tizennyolc film versenyzett, ez különösen jó eredménynek minősül. Nincsenek illúzióink – már hogy ne lennének –, miszerint azon tavalyi kijelentésünk gyakorolt a filmeseinkre nagy hatást, hogy az ötlettelenséget látványtechnikával, leginkább kézikamerázással pótolják (idén talán csak a Zuhanórepülésben találkoztunk ezzel, de ott funkcióval bírt), merthogy a 2008-as felhozatalban nem akadt ilyen.

„Filmblöffnek” egyedül – az amúgy tehetséges – Fliegauf Benedek (Rengeteg, Dealer) Tejút című, tíz állóképes szkeccsét tartjuk, amiről maga az alkotó nyilatkozta, hogy a nézők egyik része üres lózungnak, másik fele zen buddhista remekműnek gondolja. (Mi az egyikbe soroltuk magunkat.)

Novák Erik: Zuhanórepülés

Koltai Róbert Megy a gőzőse pedig arról adott bizonyítékot, hogy egy közönségfilmnek szánt produktum is lehet rossz. Hajaj! Sőt ha jobban belegondolunk, első filmje, a Sose halunk meg után a színész-rendező ugyan változó színvonalon (gyenge, még gyengébb), de rosszabbnál rosszabb, szórakoztatónak szánt mozikat készített. A suszter maradjon a kaptafánál – némiképp ezt képesíti Ragályi Elemér operatőr eddigi rendezői pályafutása (most: Nincs kegyelem – PD emlékére), vagyis hogy Ragályi jobb fotográfus, mint direktor. Sokkal, de sokkal jobb.

Ám a kaptafás életbölcsességünkre rögvest rácáfol Alföldi Róbert színész-rendező első nagyjátékfilm-igazgatása, a Bartis Attila-regény alapján forgatott Nyugalom. A bulvárközegekben magára szedett „hőzöngést” lehántva filmje igen jó, igen átgondolt, igen erős. Köszönhetően a főhősnőt alakító nagyszerű színésznőjének, Udvaros Dorottyának is.

Gigor Attila: A nyomozó

Ez a mustra egyébként az elsőfilmesek szemléjének nevezhető, hiszen itt és most debütált Till Attila (Pánik), nagy favoritunk, Gigor Attila (A nyomozó) (interjúnk a rendezővel), első filmjét hozta el Novák Erik (Zuhanórepülés), Faur Anna (Lányok) és Paczolay Béla (Kalandorok). S ezek az alkotások mind nézhető, az átlagosnál kifejezetten jobban sikerült filmek, „fogyasztásukat” (megtekintésüket) bátran ajánljuk bárkinek. Különösen így vagyunk Gigor A nyomozó című remek mozijával, ami nem reprezentatív közvélemény-kutatásunk szerint az idei mustra legjobb alkotása, laikusok és szakmabeliek szerint egyaránt.

A tapasztaltabb, több nagyjátékfilmes háttérrel bíró alkotók között Mundruczó Kornél Delta című balladai története gyakorolta ránk a legnagyobb hatást, lassan hömpölyög, de közben beissza magát a lélekbe, és formálja, akár a Duna a torkolati tájat – és embereket. Úgymond teljesen „rendben van” Almási Tamás (Ballagás, Sejtjeink) nagyjátékfilmje, a Márió, a varázsló is, elsősorban Nyakó Júlia alakítása emeli ki az átlagból. Nem hibátlan, de fontos és nézhető film a két volt Simó Sándor-osztályos rendező ezen a szemlén szereplő filmje, Török Ferenc Overnightja és Hajdu Szabolcs Off Hollywoodja. Utóbbiban zseniális párbeszédek hangzanak el, kár hogy nem sikerült elkötni a cselekményszálakat.

Mundruczó Kornél: Delta

Dettre Gábor (Felhő a Gangesz felett) Tabló című romazsarus filmjében ismert és kiváló színészek játszanak, de a film túlbeszéli önmagát, helyszínei leszedált világát, (etnikai) előítéletektől terhelt kisszerű egzisztenciáit. Sejtjük, hogy fontos hangulatábrázoló motívum a főszereplő maszturbálása, más kérdés, hogy nem éreztük a film szerves részének Mucsi Zoltán péniszét.

Tímár Péter felkérésre készített Casting minden című tv2-s Oláh Ibolya-promóciója olyan, amilyen. Szomjas György ötvenhatos szubjektív mozija a nagynevű beugró színészek ellenére szétesik, gyerekszereplői elvesznek benne, és csak arra alkalmas, hogy történelemórán szemléltetőeszköznek vetítsék.

Két olyan filmet is láthattunk, amelyet nem tartottunk ugyan kihagyhatatlan, jelentős alkotásnak, (konkrétan komoly hibákat találtunk bennük), de díjaztuk az értékeiket. Például Lakatos Róbert Bahrtalo! (Jó szerencsét!) című roadmovie-ja az önmagukat játszó két főhős (Gábor Lajos és Boros Loránd) miatt érdekes és jó. Sajátos miliője miatt élvezetes Tolnai Szabolcs Fövenyóra című opusa.

De térjünk vissza az elsőfilmesekre! Till Attila Pánikja látványvilágában – ha úgy tetszik: designjában – nagyon egységes alkotás, színésznői (Gubík Anna, Bánsági Ildikó, Schell Judit) emlékezetesek, alkalmasint vicces (verbálisan és a helyzetkomikumot tekintve egyértelmű, Till érti a tréfát), ám többet kell adagolnia belőle, és a maníroktól, fölös sallangoktól (funkció nélküli mellékszálaktól) le kell tudnia csupaszítania – jövendőbeli – mozijait.

Kiemelnénk Novák Erik Zuhanórepülését, a saját életét feldolgozó forgatókönyvíró Nagy Viktor (interjúnk a szerzővel) és a kvázi őt alakító Nagy Zsolt teljesítményét különösen. És egyre inkább úgy gondoljuk, Faur Anna (interjúnk a rendezővel) Lányok című drámája meghatározó alkotás. Nem utolsó sorban, mert olyan fontos, manapság divatos (bulvár-)témát választott és dolgozott fel hatásos (nem hatásvadász) módon, mint a fiatalkorúak erőszakossága.

Nagyszerű filmekhez volt tehát szerencsénk, és a látottak alapján mi már össze is állítottuk a nyerőlistát. Reméljük, hogy a „méltatlanodó” körülmények megváltoznak, például, hogy a sajtóiroda nem egy szőrmebolt sufnirésze lesz, és ha kinyit, indul a szemle is (megalázó mottó egy berlini vagy Karlovy Vary-i filmfesztiválhoz mérve).

Amúgy meg éljen a magyar film, és éljen a magyar közönség, amely megint csak megmutatta, hogy igenis nem élhet hazai mozgóképek nélkül, és ha hagyják neki, szereti.