Ma még több mint 40 kilométert kell annak megtennie, aki Aralszk városából indulva vizet szeretne látni a tóban. A kietlen táj rémisztő látványt nyújt a BBC riportere szerint, ám az Aral-tó Kazahsztánhoz tartozó részén mégis felcsillan némi remény: a kazah kormány és a Világbank ugyanis gátak építésével próbálja meg újjáéleszteni a tavat. Ha a projekt sikeresnek bizonyul, 2010-re ismét hajózható kikötője lesz az egykor hatalmas kikötővárosnak.
Északon egyre nagyobb a tó kiterjedése
Ehhez persze még sokat kell tenni: elsősorban a kazah kormány közreműködésével megépíteni egy második duzzasztógátat is, amelynek költségeit a Világbanktól kapott 126 millió dolláros kölcsönből fedezik. Az első gát, amely szintén a Világbanktól kapott kölcsönből épült fel 68 millió dollárból, a kilencvenes évek közepén szétválasztotta az amúgy már természetes úton is többé-kevésbé kettévált tavat. Ennek köszönhetően a tó vízszintje lassan ismét növekedni kezdett: az Északi Aral-tó tíz év alatt közel 900 négyzetkilométerrel lett nagyobb, a víz átlagos szintje pedig legalább három métert emelkedett. 
A képen a 2003. és a 2006. évi állapot látható
A gátépítés és a vízszint növekedése új életet lehelt a kazahsztáni part menti településekbe. A BBC News beszámolója szerint a helyi lakosok ismét bíznak abban, hogy gyerekeik a halászhajókon találnak majd munkát, és hogy a tó ismét biztosítani tudja majd megélhetésüket. Nemrégiben már meglepő mennyiségű és méretű fogásokról számoltak be, ami jó öt évvel ezelőtt még teljességgel elképzelhetetlen lett volna. A gátak és a visszaduzzasztott víz azonban lassan ismét „termőre fordítja” a kihalásra ítélt tavat. Persze az Aral-tó történetének mindez csak az egyik része – egészen pontosan az „északi” része.
A kiszáradt mederben olaj után kutatnak
A kazah kormány ugyanis olyan helyzetben van, hogy megteheti azt, amit a tó déli része fölötti fennhatósággal rendelkező üzbég kormány nem nagyon tud megtenni: Üzbegisztán egyelőre nem tervezi kölcsön felvételét az Aral-tó déli részének helyreállításához. A duzzasztógát déli oldalán továbbra is megállíthatatlannak tűnik a kiszáradás, ám úgy tűnik az üzbég kormányt ez nem nagyon bántja: kétségkívül drasztikusak azok az egészségügyi problémák, amelyet a tó kiszáradása okoz a környék lakóinak, ám ezzel egy időben az üzbég kormány felfedezte azt is, hogy a kiszáradt tómeder alatt egyszerűen kinyerhető kőolajkészletek húzódnak meg.
Éppen ezért tavaly augusztusban egy nemzetközi konzorciummal kötött megállapodást arra vonatkozóan, hogy az Aral-tó kiszáradó déli részén feltárják és kitermeljék a föld alatt lévő olaj- illetve földgázkészleteket.
Hogy a hátrányból valóban erény kovácsolható-e, sokak szemében kérdéses: környezetvédők arra emlékeztetnek, hogy az Aral-tó kiszáradásához is a természet kizsákmányolása vezetett. Ahogy a hatvanas években a központilag tervezett gyapotültetvények miatt elterelt két folyó (a Sir-darja és az Amu-darja) gyorsította fel a harmincas években megindult kiszáradási folyamatot, úgy a mostani „feketearany-láz” szintén felgyorsíthatja az amúgy is drasztikus száradási folyamatot.
Míg ugyanis az északi részen az utóbbi tíz évben nőtt a vízmennyiség, ugyanezen időszak alatt a gáttal elválasztott déli részen a vártnál jóval gyorsabb ütemben folytatódott a kiszáradás. Ennek oka a tudósok szerint az, hogy a magasabb sókoncentrátumú alsó vízrétegek nem keverednek a felső réteggel, aminek következtében ez a réteg jobban felmelegszik a nyári melegben, és a vártnál gyorsabban párolog.
Délen a helyzet változatlan
Úgy tűnik tehát, hogy az Aral-tó csak részben válhat egy csoda részesévé. A déli területen továbbra is fennáll annak a veszélye, hogy az amúgy is döbbenetes statisztikai adatok még drámaibbá válnak. Pedig a mostani adatok sem adnak okot derűlátásra: a The Independent című brit lap adatai szerint a tó déli részén élő nők 99 százaléka vérszegénységben szenved, az utóbbi 15 évben a hurutos és az ízületi gyulladásos megbetegedések száma megsokszorozódott.
A várható átlagéletkor 64 évről 51 évre csökkent, a kiszáradt tóból a szél által messzire hordott mezőgazdasági permetezőszerek maradékai pedig toxikus megbetegedésekhez vezetnek a térségben.
A szél már önmagában is nagy úr lett a szárazság miatt: a tófenékről a településekre fújja a port, ezzel fullasztó levegőt teremt a környék lakóinak. Problémát okoz az elhagyatott sziget is, amelyet még 1948-ban víz vett körül, és amelyet a történészek a szovjet rezsim hipertitkos biofegyverbázisának tartanak. A szigetről éppen titkossága miatt nem sokat lehet tudni, ám annyi bizonyos, hogy valóban végezhettek biológiai fegyver gyártására vonatkozó kísérleteket. A mérgező anyagok szakszerű hatástalanítására azonban esély sem volt, főleg azt követően, hogy 1992-ben végleg felbomlott a Szovjetunió. Hogy a biológiai fegyverek alapanyagaival mi történt, azt egyelőre csak találgatni lehet.
