Alienek A londoni férfi ellen

A londoni férfi

Sok hercehurcát követően (helyszínválasztási gondok, a francia producer sajnálatos öngyilkossága, finanszírozási gondok) készült el Tarr Béla új játékfilmje, A londoni férfi. A Werckmeister-harmóniák után hét esztendővel, a leginkább Maigret felügyelő bűnügyi kalandjairól elhíresült író, Gergoes Simenon prózája nyomán, egy hazai kiválóság, egy korábbi Tarr-film alapjául is szolgáló regény (Sátántangó) írója, Krasznahorkai László átdolgozó munkája nyomán. Egy kikötői őr, Maloin (Mirosav Krobot) azzal tölti a napjait, hogy tornyából a tengerparti vasútállomáson hajóról vonatra szálló utasokat bámulja. Egyszer egy gyilkosság szemtanúja, illetve a tetthelyszínen árválkodó pénzes táska tulajdonosa lesz. A nagy lehetőséggel mégsem tud élni, családja sanyarú életén nem tud változtatni.

A lassúdad tempóban kullogó események közepette felértékelődnek a tárgyak, első számú „szereplővé” a vigasztalan tér látványa válik, ahonnan nincs kitörés.

Bővebben >>

Szkafander és pillangó

A képzőművészként legalább annyira jól ismert és jegyzett amerikai Julian Schnabel eddigi filmes pályafutása során „hozott anyagból” dolgozott. Vagyis olyan művészekkel foglalkozott, mint ő maga – A graffiti királya: Jean Michel Basquiat, a művészi falfestészet atyja, Mielőtt leszáll az éj: Reinaldo Arenas kubai költő és író. Most azonban a francia Elle magazin egykori főszerkesztőjének, Jean-Dominique Baubynak világhírű – a filmmel azonos című – önéletrajzi írásából dolgozott. Baubynak 43 éves korában agyvérzés következtében az egész teste lebénult, mindössze az egyik szemét tudta mozgatni, azzal kommunikált a világgal. El lehet képzelni, milyen nehéz így megírni egy könyvet… Nem, nem lehet elképzelni. Legalábbis idáig nem lehetett. Schnabel – jó értelemben vett – művészi könnyedséggel építi a filmjét, és mintegy végigkíséri Bauby írásának a születését.

Mindennek ellenére – illetve éppen ezért – a Szkafander és pillangó nem végpusztulásos, leépülős, sötét tónusú halálfilm (a valódi alapanyagot ismerve már az elején tudjuk, mi lesz a történet vége), sokkal inkább – hogy egyszerűen fejezzük ki magunkat – az élet szeretetéről tanúskodik. Kezdve az étkezés örömétől a szép hölgyek látványán át (ha egyszer ágynak dőlünk, minket is ilyen beszéd- illetve mozgástanárnő kúráljon) szeretetig, szerelemig.

Az ember gyönge, a lélek erős. Ez a film pedig remek. Nem bizonyíték, de jelzésértékű: a film 2007-ben fontos cannes-i díjakat nyert, az idei Golden Globe-on megkapta a legjobb rendezőnek és a legjobb idegen nyelvű filmnek járó elismerést, és a 2008-as Oscar kapcsán négy szoborra nominálták, közöttük a legjobb rendezés díjára.

Az utolsó óra

A bennünk lakó kis-gonosz szerint Leonardo DiCaprio elirigyelte Al Gore-tól a Nobel- és – pláne – az Oscar-díjat a Kellemetlen igazság című dokumentum-segélykiáltásért, miszerint a globális felmelegedés nagyon is létező valami, a Föld végóráit éli, s ezért az emberiség felelős, konkrétan és leginkább a politikusok. (Oké, ezt hajlamosak vagyunk ellenvetés nélkül elhinni.)

DiCaprio – mint a film narrátora és producere – jól mondja fel a leckét, úgyhogy mintegy másodszorra is a világkatasztrófa lehetőségének árnyékától megérintve toljuk át a szomszéd néző ölébe a pattogatott kukoricát és a kólát, miszerint nem is, mi igazából környezettudatosak vagyunk, és nem pazaroljuk az energiát, és haza is gyalog megyünk, nem kocsival. A film mellett szól hogy mindenféle magasan kvalifikált tudóskoponyák, ismert és kevéssé ismert közéleti szereplők (Mihail Gorbacsov megszólaltatása a moszkvai mozikban valószínűleg visszafelé sül el) megszólaltatása. A globális, egymásba fonódó lokális természeti traumák, aszályok, hurrikánok, savas esők képei sorakoznak , és elhisszük, hogy azonnal kell cslekednünk, ha – példának okáért – Stephen Hawking „mondja” magnóba.

Asterix az olimpián

Minden idők legnagyobb költségvetésű európai filmjére szegődött A tökös, a török, az őr meg a nő című remek műfajfilm forgatókönyvírója, Thomas Langmann, rendezője, Frédéric Forestier és főszereplője, Benoît Poelvoorde. A 78 millió eurós büdzsét duzzasztotta a film kedvéért felépített két római palota, a 280 méter hosszú antik stadion, a mintegy húsz színész- és sporthíresség szerepeltetése stb., stb. Teljesen fölöslegesen. Merthogy az eleddig harmadik Asterix-film (Asterix és Obelix, Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetés) a legvacakabb a sorban – hiába minden hírnév, pénz, csillogás, jó nő.

A történet olyan, amilyen: a görög király lányába, Irina hercegnőbe (Vanessa Hessler) szerelmesedő gall vitéz, Habarix (Stéphane Rousseau) és a királyi sarjjal nászra készülő Brutus (Poelvoorde), Julius Caesar (Alain Delon) gyilkos szándékú (fogadott) fia az aktuális hellén szpartakiádon dönthetik el, kié legyen a széphölgy keze. Mivel egyik sem sportember – mindkettő erősen béna –, segédeszközökhöz nyúlnak: Brútusz csal, és illegális doppinglöttyökkel sarlatánkodik, Habarix pedig a legendás gall varázsfőzettel, no meg barátaival, Asterix-szel (Clovis Cornillac) és Obelix-szel (Gérard Depardieu) próbálkozik. Persze: sikerrel.

A baj azzal van, hogy a film egyáltalán nem vicces (nem értjük, hol maradnak a második felvonás üdítő poénjai), kifejezetten unalmas. Ezen nem segít az olyan sztársportolók szerepeltetése sem, mint Schumacher és Zidane. Az utolsó pillanatokban Skiccpausz (Jamel Debbouze) felbukkanása menti valamelyest a mundér becsületét. De azt nem, hogy ásításunkat elnyomva csalódottan konstatáljuk: íme, a kontinens legnagyobb filmes pazarlása.

Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2.

Aki tud valamelyest angolul, annak a cím (az eredeti, nem a magyarított) mindent elárul: több savazó, rugós pótállkapcsú gyíkarc birkózik egyetlen rasta hajú, varacskos ajkú űrközi vadásszal (ugyebár többes szám, egyes szám). A kérdés ennek utána az, hogy ki győz (nem áruljuk el), mert az már a pénztárnál nyilvánvaló, hogy az emberek szívják meg. S valóban. Egy coloradói kisváros erdejében, csatornáiban, áramtelepén, kórházában, utcáin (és így tovább: utóbb majd mindenütt) kezdenek el „randalírozni” a földön-kívüli szörnyek, és tényleg kár szót vesztegetni a történetre, mert teljesen lényegtelen, az a fontos, kiből, mikor és hol kel ki az űrhüllő. S mit cselekszik. (Segítünk: öl.) A válogatott halálnemek látványa egy idő után persze unalmas, de a Strause fivérek (akik korábban leginkább vizuális effektekben utaztak, lásd: 300) legalább nem vesződnek valami kamu mondanivalóval és politikai korrektséggel (itt a gyereket a terhes anyát is elkapják, és csúnyán kinyírják a dögök, ha útban vannak).

Őszinte B-kategóriás film, aminek csak előnyére vált volna, ha bátrabban és többet humorizálnak.